In love with my Rival - 1. rész: Vírus


Yuzuru Hanyu csessze meg. Idejött Japánból a kis pálcika párduc testével, meg a béna angol tudásával, meg a csík szemeivel, meg a kilencven fokos meghajlási kényszerével, és felforgatott mindent. Az csak egy dolog, hogy rálépett a jégre, és miután ott töltött tíz percet, én már fele olyan jónak éreztem magam, mint amit addig elképzeltem magamról. Ez még a legkisebb baj. De miért kell így mozognia, ilyen szépen, ilyen szemkecsegtetően? Miért kell ilyen fogdosni való hátsójának lennie, amit ráadásul jól meg is mutogat a kis feszülős tréningruhájában? És miért kell, hogy még az arca is ilyen cukorfalat-szerű legyen? Miért neki kell a legfőbb riválisomnak lennie, pont itt edzenie ahol én, és legfőképpen: a két lehetséges lehetőség közül, miért pont FÉRFINAK teremtette az Isten?!
- Azért pislogni ne felejts el – szólt hozzám az edzőm a pálya széléről, én pedig hirtelen rásandítottam a bámulásból. Unottan, felvont szemöldökkel nézett rám. Tuti biztos voltam benne hogy már rég rájött mindenre.
- É-én csak… próbálom elemezni, vajon Yuzu miért csinálja könnyebben a triple axelt*, mint én – vakartam meg a tarkómat füllentésem közben.
- Majd én megmondom miért - tette a vállamra a kezét. – Azért, mert ő nem formás, tréningruhás japán seggek nézegetésével tölti az edzése idejének felét – veregette meg, majd elindult előre. – Kérek egy triple salchow-t*!
Valamit itt kezdeni kell, ez az egész helyzet egyre rosszabb – gondoltam, miközben beljebb korcsolyáztam a pályán.
Hamarosan eljött a világbajnokság ideje. Megpróbáltam addig is megregulázni magam, és jobban fókuszálni az edzéseken – azt hiszem, talán sikerült is. Bár őszintén szólva, ahogy elnéztem Yuzu edzéseit, azt gondoltam, csakis valamiféle csoda eredménye lehet majd, ha véletlenül én fogok állni a dobogó tetején. De a sors nagyon vicces dolgokat tud néha tartogatni, és végül így is lett: én lettem az első.
Azt gondolná az ember, hogy ha megnyer egy világbajnokságot, csakis kizárólag felhőtlen örömet érez. De a szerelem bekavar. Az élet bármilyen momentumát képes teljesen fenekestől felfordítani és felkavarni ez a hülye, fránya érzés, ami úgy ragad rá az emberre, mint egy gyógyíthatatlan, megelőzhetetlen vírus, amely elől képtelenség megmenekülni.
A helyzet az, hogy én is megfertőződtem. Erre akkor jöttem rá, amikor ott álltam a dobogó tetején, a versenyzői dicsőség legfelső fokán, Yuzu pedig mellettem az eggyel lejjebbi lépcsőn… és hirtelen - élsportolóként, akinek ez a mindene, az egész élete - egyszerűen azt kívántam, bárcsak inkább ő állna inkább a helyemen. Csupán azért, mert tudtam, hogy ez tette volna őt felhőtlenül boldoggá. Ekkor jöttem rá, hogy biztosan szerelmes vagyok.
Immár három éve annak, hogy megismertem őt, és együtt versenyzünk. Már első látásra tudtam, hogy nem egy hétköznapi személy: olyan kisugárzás lengte körül, amit még senkinél sem éreztem. Egyszerre volt visszafogott, fegyelmezett, mégis erős és energikus. Mindemellett olyan egyedi finomság és elegancia áradt a lényéből, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy rabul ejt. Imádtam nézni, bármit is csinált épp. Mindig kerestem a társaságát, és amikor vele voltam, valahogy másképp éreztem magam: akármi is nyomta a lelkem, az rögtön elillant. Rengeteget tudtunk viccelődni, segítettük, inspiráltuk egymást, meghallgattuk egymás problémáját. Persze másokkal is jóban voltam, de Yuzura sosem úgy néztem, mint bármelyik barátomra, vagy edzőtársamra. Ő mindig is különleges volt a számomra, és azt hiszem ez sosem lesz másképp.
Vajon mindhárom év alatt szerelmes voltam belé?... Nem tudom. Ez azt jelentené, hogy tutira meleg vagyok. Én viszont soha egy férfira nem néztem úgy mint rá, és el sem tudnám képzelni, hogy másra valaha is így tekintsek - tehát nem vallom magam annak. Nem tudom, minek nevezzem ezt az egészet… de őszintén szólva, nem is érdekel.
A spanyol himnusz szólt épp a stadionban, mikor lesandítottam arcára. Láttam rajta, hogy bár mosolyog, mégis könnyeket tart vissza, és tudtam, hogy ennek én vagyok az oka. Soha senki boldogságát nem tartottam még olyan fontosnak, mint az övét. Csak arra tudtam gondolni, hogy mikor szállhatok már le innen, hogy újból egy szinten álljak vele. Ugye hogy meghibbantam? Akarom mondani: szerelembe estem?
Igazából a fejemben járt az is, hogy valójában talán nem is én érdemeltem meg a bajnoki címet. Persze én is nagyon keményen dolgoztam, mint mindenki ebben a sportágban, de valahogy Yuzuru mindig más volt. Egyszerűen senkihez nem fogható elszántsága és tehetsége volt a műkorcsolyához, sokszor már félelmetes és emberfeletti. Szinte bűntudatot éreztem, hogy én állok ott, és az én országom himnusza szól. Lehet, hogy ez alkalommal a bírók szerint sikerült egy kicsit jobban teljesítenem nála, de akkor is úgy gondolom, hogy ő alapjában véve jobb. (És szerintem nem én voltam az egyetlen, aki ezt gondolta.)
Elkészítették az összes egyéni és csoportképet az érmekkel, csokrokkal, amelyeken fantasztikus műmosolyokat voltam képes mutatni. Ezután végre leszabadultunk a dobogóról. Néztem, ahogy előttem korcsolyázik ki a pálya kijárata felé a vékony testű, szívét-lelkét kifacsartságig beleadó, edzéseken vért izzadó japán srác, akinek most mindennek ellenére is ezüst lóg a nyakában. Azonnal oda akartam menni hozzá, ahogy kiszabadultunk a jégről, de megelőzött.
- Gratulálok, Javi – mondta azzal a szinte érthetetlen angol kiejtésével, és megölelt.
Éreztem a szomorúságát. Tudtam, hogy egy része örül nekem, de annyira utált veszíteni, hogy a sajnálat érzése dominánsabb volt benne.
- Nagyszerű voltál – mondta miközben ölelt, és az utolsó szaván már teljesen hallatszott, hogy a sírás szélén áll. Finoman eltoltam magamtól, és az arcára néztem.
- Te sírsz? – kérdeztem tőle kimeredt szemekkel nézve rá, és zavaromban elnevettem magam. A szívem szakadt meg.
- Nem, nem sírok. Nem sírok – rázta a fejét sebesen, és minden erejével próbálta magát tartani. Ahogy néztem az arcát, szinte késztetést éreztem arra, hogy adjak neki egy gyengéd, vigasztaló csókot, de persze azonnal elhessegettem a gondolatot.
- Istenem, Yuzu… nehogy sírjál! – fogtam meg fejének két oldalát, és homlokomat az övének támasztottam. Egyenesen fekete bogár szemeibe néztem, amelyek enyhén megteltek könnyel. Tudtam hogy miattam sír. Egyszerűen szörnyen éreztem magam. – Figyelj. Most… talán én győztem. De tudd, hogy az én szívem mélyén, mindig is te leszel a bajnok – mosolyogtam rá, és láttam, hogy jól esett neki amit mondtam, úgyhogy az ő arca is derűsebbé vált. Kitörölte a szemeiből a könnyet, és csak bólogatott.


*
Ahogy már említettem, Yuzuru mindig is rettenetesen szigorú volt magához. Azt gondoltam, ennél jobban már nem is lehetne - de ezután a verseny után úgy tűnt, hogy mégis. Olyanná vált, mint egy gép, aki csak kegyetlenül hajtja és hajtja magát. Az első perctől az utolsóig amit a pályán töltött, csakis intenzív gyakorlással töltötte. Nem hagyta a figyelmét egyetlen másodpercre sem elkalandozni.  Még a pihenőidőkben is látszott rajta, hogy fejben azon gondolkozik, mit lehetne még jobban csinálni. Úgy viselkedett, mint régen, mikor újoncként idekerült: alig szólt bárkihez bármit, és bezárkózott a saját kis perfekcionista világába.
Ha Brian ott lett volna, biztosan megpróbálta volna ebből az állapotból kilendíteni őt, de sajnos pont el kellett utaznia egy hétre a diákjaival. Én tudtam, hogy ez így nem jó, de nagyon nehéz volt rábírni őt, hogy ne így viselkedjen – főleg nekem, hisz tulajdonképpen én váltottam ki belőle ezt a viselkedést a győzelmemmel. Azonban amikor láttam, hogy már majdnem összeesik, de ő még akkor is négyszeres ugrásokat próbál gyakorolni folyamatos sikertelenséggel, nem tudtam tovább nézni a dolgot. Ennek a mentalitásnak könnyen sérülés lehet a vége.
- Yuzu! – kiabáltam neki a pálya széléről. – Yuzuru! – ismételtem meg, miután láttam, hogy nem hallotta (vagy nem akarta hallani).
Ismét egy ugrás következett, ekkor azonban már úgy esett el, hogy alig tompította az esését. Már a látványa is fájt, ahogyan a kőkemény jégre huppant. Na jó, ebből most elég – gondoltam, és sebesen elkezdtem felé korcsolyázni.
- Mi lenne, ha abbahagynád egy kicsit? – mondtam neki miután megálltam előtte, és felé nyújtottam a kezemet. Egy pillanatra rám nézett, megfogta a kezem, én pedig felsegítettem. Szinte már tántorgott a jégen. Istenem… mit művelsz magaddal?
- De… nem megy – mondta lihegve, a jeget vizslatva. - Még egyszer… meg kell csinálnom.
Épp indult volna neki, amikor megszívtam magamat, és megragadtam a karját. Majdnem elesett, mert váratlanul érte.
- Figyelj ide. Mit is szoktak az ilyenekre mondani… baka? Ba-ka* vagy. – Elengedtem a karját. - Gyere, inkább menjünk és ebédeljünk egyet.
- Nem vagyok éhes – motyogta, majd ismét hátat fordított, és elindult. Én gyorsan elé korcsolyáztam és megállítottam.
- De, tuti hogy az vagy - átkaroltam a vállát, és szépen a pálya szélére kezdtem el vezetni. Hála istennek most már készségesebb volt. - Most szépen eljössz velem enni. Nincs más opció!
*
Nagyon hallgatag volt, miközben ettünk. Lassan turkált a kajájában, néha egy-egy kis falatot bekapva. Annyira rossz volt ezt látni… szerettem volna neki segíteni valahogy, de nem tudtam mit tehetnék.
- Mondd, miért vagy ilyen? Miért csinálod ezt magaddal? Te is tudod, hogy ez nem hoz eredményt.
- Én csak gyakorolok. Mint mindig – vonta meg a vállát.
- Ne mondd. Ennél jobban ismerlek – mondtam, és kicsit közelebb hajolva hozzá az asztalon, egyenesen a szemébe néztem, még akkor is, ha ő nem nézett vissza. Azt akartam, hogy komolyan vegyen, de tudtam milyen makacs… rettenetesen tanácstalan voltam.
Egy pár perc csend következett, és éreztem, hogy nő a feszültség. Yuzu mereven bámult a tányérjába, én pedig az arcát fürkésztem. Evett még pár falatot az ételéből, megtörölte a száját, és letette a villáját.
- Én jól laktam – mondta, majd felállt az asztaltól.
Tányérja tartalmának alig ette meg a felét. Sokkal többet kellene ennie, hisz így is rettenetesen vékony. Szeretem a kis párduc testét, de akkor is egészségtelenül sovány. Sóhajtottam egyet, majd gyorsan megettem a maradék ételemet.
Egymás mellett csendesen lépdelve igyekeztünk vissza a jégpályára. Utáltam ezt az egészet… vissza akartam kapni az én beszédes, nevetgélős, hülyülős Yuzumat. Ha az a rohadt arany érem az ára, akkor most azonnal visszaadnám a bizottságnak.
Amikor visszaértünk az öltözőbe, senki sem volt még bent – valószínű mi értünk ide legkorábban az ebédszünetről. Ez a helység mindig tele van élettel, és nevetésektől hangos, még akkor is ha csak mi ketten vagyunk itt. Azonban most nem lehetett semmi mást hallani, csak a hátizsákunkban való kutakodás zajait, és kínos csöndet. Folyamatosan néztem Yuzu rezzenéstelen, komoly arcát. Mikor pakolászása közben kivette korcsolyáit a táskából, hirtelen megállt. A földet bámulta, szemöldökét összevonta, és ajkait összeszorította. Láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemében.
- Yuzuru? – kérdeztem a létező leggyengédebb hangszínemen. Közelebb mentem hozzá, és közvetlen mellé ültem a padon. A szívem megszakadt arca láttán.
- Ne haragudj, Javi - mondta elcsukló hangon. – Nem szabadna így viselkednem. Olyan tiszteletlen és önző vagyok. De egyszerűen úgy érzem… a verseny óta úgy érzem, hogy nem vagyok elég. Nem vagyok elég jó, és mindenkinek csalódást okozok.
Olimpiai, világ, országos és grand prix bajnok is volt már, és ezek csak a legnagyobb eredmények a karrierjében. És még csak húsz éves. És ő azt mondja, hogy nem elég jó. Mégis mi a baja ennek a srácnak?!
Valójában semmi oka nem volt a szomorúságra, de ő csak csendesen szipogott, és a földön heverő Edea márkájú korcsolyáit bámulta. Ismertem, és tudtam hogy neki mindig is más lesz az agyjárása. Nem hibáztattam ezért, inkább sajnáltam. Rettenetesen nehéz lehetett úgy élni, hogy sosem érzed magad elég jónak, és bárki bármit mond, bármit is érsz el, ez az érzés megmarad. Az élet egy el nem érhetetlen mérce örökös hajszája.
Valami módon meg akartam vigasztalni, mert nem tudtam tovább nézni ezt az egészet. Aztán valahogy maguktól jöttek a mozdulatok: lassan az álla alá csúsztattam egyik tenyeremet, és finoman magam felé fordítottam a fejét, majd kissé közelebb hajoltam hozzá. Enyhén meglepődött, de most ő is egyenesen az én szemembe nézett a gyönyörű fekete gyémántjaival.
- Figyelj rám jól – mondtam neki, szinte suttogva. – Egy percig sem kell bocsánatot kérned tőlem. Tudom hogy egy maximalista, makacs ember vagy. De az isten szerelmére, csak most az egyszer higgy nekem… csodálatos vagy. TÖKÉLETES vagy. Minden szempontból, amiből csak lehetséges. Nem sérülhetsz meg, rendben? Nem tudnám elviselni. Kérlek vigyázz magadra… ha magad miatt nem is, legalább énértem. Rendben? – mondtam, majd finoman megsimogattam hüvelykujjammal az állát. Yuzu csak pislogott párat, majd ajkait nyitotta volna beszédre, mikor én hirtelen ráébredtem mit csinálok, és gyorsan levettem róla a kezem. A padlóra kaptam tekintetem, és iszonyatosan égni kezdett a fejem.
- Sz- szerintem vissza kéne mennünk a pályára. Én előbb elmegyek a mosdóba – hadartam gyorsan, majd be is húztam a csíkot.

Mi a francot csinálok? Ez elég nyilvánvaló, hogy nem épp egy baráti megmozdulás volt. Vajon mit gondolhat most?

---

triple axel - egyik ugrásfajta a műkorcsolyában; a sportoló háromszor fordul meg a levegőben, és úgy érkezik a jégre.
triple salchow - szintén egy ugyanilyen ugrásfajta, csak más technikával.
baka - japánul azt jelenti, butus/hülye

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése