Hermosa Lluvia

Emlékszem azokra az időkre, amikor az ősz nem csak egy évszak volt, hanem maga a varázslat. Amikor a levelek nem csak egyszerűen lehulltak a fáról a többi közé, hanem színpompás balerinákként lejtettek kecses táncot a szélben, mígnem végpózban megálltak a szivárványszín porondon. Az eső nem csupán az égből hulló vízcseppek tömkelege volt, hanem táncra hívás; egy emlékeztető arra, hogy milyen csodás dolog létezni. Hogy érzünk, lélegzünk, fázunk, és milyen az, mikor minden porcikánk csakis a pillanatnak él. Akkor még gondolkodás nélkül szegeztük felfelé arcunkat, és néztünk szembe az égen szétterülő, magukból a cseppeket szüntelenül szabadjára eresztő szürke gomolyfelhőkkel; és isten bizony mondom, én tudom, hogy ha lehetett volna, mi fel is ültünk volna rájuk, hogy lábunkat lóbálva onnét figyeljük a cikázó esernyőket és kocsikat a város útjain. Hagytuk, hogy minden csepp apró, hideg koppanásként rezzentse össze arcizmainkat, és nem zavart, hogy a szempillánkon megülő víz elhomályosítja látásunkat. Hallottam, hogy te is nevetsz, akárcsak én. Tudtam, hogy odajössz majd hozzám, és hüvelykujjad állja majd el a homlokomról induló kis vízcseppek arcomon való lefutásának útját. S ha némelyiknek mégis sikerül célba érnie mosolygó ajkaimon, utolsó állomása a te szád lesz majd, mikor az gyengéden összeér az enyémmel.

Az idei ősz azonban száraz. Hetek óta nem esett egyetlen csepp eső sem; miközben sétálunk, talpunk alatt komoran ropognak-zörögnek a száraz falevelek. A nap még épphogy kimutatja feje búbját a horizonton, aranyló sugarai a fák szivárványszín lombjai között ki-kikandikálnak. Te félig lecsukott, fáradt szemeiddel meredten nézel előre az úton. Az utcai lámpák a fellépő szürkületben ebben a pillanatban állnak szolgálatba, hogy a nap is végleg nyugovóra térhessen. Sárgás fényükkel megvilágítják bronzbarna arcodat, a rád vetülő árnyékok kiemelik állad finomságát, nyakad és kulcscsontod tökéletes ívét. Gyönyörű vonásaidat fürkészve eszembe jut ragyogó mosolyod látványa, mely lassan csupán egy emlékké halványul elmémben, oly ritkán láthatom.

Már vagy tíz perce sétálunk ezen a megszokott vonalon, amely végigkísérte az egész kapcsolatunkat. Ez volt az egyetlen dolog, ami nem változott, amióta együtt vagyunk. Bárhová is mentünk, azt, hogy végigmegyünk ezen a parkon, mindig betartottuk. Megtehettük volna, hogy azzal a busszal megyünk haza, ami lerak a város szélén, és már csak keveset kell a lakásunkig gyalogolni - de mi eldöntöttük, hogy ez a park sokkal gyönyörűbb, és erre sosem szabad sajnálni az időt. Ez a hely végigkísérte kapcsolatunk minden hullámvölgyét és magasságát. Az itt lakó fák mindent láttak: az első randinkat, azt, mikor először megfogtad a kezemet, és bevallottad nekem szerelmedet; az első csókunkat, az első vitánkat, boldog és csendes sétáinkat az illatos éjszakákban, és az összes táncot, amit az esőben lejtettünk együtt.

Azt is látták, hogy hogyan változott meg szép lassan mindez… Ó fák, ha ti tudnátok mesélni, mit mondanátok?

A szinte katonás sorban álló kérges törzsek felé nézek, de nem kapok választ, csak szigorú mozdulatlanságot. Egyedül egy fellibbenő szellő töri meg a falevelek talpunk alatt való ropogásának monotonitását, mikor megzörgeti a fákon lévő, elszáradt egyedeket. A szürkés-barna, halott balerinák élettelenül esnek le a többi közé, beleolvadva környezetükbe.

Az egyik újonnan leesett falevélre célzottan rátaposok. Ezzel kezdek el keserűen játszadozni, amikor csaknem végleg feladom, hogy egyáltalán rám nézz, vagy bármilyen jelet adj arról, hogy érdekellek téged.

Nem én tehetek arról, hogy így alakult. Én nem tettem semmi rosszat, ami okot adhatna arra, hogy ilyenné válj. A zord világ volt az, ki kitépett lassan óvó karjaim közül, s már hiába nyújtom feléd, te nem jössz hozzám. Azt is tudom, hogy ha én közeledek feléd, te hátrálsz – mindig is ilyen voltál. Ismerlek. Saját magamnál is jobban.

Egyszerűen csak hagyok mindent. A Remény kitartóan fogja még kezem, s ballag mellettem némán. Bárhogy is alakul a jövő, én mindig itt leszek. Itt maradok, és nem hagyom elveszni a világunkat. Türelmesen fogom várni a pillanatot, amikor visszatérsz, s a színpadunk újra életre kel. Tudom, hogy el fog jönni az a pillanat.

Újabb fuvallat érkezik a parkba, azonban ez már sokkal intenzívebb és hosszabb. A napnyugtával együtt jött, mintha a beköszöntő éjszaka potyavendége volna. Hamarosan jönnek társai is, szinte szél-csordát alkotva, s megmozgatnak minden levelet. Lépteink zaja immár elveszik a falevelek zörgésének, és a szél suhogásának szimfóniájában. Mindkettőnk haja összeborzolódik, egy pillanatra eltakarva látásunkat, mi pedig azonnal kitűrjük szemünkből a tincseket. A szél egy ideig kavarog még, majd irányt talál: szemből fúj, most már szinte töretlenül. Az égre nézek, s próbálom a fák lombjai közti réseken keresni a csillagokat, de egyet sem találok. Szemeimet összehunyorítva mély, szürkéskék színeket látok, amely arra utal, hogy talán eső készülődik.

A kellemes, szinte már melegnek mondható hőmérsékletet eltessékelte a hideg szél. A felhők szürke dunyhaként kezdenek felénk magasodni, s az égből hallatszó halk dörgés hivatalossá teszi a vihar kezdetét.

Erre már te is felfigyelsz. Egy pillanatra az égre nézel felvont szemöldökkel, majd sóhajtasz egyet.

- Hát ez remek… - mormolod magadban, és haladsz tovább az út felé meredve. Úgy tűnik, fázol: kezeidet zsebre rakod, vállaidat kissé összehúzod, s szemöldököd összeráncolod. Alkarodon ágaskodni kezdenek a szőrszálak.

Én egész másképp érzek. Hagyom, hogy testemen átfújjon a szél, a hideg felfrissítse bőrömet. Egy pár másodperc elejéig még csukva is tartom szemeimet, s érzem, hogy megérkeztek az esőcseppek is. A legelső kis égi vendég alkaromon landol, a következő a vállamon, s a harmadik az arcomon. Épp hogy elmosolyodnék, mikor hangod kizökkent.

- Nincs nálad egy esernyő? Szét fogunk ázni.

Rád nézek. A hangod fájdalmasan közömbös, szürke, és hétköznapi; arcod enyhén bosszankodó és türelmetlen. Ekkor hasít belém igazán a változás fájdalma. Bár itt vagy velem, mégis magányt és egyedüllétet érzek.

Komoran kutakodni kezdek az oldaltáskámban, majd sikeresen meg is találom az imént említett tárgyat. Kiveszem a táskából, és kikapcsolom a rajta lévő tépőzárat. Az esernyő elernyedt testét egy gombnyomással életre keltem. Most már büszkén tárja szét karjait, hogy védelmező szolgálatot nyújthasson számunkra az immár jócskán megeredt eső elől. Hogy megvédhessen bennünket a természettől… az izgalomtól, a gyönyörtől… az élettől. S hagyja, hogy minden ugyanúgy maradjon, az örök szárazság illúzióját keltve.

Azt hiszem, egyetlen jó oldalát látom ennek: így most már közelebb vagy hozzám, mint az előbb – legalábbis fizikailag. Körülbelül fél percig tartom az esernyőt, aztán te is a szára felé nyújtod egyik kezed, s az enyémen keresztül megfogod azt. Tenyered meleg érintése jól esik kissé átfagyott ujjaimnak, egy pillanatra ki is ráz a hideg.

- Hagyd csak, majd én fogom – mondod, morzsányi kedvesség tónusával hangodban.

Egy pillanatra rád nézek, de te csak az esernyő szárára meredsz. Mikor már több másodperce nem engedem el, rám is rám pillantasz, erre én bólintok egyet, s teljesen átadom neked. Kezemnek hiányzik a tenyered melegsége, de végül hamar hozzászokik újból a hideg levegőhöz.

Lassan én is elkezdek fázni. A libabőr az én testemen is megjelenni látszik, fagyos kezem zsebembe menekül. A cipőmben érzem, hogy a víz már itt-ott beszivárgott, s hamarosan a lábaimat is jégcsapokká változtatja. Az eddig töretlenül bennem lévő örök ragyogás halványulni kezd, s a Remény, ki eddig biztos társamnak bizonyult, most el akarja engedni a kezemet.

Hirtelen megállok. Nem… én ezt nem fogom hagyni.

Te nem vetted észre hogy megálltam, így csak továbbmész az úton, én pedig végre találkozok az esővel. Lecsukom szemeimet, s hagyom, hogy egy szempillantás alatt eláztassa arcomat a víz. A hajam homlokomra, ruhám pedig testemre tapad; ismerős érzés ez múltból. Elképzelem, hogy visszautazok az időben, és te újra a kezemet fogod. Elképzelem, hogy újra mindketten boldogok vagyunk, és csak egymásnak létezünk. Elmosolyodok, a zsebeimből kiveszem a kezem, arcomat az égnek meresztem, s hagyom, hogy a cseppek néha már szinte csípően csapdossák bőrömet. Karjaimat széttárom, az arcomon patakzó esővizet lenyalom szám széléről, és elvigyorodok. Képzeletemben újból rohanunk és nevetünk. Istenem… Olyan boldog vagyok!

Bizonyára észrevetted, hogy már nem megyek melletted az esernyő alatt, így visszafordultál. Pár méter távolságból próbálsz hozzám beszélni.

- Mit csinálsz Ana? Gyere! – mondod túlkiabálva az eső zaját, de én nem reagálok. Egyszerűen az elmém nem engedi, hogy kiszakíts ebből az érzésből.

Hallom közeledő lépteidet, pár másodperc múlva immár mellettem állsz. Érzem, hogy fölém tartod az esernyőt, így az esőcseppek kopogása arcomon hirtelen megszűnik.

- Meg fogsz fázni. Gyere – mondod halkabban.

Ritkán fog el a düh érzése, de most valamiért egy pillanatra átlibben a mellkasomon. Kinyitom a szemem, karjaimat leteszem, egyenesen nézek a szemedbe… abba a gyönyörű, fekete szemedbe. A benne megpillantott „furcsállás” világít rá arra, hogy az a személy, aki most előttem áll, már nem az a férfi, akibe szerelmes lettem. Egyszerűen csak egy közönséges, mindennapi alak.

És én eldöntöttem, hogy visszaszerzem magamnak azt a férfit.

Egy pillanat alatt történik az egész. Kajánul elmosolyodom, hirtelen az esernyő szárához nyúlok, megfogom, s oldalra hajítom. Az arcodon mutatkozó meglepődés láttán felkacagok, elkapom alkarodat, és rohanni kezdek veled. Nevetve lihegek, arcomat csapkodják nedves hajtincseim, s a szememben felgyűlő víztől alig látok. Istenem, hogy én mennyire szeretem ezt! Miért nem tettem meg eddig? Miért hagytam, hogy idáig csússzunk a lejtőn? Hisz csak ennyi kellett!

Neked úgy tűnik, szinte választásod sincs, csak az, hogy velem együtt fuss – és ezt is teszed. Nem ellenkezel, csak tehetetlenül, szinte gyerekként engedelmeskedsz, és jössz, amerre én. Nem szólsz semmit. Sőt: úgy érzem, mintha egyre kevésbé kellene téged húznom. Na? Talán te is emlékszel már? Te is rádöbbentél, hogy annak idején még erre is képesek voltunk?

Fogalmam sincs, hová futok: egyszerűen csak oda, ahová jól esik. Először egy darabig visszafelé azon az úton ahol az imént jöttünk. Találkozunk egy-két újonnan létrejött pocsolyával, melyek nagy csobbanással üdvözölnek bennünket, ahogy talpunk az aljukra ér. A végére már direkt kiszemelem magamnak ezeket a kis mini-tavakat, megkeresem a legmélyebb részüket, és nagy szökkenésekkel csinálok instant szökőkutakat a park útján (gondolom a mellettünk elhaladó járókelők legnagyobb örömére, különös tekintettel a fehér ruhásokra).

Aztán megunom, és meglepődésedre a parkban lévő füves terület felé kezdek futni. Egyenesen a „Fűre lépni tilos!” tábla mellett haladunk el, majd egy-két méter után a cipőnk vizes talpa és a nedves fű találkozása egyik pillanatról a másikra a földre kényszerít bennünket. Ezen még én is meglepődöm. Arccal előre esek, de tompítom kezeimmel, és érzem, hogy te is félig-meddig rám érkezel. Bár kicsit fájt az esés, jókedvem mégis csak fokozódik, és szinte már-már hahotázni kezdek. Hallom fülem mellett fáradt lihegésedet, egy-két apró, fájdalmas nyögésedet, ahogy megmozdulsz. Megpróbálok félig feltápászkodni, majd hasamról hátamra fordulok, és föléd mászok. Alattam fekszel, én pedig nevetve fürkészem arcodat, melyen többféle érzelem kavalkádját vélem felfedezni, mint ahány színű falevél van ebben a parkban.

- Diego! Hahó, Diego Fernández! – mondom neked nevetve, vállaidat megfogva és enyhén megrázva.

- Ana, én… - szólalsz meg bizonytalanul, de én hirtelen szád elé teszem egyik mutatóujjam, és félbehagyod a mondatot.

- Ne! Még… ne rontsd el… - mondom halkabban, és nyelek egyet. Most érzem, hogy a futástól az imént még hevesen dobogó szívem kezd lassan megnyugodni, és észreveszem, hogy a zápor is nyugodtabbá vált. Bár még mindig jócskán szórja a cseppeket magából az ég, már koránt sem olyan vad, mint pár perccel ezelőtt.

- Én csak azt akartam, hogy… - kezdesz újból bele, az én arcomon pedig a bennem megbúvó félelem miatt a mosoly egyre inkább őszintétlenebbé válik. Jön a rideg valóság? Kérlek, ne úgy reagálj, mint amitől rettegek! Kérlek!

- …Köszönöm. – Mondod váratlanul, én pedig csak pislogok rád párat, majd lehunyom szemeimet. – Tudom, hogy miért vagy most ilyen – folytatod, majd vizes tincseimet fülem mögé tűröd. Apró gesztusodat érezve elmosolyodok, és érzem, hogy szemhéjaim között meleg könnyem keveredik a hideg esővízzel. Miután összeszorítom szemeim, az egyik könnycseppnek már nem marad hely, s arcom oldalán szalad végig.

- Te butus… - törlöd le a cseppet célba érése előtt, s kezed arcomon nyugtatva hagyod, mutatóujjaddal cirógatva nedves bőrömet. – Annyira sajnálom, hogy mostanában így betokosodtam. Annyi minden történt velem, hogy szinte beszippantottak a problémáim. Régen sokszor csináltuk ezt, tudom én. Mennyit hülyéskedtünk az esőben… – mosolyodott el. - Ne haragudj, ha mostanában kevesebbet foglalkozom veled. Annyira szégyellem magam. És… köszönöm, hogy egy kicsit kizökkentettél engem.

Szerettem volna magam felébreszteni, vagy csak simán feleszmélni, hogy meggyőződhessek arról, hogy ami most történik, tényleg igaz-e. Hátha mégsem a valóság, és valójában még mindig csak az esőben állok ábrándozva, te pedig az esernyőt markolászod pár méterrel odébb, értetlenül nézve engem.

- Drága Anabel… most már tényleg tüdőgyulladást fogunk hazavinni magunkkal, ha tovább maradunk itt a nedves füvön – mondod kedvesen nevetve, megböködve arcomat. Kuncogok egyet, majd kinyitom a szemeimet. Sötétbarna, immár mosolygós szembogaraidba nézve végre talán elhiszem, hogy valóban ez történik, s a bennem lévő fényesség vadiúj szikrára gyúl, ahogy végre megpillantom azt a rég látott mosolyodat.

Feltápászkodok, és te is így teszel. A ruháinkat nézve elneveted magad, hogy mégis hogy nézünk ki. Mindenki minket bámul, aki csak elmegy ezen az úton, de bennünket ez egy cseppet sem érdekel. Mosolyogva fogod meg kezemet, és ismét elkezdünk ballagni hazafelé, az immár csak szemerkélő esőben. A fákat kissé megtépázta a szél és a vihar, róluk lerázva a még el nem száradt, de már jócskán színpompázó leveleket. Így a porondunkon ismét gyönyörű balerinák táncolnak, sajátos színeiket meg-megragyogtatva a közönségnek, s az esti lámpák fényét visszaverve a nedves aszfalt szikrázóan ragyog alattunk, díszkivilágítást adva hazafelé vezető utunknak.

Vége