Zongoralecke - 2. rész

A következő zongoraórára vegyes érzelmekkel vittem a gyerekeket. Furcsa volt hallani bármi negatív benyomást az óráról, mert eddig mindig felhőtlenül áradoztak róla, most valahogy mégis zavart, hogy volt valami, ami nem tetszett nekik benne. Zavart annak a bizonyos nőnek a felbukkanása, de… csakis a gyerekeim miatt. Nem akartam, hogy bármilyen formában kevésbé élvezetessé váljon számukra az óra, bár azt mondták, velük ugyanolyan kedves Mr. Lee, mint mindig, és csak a „nénivel” vitatkozik egy kicsit. Csemetéimnek elmagyaráztam, hogy ha bármi változást észlelnek a tanár úr feléjük mutatott viselkedésében, szóljanak nekem.

     Mr. Lee mint minden óra előtt, most is nagyon aranyos volt. Nyilvánvalóan nem kérdeztem rá erre a dologra, mert nincs közöm hozzá.

     A gyerekek persze megint teljesen jókedvvel jöttek ki az óráról. Azon járt az agyam, hogy vajon a „néni” megint itt járhatott?

     - Mondja, hogy haladnak? Rendben van minden? – kérdeztem a szokásos „beszélgető helyünkön” Mr.Leetől, amíg a gyerkőcök eljátszadoztak a folyosón.

     - Persze, a lehető legnagyobb rendben. Florának egyébként pedig különösen jó érzéke van a zongorához, holott ő talán kicsit aktívabb is, mint Niall.

     - Talán jobban szereti a lovakat – viccelődtem.

     - Nem, nem csak erről van szó – mosolygott kislányom felé Mr. Lee. – Az csak egy kezdőlöket volt a részemről, egy kis motivációként; de abszolút látom rajta, hogy élvezi csinálni. Ahhoz képest, hogy milyen aktív, hamar megcsinálja a dolgokat amiket mondok neki, és az is látszik, hogy otthon gyakorol.

     - Nos igen, nem is kell valami sokat nyúzni érte. Niallt már inkább.

     - A fiú gyerekeknél ez természetes. Őket kevésbé szokták érdekelni az ilyen dolgok, mint a zene; általában inkább a sportért, vagy valami mozgalmasabb tevékenységért vannak oda.

     - Niall egyébként nem igen. Ő kicsit visszahúzódóbb, mint a többi fiú… ezért akartam valami egyéni órára íratni, és nem csoportosba. Nagy csoportban frusztráltan érzi magát, és nincs is annyi túlbuzgó energia benne amit le kéne vezetni. Bár komolyan, nem is értem hogy még mindig hogy van erejük ilyenkor ennyit futkorászni – néztem mosolyogva a folyosón fogócskázó gyerekeimre. – Ők járnak minden féle órára, mégis én fáradok el a nap végére! – nevettem.

     - Ah, ez teljesen érthető. Egyedül biztosan nem lehet könnyű.

     Mosolyom egy pillanatra az arcomra fagyott.

     Várjunk… ő honnan tudja, hogy egyedülálló vagyok?

     Aztán gyerekeimre nézve a válasz is azonnal felötlött a fejemben.

     - Oh… szóval sokat mesélnek, ugye? – néztem Mr. Leere zavartan mosolyogva.

     - Jaj – villant be a tanár úr fejébe is, hogy mit is mondott. – Elnézést – vakarta zavartan a tarkóját – tudja, tényleg sokat mesélnek, és véletlenül valahogy ez is szóba keveredett… én nem szoktam kérdezni semmi ilyesmiről, esküszöm.

     - Nem, semmi gond. Ez is hozzájuk tartozik, és… nincs ebben semmi különös, ugye? – mosolyogtam nyugtatóan Mr. Leere, bár még mindig volt bennem egy kis frusztráció, mert hiszen mégiscsak a magánéletemről volt szó.

     - Nos… ha belegondolok, tényleg hozzájuk tartozik. A gyerekek között egyébként nagyon észre lehet venni, hogy ki az, akiknek a szülei elváltak. Nagyban befolyásolja a viselkedésüket, még ha ők nem is tudnak róla.

     Mr. Lee szavai valahogy nagyon… belém nyilalltak, főleg miközben önfeledten játszó gyermekemet néztem. Ők voltak a mindenem. Tulajdonképpen az egyedüli személyek, akikért éltem… csak ők maradtak a számomra, és miattuk nem vagyok teljesen egyedül. Sajnáltam őket, amiért apa nélkül kell felnőniük, és a szívem megszakadt, ha arra gondoltam, milyen rossz lehetett számukra a sok veszekedés. Nem akartam hogy bármi bajuk essen lelkileg, mert nem tehettek semmiről sem.

     Én mindig igyekeztem a legjobbat adni nekik… de a volt férjem nem igazán ügyelt erre. Mindig csak azt tette, ami éppen neki jólesett. Ha ideges volt valami miatt, nem foglalkozott azzal, hogy ők ketten mennyire súlyos rosszaságot csináltak épp… néha a legapróbb dolog miatt is képes volt elverni őket. Velem is ugyanilyen volt… mindig. A házasságunk vége felé ez fokozottan erősödött.

     Hét évig tűrtem, aztán véget vetettem az egésznek. Tulajdonképpen én voltam az előidézője annak a rengeteg veszekedésnek és mérhetetlen csapkolódásnak amit ők átéltek a váláskor, ezért hiába jobb most nekünk, mindig is lelkiismeret furdalásom lesz miatta.

     Ahogy visszagondoltam a múltba – ami nagyon fájt, ezért ritka volt, hogy ezen gondolkoztam – összeszorult a torkom.

     - Annyira jó gyerekek – szólaltam meg sírástól fojtott hangon. – Tudja, nem érdemelték meg azt, amit át kellett élniük akkor. Ezért nem is tudom, jól döntöttem-e, mikor elváltam… hogy megérte-e. – Egy pár könnycsepp gyűlt össze a szememben, és pislogásomkor ki is csordultak.

     - Nos… én úgy látom hogy a gyerekek makk egészségesek,  és jól érzik magukat úgy, ahogyan élnek. Nem tudom, milyen volt a férje, de… egy kicsit nagyobb trauma talán jobb, mint a kisebb mértékű, de folyamatos rossz. – mondta kedves hangon Mr. Lee, és tulajdonképpen meg is válaszolta a kétségeimet.

     - Én… azt hiszem igaza van – bólogattam. – Így már tényleg sosem bánthatja őket többé.

     - Bántotta őket? – lepődött meg Mr. Lee, és a gyerekekre néző tekintetében hatalmas sajnálat csillant meg. – Hogy lehet... el sem tudom képzelni, hogy ők tudnának egyáltalán olyat tenni, amiért erre szükség lehet. Meg úgy egyáltalán… a bántalmazás semmire sem megoldás, főleg nem a gyerekeknél.

     - Bárcsak ő is így gondolta volna – mondtam halkan a földet vizslatva, majd még több könny csordult le az arcomon. Párat szipogva zsebkendőért kutattam a táskámban, de nem találtam. Fél percnyi keresgélés után feladtam.

     - Tessék – nyújtott felém egy zsebkendőt Mr. Lee, én pedig ránéztem, és most tudatosult bennem, hogy elbőgtem magam előtte.

     - Ah… köszönöm – vettem el a zsebkendőt, és gyorsan elfordulva megtöröltem a szemem, és kifújtam az orromat. – Elnézést, én… tényleg nem akartam ebbe így belemenni, meg feltartani önt. Főleg nem elsírni magam… nagyon sajnálom.

     - Ugyan már, csak nyugodtan. Én szívesen meghallgatom.

     Egy pillanatra még ránéztem Mr. Leere, akiből mérhetetlen kedvesség és gyengédség áradt felém. Még egy férfi sem viselkedett velem ilyen módon. Még akkor is, ha ő semmit sem akar tőlem, számomra már ez is nagyon jólesett – és az, hogy még ha csak arra a fél órára is, de elbeszélgethettem vele miután vége volt az órának. Kínosan éreztem magam, de mégis éreztem, hogy a szívemen lévő szikla egy része leesett.

     - Anya miért sírsz? – nézett fel rám kisfiam.

     - Anya nekem már nagyon kell pisilnem, menjünk – érkezett meg hozzám Flora is.

     - Akkor tényleg menjünk, Mr. Leet sem szeretném feltartani – mosolyogtam rá, mire ő enyhén megcsóválta a fejét.

     - Akkor legközelebb kedden találkozunk. Ugye? – mosolygott gyermekeimre, akik lelkesen bólogattak rá.

     - Minden jót, Mr. Lee.

     - Minden jót – intett felénk a tanár úr, mi pedig kisiettünk a zeneiskola kapuján, és láttuk, hogy odakint már majdnem teljesen besötétedett.

     - Anya, képzeld el, az egyik billentyűje a zongorának lenn maradt! – futott oda hozzám kislányom, miközben éppen mosogattam, utána pedig röhögcsélve jött bátyusa.

     - Nem jön fel a billentyűje! Minzy elrontotta!

     - Nem én rontottam el! Én nem csináltam semmit! – védekezett Flora, és sírásra biggyesztette a száját. – Anya, ugye hogy nem én voltam?

     - Na, várjatok, mindjárt megnézem, bár nem értek hozzá – zártam el a csapot, és bementem gyermekeim szobájába.

     - Ez, nézd… lent maradt – nyomkodta a lent lévő billentyűt aprócska ujjával, és a zongora néma maradt.

     - De fel lehet hozni – húzta fel Niall a lent ragadt billentyűt, amely visszaállt normál állapotába – csak utána megint lent marad ha megnyomod – nyomta le, és valóban így történt.

     Vettem egy nagy levegőt, és frufrumat meglebegtetve fújtam ki, majd el is tűrtem azt. Enyhén szólva voltam tanácstalan a nulla százaléknyi zene és zenei eszközökhöz való hozzáértésemmel.

     - Anya, én nem akartam elrontani – pityergett kislányom, majd rögtön magamhoz öleltem.

     - Tudom kicsim, ne aggódj, nem te voltál. Biztosan már hibásan vettük meg. Nem értünk hozzá. Majd… kerítünk egy hangszerészt, vagy valakit, aki megnézi. Jó? – mosolyodtam el, és megsimogattam a hátát. – Nem kell ezért sírni.

     - Megkérdezhetnénk Aston bácsit! – vetette fel az én fejemben amúgy is felgyúló ötletet fiam.
     - Jó, majd meglátjuk.

    Nem szívesen akartam ilyesmikkel traktálni őt, főleg hogy legutóbb annyi mindennel lezúdítottam.

     - Hahó – nyitottam be a terembe órájuk végén a gyermekeimhez, mire ők annyira el voltak valamivel foglalva hogy szinte észre se vettek engem.

     A folyosón kifelé sétálva eszembe jutott a hangszerünk problémája, de úgy látszik az én csemetéim előbb elmondták Mr. Leenek, mert ő maga hozta fel.

     - Hallottam, hogy valami probléma van otthon a hangszerrel?

     - Ah, igen… teljesen kétségbeesett Flora, mikor mesélte nekem hogy az egyik billentyű lent marad, vagy mi. Hát én nem igazán tudtam ezzel mit kezdeni… mondja, ilyenkor kit kell kihívni? A hangoló is meg tudja javítani? Bár az igazat megvallva nem rég hangoltattuk, és az is elég drága volt. Mennyibe kerül egy ilyennek a javítása, ön tud erről valamit mondani?

     - Hát, a hangszerek megjavíttatása nem egy olcsó mulatság, az tény. De ha csak azzal az egy billentyűvel van probléma, akkor ha gondolja, én megnézhetem. Elég sokat foglalkoztam hangszerismerettel – magamnak is egy csomó problémát meg tudtam oldani a saját hangszeremen, amiért egyébként rengeteg pénzt elkértek volna.

     Ez nagyon jól hangzott, mert most nem hiányzott volna még ugyanannyi összeggel való megcsappanás a családi kasszánknak, mint amennyi a hangolás volt. Az én fizetésem, a családi pótlék és az a hangyányi gyerektartás, amit kapok a volt férjemtől, épp hogy elég a megélhetésünkre.

     - Hát… ha nem gond önnek, akkor esetleg… elfogadnám az ajánlatot – mondtam szégyellősen.

     - Aston bácsi jönni fog hozzánk? – kérdezett közbe Niall, aki valószínűleg hallgatózott.

     - Aston bácsi, meg tudja gyógyítani a zongorámat? – pislogott fel apró lányom a magas tanár úrra, aki elmosolyodott, és leguggolt hozzá.

     - Nem vagyok zongoraorvos, de megpróbálom meggyógyítani neked. Jó? – simogatta meg a fejét, mire kislányom kimutatta apró tejfogas mosolyát számára.

     A következő zongoraóra előtt rettenetesen kitakarítottam a lakást, és készenlétbe helyeztem a hűtőt is mindenféle dologgal: üdítő, kávé, és még süteményt is sütöttem. Annyira furcsa volt belegondolni, hogy Mr. Lee a lakásunkban fog járni - még akkor is, ha nem is azért jön hogy kifejezetten beszélgessünk, vagy bármi, csak a zongoránkat nézi meg. Én mégis úgy tettem, mintha vendéglátásra készülnék.

     - Egyébként, nem is lakunk innét messze. Két buszmegállót kell mennünk, és már otthon is vagyunk – mondtam Mr. Leenek, miután leadta a portán a kulcsait.

     - Oh, busszal szoktak járni? Én azt hittem, kocsival. Hát én autóval vagyok, úgyhogy akkor elviszem magukat.

     - Ah, igazán nem szükséges, tényleg nagyon közel van – próbáltam ellenkezni.

     - Én úgyis azzal mennék, szóval kérem, jöjjenek velem. Egyébként is már nagyon sötét van, nem túl biztonságos az utca, hiába a kis táv.

     - Rendben – egyeztem bele végül.

     Furcsa volt, hogy most nem rögtön a buszmegálló felé vettük az irányt, hanem az iskola parkolója felé. Egy nagyobb termetű fekete autóhoz vezetett bennünket Mr. Lee, majd udvariasan kinyitotta számomra az ajtót.

     - Köszönöm – mosolyogtam rá, és beültem a kocsiba. A gyerekek is helyet foglaltak hátul, bár nem volt gyerekülés, erre a kis távra nem volt probléma.

     - Uuuh, de király ez a kocsi! – lelkesedett kisfiam.

     Finom autóillatosító illata szivárgott az orromban. Mr. Lee mellém ült a vezetőülésre, majd beindította a kocsit, mely igen csendes volt. Ahogy elindultunk, automatikusan elindult a CD lejátszóban lévő zene, amely nem más volt, mint Mozart.

     - Oh, ezt ismerem… ez csak nem a varázsfuvola? – néztem Mr. Leere, aki felvonta a szemöldökét és elmosolyodott.

     - Nahát, és tényleg az! Mármint, ezt most nem úgy értem, csak... manapság jó hallani, ha valaki felismer egy klasszikus zenei számot, de nem zenész.

     - Hát, ez még talán a populárisabbak közé tartozik, ugye? Tudja, én sem vagyok valami nagy komolyzene hallgató. Nem is tudom elmondani, mikor voltam utoljára komolyzenei koncerten… vagyis inkább bármilyen koncerten.

     - Ez az emberek többségére igaz. A komolyzene nem túl populáris manapság.

     - Nem, én egyébként szeretem a komolyzenét. Csak sajnos időm nincs rá, hogy eljárjak bármilyen koncertre, vagy egyáltalán végighallgassak egy művet. Úgy hiszem az emberek többsége is így van ezzel – néztem ki az ablakon, majd láttam, hogy egyre közelebb érünk az utcánkhoz. – Itt ennél az utcánál jobbra.

     Mr. Lee be is fordult az imént említett úton, és lelassított.

     - Ha gondolja, egyszer eljátszok önnek valamit, a gyerekek órája után. Az a húsz perc igazán ráér, ugye? – fordította felém a tekintetét egy pillanatra, és rám mosolygott, majd ismét az utat nézte.

     Nagyon meglepődtem a felajánlásán, és nem is tudtam hirtelen mit mondjak. Nagyon jólesett, és az egész jól hangzott. Felajánlottahogy játszik nekem… ez… miféle gesztus? Ugye nincs semmi jelentése, csak… kedves. Ugye?

     - Ah, ez… igazán kedves öntől… itt, itt lakunk, ez a kis sárga ház az – mutattam oda, mire ő lassan meg is állt a házunk előtt.

     Gyerkőceim a motor leállása után rögtön kipattantak a kocsiból és befutottak a kapun. Szerintem csukott szemmel is tudták volna már az utat. Beinvitáltam a tanár urat is szerény hajlékunkba.

     - Adhatok esetleg valamit? Egy kávét… vagy teát.

     - Egy teát elfogadnék, köszönöm szépen.

     - Aston bácsi, Aston bácsi nézze meg a zongorámat, odavezetem! – szaladt oda Flora hozzá, nekem pedig kissé kínos volt, hogy szegény még le sem ült, de már rögtön nézze meg. A kislányom persze ezt nem tudta, csak már nagyon várta hogy „meggyógyuljon” a zongorája.

     - Jól van, megyek is – kuncogott Mr. Lee, és követte előtte ugrándozó kislányzómat. Miután felraktam a vizet forrni, én is mentem utánuk.

     - Ez az – nyomkodta a néma billentyűt Flora.

     - Oh, értem. Hát, bizony ez gyakran előfordul – ült oda Mr. Lee a pianínóhoz, és szintén lenyomta a billentyűt. Ezután mindkét kezét a billentyűkre helyezte, és úgy peregtek végig ujjai az egészen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Bár hallottam már játszani, most mégis ledöbbentett, mennyire profin bánik a zongorával.

     - Úgy tűnik, a többi billentyűnek semmi baja, csak ennek az egynek – nyomkodta meg újból a hibásat. – Megpróbálom megnézni, nekem van egy sejtésem, mi lehet a probléma.

     Ezután Mr. Lee felállt, és valami csoda és egy kis erőfeszítés folytán levette a zongora elejét, úgy, hogy az egész belseje látszódott. A gyerekek teljesen elcsodálkoztak.

     - Aah! Kilátszik a zongorám bele! – kiáltott fel Flora, mire mindannyian elnevettük magunkat.

     Egy szerszámos ládát is kért tőlem Mr. Lee, amit odavittem neki. Nem tudtam mit csinált a tanár úr, de azt a mindenféle izét, ami a zongora belsejében volt, állítgatta, és közben a rossz billentyűt nyomogatta. Tíz perc sem telt bele, de a billentyű ismét működött.

     - Na, úgy tűnik a zongorád meggyógyult, Flora – mosolyodott el Mr. Lee, miután visszarakta a zongora fedelét.

     - Jajj de jó! Köszönöm Aston bácsi, te vagy a legjobb! – ragyogott fel kislányom arca, és félénken átölelte tanárát, aki gyengéden megsimogatta a kétcopfos fejét.

     - Köszönjük Aston bácsi! – mondta Niall.

     - Ah… nem is tudom mivel köszönhetném meg. Mennyivel tartozom? – kérdeztem, mire Mr. Lee arcán enyhe megbotránkozás látszott.

     - Hogy micsoda?! Remélem csak viccelt! – nevetett fel, majd felállt a zongoraszékről.

     - Nagyon köszönjük – vakartam zavartam a fejemet. – Hát, akkor legalább engedje meg, hogy egy kis házi süteménnyel kimutassam a hálámat.

     - Azt elfogadom – mosolygott rám.

     A gyerekek hála az égnek annyira örültek hogy jó a zongorájuk, hogy inkább ott lógtak volna előtte, mint kint a nappaliban. Azonban már rájuk szóltam, hogy késő van már, és a zongora aludni megy. Már este nyolc volt. Ilyenkor szoktunk lefekvéshez készülődni, de mivel Mr. Lee nálunk volt, ezért hagytam őket játszani kicsit a szobájukban… őszintén szólva, örültem neki hogy végre van egy pár nyugodt percünk nélkülük.

     - Ez a süti… valami isteni. Talán ön cukrász? – kérdezte Mr. Lee a konyhaasztalunknál ülve.

     - Ah, ez igazán hízelgő, de nem – kuncogtam. – Én egy cégnél dolgozom, jelenleg egy irodarészleg vezetője vagyok. Hát… nem a legizgalmasabb munka, ami azt illeti. De a gyerekeknek sokat szoktam sütni… imádják a sütiket.

     - Hát, értem is hogy miért… tényleg nagyon finom!

     - Sehun bácsi! Sehun bácsi! – szaladt ki kislányom a szobájából, egyik pónijával a kezében. – Nézze, nekem is van egy Mozartom! – nyújtotta oda a tanár úr felé a barna mini lovat.

     - Ah, igen… amióta hallott Mozartról, csakis ezzel az egy pónival hajlandó játszani – néztem én is a játékra.

     - Nahát, tényleg olyan mint Mozart kicsinyített mása! – mondta félig-meddig teli szájjal Mr. Lee, és megvizsgálta a kislovat. – Remek, akkor majd elújságolom Mozartnak is, hogy van egy névrokona.

     - Jó! Mindig felrakom ám a zongorára, amikor gyakorolok. Remélem egyszer az igazi Mozart is hallhatja majd amit zongorázok neki!

     - Ne aggódj, majd hallani fogja – kacsintott rá Mr. Lee, és lenyelte falatját. – De még nincs év vége, szóval addig csak tessék szorgalmasnak lenni!

     - Az leszek! – bólogatott Flora.

     - Na, menj kicsim, hagyd szegény tanár urat enni – fogtam meg apró vállát.

     - Oké. Jó étvágyat Aston bácsi! Jó beszélgetést! – mondta, majd elviharzott.

Megcsóváltam a fejemet.

     - És még mindig olyan, mintha Duracell elem lenne benne…

     - Addig jó! – nevetett fel Mr. Lee.

     Akárcsak az órái végén, most is rendkívül kellemesen elbeszélgettem Mr. Leevel. Nagyon sokat mesélt arról, hogy a gyerekek milyenek az iskolában, és mikor hogy viselkednek. Nagyon lelkes tudott ez ügyben lenni – talán ezért is volt ilyen jó tanár, mert tényleg érdekelte őt. Én is figyelmesen hallgattam végig, milyen érdekességeket mond.

     - Ah, ne haragudjon, folyton csak én beszélek itt. Ha ilyesmiről van szó, nagyon meg tud eredni a nyelvem – vakarta meg tarkóját zavarában, amit már régóta észrevettem, hogy szokása. – Esetleg nagy pofátlanság volna tőlem, ha én még egy szeletet kérnék ebből a mennyei süteményből? Tényleg nagyon finom…

     - Dehogy is, nagyon örülök hogy így ízlik! Előbb is megkérdezhettem volna hogy kér-e még… olyan figyelmetlen vagyok – álltam fel, és vágtam még egy szeletet.

     - Legalább amíg eszek, nem fecsegek annyit – nevetett. – Inkább most ön meséljen valamit.
    - Hogy én? – pislogtam rá. Mégis mit mondjak én? – Hát én… nekem nincs is mit mesélnem. Van… valami, amire kíváncsi volna? A gyerekekkel kapcsolatban?

     - Nem… azt hiszem magával kapcsolatban gondoltam. – A szívem dobbant egy aprót eme mondat hallatán. - Önt mi érdekli?

     - Hát… - mosolyodtam el – látja, ez egy jó kérdés.

     - Na, biztosan volt valami hobbija, amíg el nem kezdett dolgozni, vagy férjes nem lett.

     - Nos, ami azt illeti, tényleg volt. De az már nagyon régen volt – néztem el.

     - Na, és mi volt az? – mosolygott rám kitartóan Mr.Lee, és ki akarta belőlem húzni.

     - Hát… csak festettem… néha  – vontam meg a vállamat, és próbáltam elbagatellizálni.

     - Ah, komolyan? – tükröződött meglepődés az arcán. – Ez remek! Máris megtudtam, honnan ered Flora művészi vénája.

     - De már ezer éve nem festettem… tényleg, tinédzser korom óra nem fogtam ecsetet a kezemben. Azt hiszem már nem is tudnék.

     - Ezt nem lehet elfelejteni. Ugyanúgy, ahogy a zongorázást sem – fejezte be süteményét Mr. Lee. – Kopik a tudás, de az hamar visszajön. Na és, van itt valahol festménye esetleg?

     - Jajj, azt nem mutatnám meg! – szégyenlősködtem. Volt egy kirakva a házban, de nagyon szégyenlős voltam, ha erről volt szó.

     - Ah, kérem, olyan kíváncsi lennék rá! – lelkesedett Mr. Lee.

     Nem tudtam ennek a kérlelésnek nemet mondani, így nagy ímmel-ámmal felálltam a helyemről.

     - Na jó, hát… ott van – mutattam a nappali túlsó sarkában lévő közepes méretű festményre, mely egy szép mezőt ábrázolt, rajta játszadozó gyerekekkel, és dimbes-dombos tájjal. – Nem valami nagy szám. Nem tanultam sehol, csak hobbiként csináltam.

     Mr. Lee elcsodálkozva állt a festmény előtt.

     - És… ön tényleg nem szokott festeni? Ez… ez valami gyönyörű. Gratulálok önnek – nézett rám lelkesen. – Tudja, ha valaki nem használja ki a tehetségét, azt mondják, Isten ajándékát pazarolja el. Én azt mondom, hogy bármikor ha van egy kis szabadideje, de mondjuk tévézéssel töltené… ragadjon ecsetet. Ha minden nap csak egy vonást húz a vásznon… az is több, mintha tényleg nem tenne semmit.

     - Ah, hát nagyon kedves öntől. Valahol igaza van, csak tudja… a művészethez is ihlet, és egyfajta nyugodt környezet kell… legalábbis nekem. A történtek után meg főleg nehezen tudnék ennek nekifogni.

     - Elhiszi, hogy könnyebben túllendülne a dolgon, ha kifejezné magát?

     - Talán.

     Mr. Lee egy pillanatra csendben maradt, majd ismét feje hátulját kezdte vakarni.

     - Ne haragudjon, nekem ehhez nincs közöm. Talán kicsit tolakodó volt tőlem ez az egész. Én csak… ezzel azt akartam mondani, hogy csodásan fest, és ha lesz rá lehetősége, én azt tanácsolom, hogy folytassa.

     - Tudom, tudom hogy értette, és teljesen igaza van.

     Mr. Lee az órára nézett. Már fél tíz is elmúlott.

     - Ó, Jézusom… már ennyi az idő? Micsoda faragatlan vagyok! Elnézést hogy ilyen sokáig zavartam. Nem hittem volna, hogy így elrepül az idő…

     - Jaj, ne aggódjon már annyit, nagyon élveztem a beszélgetést önnel, Mr. Lee – mosolyogtam rá nyugtatóan. – Ez a kis süti pedig a minimum azért, amit eddig értünk tett.

     A gyerekek szobájába néztem, akik feltűnően csendesek voltak. Nem is hiába, mivel elaludtak játék közben az ágyukon.

     - Elaludtak – suttogtam Mr. Leenek, aki halkan felkuncogott.

     - Lemerült a Duracell.

     A tanár úr fel is vette kabátját és cipőjét, és el is indult a hazafelé. Mosolyogva búcsúztam el tőle, és csuktam be utána a bejárati ajtót.

     Még hogy zavart. Ha tudná, hogy az utóbbi időben ez volt életem egyik legkellemesebb estéje...