Zongoralecke - 4. rész

     - Nocsak, az esküvői évfordulónkra kapott ruhádban kell menni randizni, Loren? – szólalt meg részeges hangon. Fintorral néztem a lepukkant, borostás férfi szemébe.

    - Semmi közöd hozzá – válaszoltam közönyös hangon, és mintha nem is foglalkoznék vele, levettem szandálomat. Bár legbelül szétmart a feszültség, ezt igyekeztem nem mutatni.

     - Ha jól emlékszek, hm… - dörzsölte meg a borostáját - …talán még azt a cipőt is az én fizetésemből vettük. – mondta gúnyos hangon.

     - Akkor tessék, itt van – rúgtam felé a két cipőt, és rá se nézve indultam ideges léptekkel a mosogató felé, ahol megnyitottam a vizet, és elkezdtem kezet mosni.

      Volt férjem kuncogott egyet, majd nagyot szippantott a füstölgő cigarettájába, és az egyik kint maradt mosatlan tányérba elnyomta. Kislányom félénken befogta orrát, Niall pedig a lehető legtávolabb hajolt a fehér füstgomolyagtól.

     - Na, és hogy tetszett a kedves leendő „új apukának” a kinyalt éned? Sikerült meggyőzni annyira hogy megfektessen? Biztos porosodhatsz már odalent – nevetett fel harsányan.

     Gyomromban hatalmas ideggóc képződött, mely csakis arra várt, hogy kirobbanhasson onnét. Határozott, ideges mozdulattal zártam el a csapot. Lecsuktam szemeimet, megszívtam magam, és megfordultam volt férjem felé; majd a pultnak támaszkodva nyitottam fel pilláimat, melyek mögül mérhetetlen gyűlölet áradhatott.

     Megpróbáltam nem tudomást venni az undorító beszólásáról, és egyelőre még halk hangon szólaltam meg.

     - Hányszor mondtam, hogy ne gyere ide?

     - ÉN ne jöjjek ide? – mutatott mellkasára tágra nyílt szemekkel, majd ismét felkacagott, és fel akart állni, mire gyermekeim leugrottak öléből, és szorosan egymás mellett állva figyelték az eseményeket. – Elfelejtetted, hogy annak idején kinek a pénzéből is vettük meg ezt a csinos kis lakást, Loren? Hm?  - volt férjem egyre közelebb jött felém, mire a gyomrom teljesen görcsbe rándult, de még mindig figyeltem rá, hogy félelmemet ne vegye észre. Fejemet enyhén felszegve, kezeimet magam előtt karba fonva álltam undorító, a piától vöröslő tekintetét. – Hát mit képzelsz te? Azt hiszed te megtilthatod nekem, hogy ide jöjjek? Ne röhögtess – ismét nevetett, és immár egészen közelről érezhettem alkoholos-dohányos szagát. – Miért baj, ha néha kicsit átugrok, hm? – váltott „ál-babázós” hangnemre, és végigsimított az arcomon egyik kezével, mire összerezzentem, és azonnal lelöktem a kezét magamról. Továbbra is ugyanazzal a villámokat szóró tekintettel lepleztem belső rettegésemet.

      Akkoriban minden áldott nap ezt az érzést kellett átélnem.

     - Mert mást se tudsz csinálni, csak bebüdösíted az egész házat, és újra és újra felidézteted bennünk a jelenléteddel, hogy pokol volt veled az életünk – mondtam halkan, bár hatalmas feszültséggel teli hanggal.

     - Igen, Loren? Pokol? – váltott vissza komoly hangnembe, és immár feljebb emelte a hangját. - Vajon a gyerekek is így gondolják? - A gyerekek felé fordult, és közelebb lépett hozzájuk, akik erre kissé összerezzentek. - Pokol volt az élet az apátokkal, drágáim? Utáljátok a papát?

     A kicsik egy ideig csak pislogtak, nem tudták mit mondjanak szegények.

     - Na mi van? Ilyen nehéz a válasz?! – emelte még feljebb a hangját, és közelebb hajolt hozzájuk.

     - Hagyd őket békén!! – váltottam én is hangosabb hangnembe. Ezután Mike visszafordult hozzám.

     - Tudom hogy te neveled ellenem őket – mutatott felém, és ismét közelebb jött hozzám. – De megmondtam. Megmondtam már nagyon-nagyon sokszor neked, és most is elmondom: hiába minden próbálkozásod, mert ez a két gyerek nálam fogja végezni, ha felnő. Melletted semmi jövőjük nincsen!

     - Ezek a gyerekek már most gyűlölnek azért amit tettél Mike, és ha felnőnek, nemhogy kimenni nem fognak veled, de egy szót nem fognak váltani veled – mondtam mondatom utolsó felét lassan taglalva, és visszavágólag én is közelebb hajoltam arcához. Ezután már éreztem mi jön: ugyanis felismertem azt a pillantást, ami ekkor Mike szemeiben megjelent. Kissé hátrébb lépett tőlem, orrlyukai kitágultak, és kissé oldalasan nézett rám. Megszívta magát, és kezeit maga mellett ökölbe szorította.

     - Te kis kurva!! Most aztán megbánod mit mondtál az előbb!! – kezdett el ordítani, és megindult felém. A gyomrom teljes görcsbe rándult, szemeimet összeszorítottam, torkomban pedig egy pillanat alatt gombóc keletkezett. Azonban ez alatt a pár másodperc alatt hallottam a bejárati ajtó mögül futó lépteket, és már épp a vállam szorította Mike egyik keze, amikor valaki berontott a bejárati ajtón. Kinyitottam a szemeimet, és megláttam Mr. Leet, az én kistáskámmal a kezében.

     Mike durva mozdulattal elengedett, és nevetve fordult az imént betorpant személy felé.

     - Ez az? Ez a kis rizsevő nyutvasz?!

     Nem bírtam tovább: könnyeim patakozva folytak végig orcámon és remegő államon, miközben Mr. Lee felé néztem, aki idegesen összevonta szemöldökét, és lassan lerakta a konyhaasztalra a táskámat. „Menjen el…” – tátogtam felé fejemet csóválva, de úgy tűnt, most nem igazán szeretné teljesíteni a kérésemet.

     - Azt hiszem ki kell hogy javítsam uram, mert a nevem nem „nyutvasz”, hanem Aston Lee. – szívta meg magát közelebb lépve Mike felé. Volt férjem – aki valóban jóval termetesebb alkatú volt nála - továbbra is csak nevetett.

     - Nem hiszem el Loren, komolyan – fordult vissza felém, és ismét vészesen közeledett. – Utánam… ezzel voltál kiporoltatni magad? Hát nézz már rá! – Ezután ismét komorrá vált a tekintete, és hirtelen elkapta az arcomat egyik kezével, állam alá helyezve. – Ráadásul abban a kibaszott ruhában, amit kibaszottul tőlem kaptál, baszd meg!! – ordította a képembe, és egyik kezét felemelte, mire én ismét összeszorítottam a szememet.

     Mr. Lee odalépett, és volt férjem karját erősen megragadta, majd elvonta tőlem.

     - Vegye le róla a kezét – nézett rá az idegtől megfeszülve.

     - Hogy mit csináljak? – vonta össze Mike a szemöldökét, és Mr. Lee felé kezdett lépkedni, aki egy pillanatra sem hátrált meg. Már egészen közelről néztek egymás szemébe. – Mit gondolsz ki vagy te itt, hm? Azt hiszed attól hogy megdugtad a nejemet, van bármi szavad? Elmondom, én megtettem ugyanezt több százszor! Vagy… ezerszer? Kit érdekel! Abból az ezerből meg még ezek is sikerültek itt! – mutatott az összebújt gyerekekre, akik csendesen pityeregtek a konyha egyik sarkában. – Hát kinek van itt szava? Neked? – mosolyodott el gúnyosan, és széttárta kezeit.

     Látszott, hogy Mr. Leeben  mérhetetlen düh fortyog.

     - Bár nem tartozom magyarázattal, de elmondom, hogy amit állít, nem történt meg. De ha így is lett volna, nem számít; mert az az erőszakos, undorítóan agresszív viselkedés amit tanúsít, mind arról tesz bizonyítékot, hogy ön még arra sem méltó, hogy ezzel a nővel egy levegőt szívjon; és bárki mást ezerszer jobban érdemelne meg, mint önt.

     Furcsálltam, hogy még mindig formális módban beszél vele, miután ilyen dolgokkal illette őt Mike, azonban az amit mondott, teljes mértékben leépítette az én buta volt férjemet.

     - Miket hordasz itt össze, te kis senkiházi?! – ordította a férjem, és hirtelen nagyot lendített egyik öklével, és egyenesen Mr. Lee arcába ütött, aki erősen hátrahőkölt.

     - Istenem…!! – kaptam a szám elé a kezem, és hangosan zokogni kezdtem. – Mike, hagyd békén!!

     Mr. Lee letörölte szája széléről a kiserkent vért, és pár pillanatig kissé zilálva a padlót vizslatta.

     - Látod, mekkora egy pina vagy – nevetett gúnyosan volt férjem. – Még egy ütést sem bírsz el, te szerencsétlen!

     - Innen is látszik – vágta rá rögtön – hogy tudja hogy igaz amit mondtam. Nem tud mással válaszolni, csak erőszakkal. Ez a gyenge emberek ismérve – lépett közelebb ismét a szemébe nézve.

     - Nézz már magadra!! – ordította el magát ismét Mike, és megint bevert egyet Mr. Leenek, aki majdnem elesett. Én nem bírtam nézni, arcomat kezeimbe temetve szaladtam zokogó gyermekeimhez, és bevittem a szobájukba. Visszafutottam a konyhába.

     - Megüthet engem akárhányszor, attól még ugyanúgy tudja, hogy igazam van!! – emelte meg a hangját Mr. Lee.

     A férjem az idegtől zilálva, felfújva állt előtte pár másodpercig, majd lassan felém fordult.

     - Ha ez kell neked, ez kell neked Loren – lépett közelebb – te döntöttél így. Majd meglátod, hogy mennyi sikered lesz egy szerencsétlennel. De áldjad, hogy nem Angliában dolgozok hanem Írországban. Mert így csak akkor jövök ide, ha épp haza jövök. De ha itt  lennék… - egészen közel hajolt hozzám, és taglalva folytatta: - …minden egyes nap idejönnék, mert éppen így tartaná kedvem. És azt csinálnék, amit akarnék, mert így tartaná kedvem. Ez az én házam. Az én gyerekeim laknak benne. – Ezután Mr. Lee felé fordult egy pillanatra. – Ismétlem: az ENYÉIM. – Visszafordult hozzám. – És akkor látom őket és viszem el, amikor akarom. Világos? Mert jogom van hozzá. És ezt neked egyetlen szó nélkül el kell tűrnöd. Ne próbálj meg előlem elmenni, mert tudod, hogy megtalállak.

     Elindult a bejárati ajtó felé, de megállt Mr. Leenél, és fintorogva végigmérte.

     - Te szerencsétlen. Meglátod, hogy neked is ugyanaz lesz a sorsod.

     Ezután fogta magát, és kiviharzott az ajtón.

     - Ó, édes Istenem… - temettem ismét kezeimbe az arcomat, és térdre rogytam. Teljesen kitört belőlem a zokogás. Mr. Lee azonnal odajött hozzám és a hátamra tette kezét.

     - Ne aggódjon, minden rendben. Most már nincs itt.

     - Annyira sajnálom… annyira… - csak ezt tudtam hajtogatni, miközben a könnyimet tenyerembe eresztettem. Testem rázkódott, és kétségbe estem.

     Ezért nem akartam hogy velem legyen. Hogy ne keveredjen bele. Ez egyszerűen elkerülhetetlen.

     - Jöjjön, üljön le, nyugodjon meg – vezetett a kanapéhoz, és leültetett. - Mindjárt jövök, megnézem a gyerekeket.

     Hallottam, hogy kedvesen beszél hozzájuk, így éreztem, hogy elég ha ő megy oda. Én képtelen lettem volna felállni most onnan. Lábaimat magamhoz felhúzva kuporogtam a kanapé szélén, és térdeimre helyeztem arcomat. Mikor még Mikekal éltem, akkor is mindig itt végeztem a veszekedések után… csak akkor már általában vérző arccal, és sajgó tagokkal.

     Nem tudtam abbahagyni a zokogást. Pár perc múlva éreztem, hogy Mr. Lee leül mellém, és átkarol.

     - E- ettől féltem… neh… nem akartam, hogy belekeveredjen…

     - Én viszont igen – simogatta a hátamat. – Már mikor elbúcsúztunk, éreztem, hogy valami nincs rendben. Azt gondoltam nem zavarok inkább, mert nagyon látszott hogy nem akarja hogy bemenjek. Azonban jól kihasználtam az alkalmat, mikor félúton hazafelé észrevettem, hogy bent hagyta a kocsiban a táskáját – mosolyodott el enyhén vérnyomos szájával.

     - Nem lesz vége soha. Újra és újra jönni fog, mint mindig, és ugyanezt fogja művelni – remegett meg az állam. – Ráadásul most még önt is megütötte…

     - Legalább nem önt bántotta – kuncogott egy pillanatra Mr. Lee.

     - Maga nem tudja mit csinál. Tényleg nem tudja, mire képes az én volt férjem! – hajtottam le a fejemet, miközben a könnyeim sorra csöpögtek ki szememből. Ismét elfogott az erős zokogás.

     - Ha rajtam múlik, többé nem lesz egyedül – húzott kicsit közelebb magához. Annyira el voltam gyengülve, és most rettenetesen jólesett, hogy itt van valaki. Hogy nem a díszpárnámat kell magamhoz szorítanom, és némán elaludnom a kanapén, hanem van valaki, aki hozzám szól, megvigasztal, és megvéd.

     Lehunytam szemeimet, és erőtlenül dőltem Mr. Lee felé, aki egy kicsit mégközelebb vont magához. Hosszú ideig így voltunk némán, mígnem erőtlen testemet elnyomta az álom.

     Reggel már egyedül ébredtem a kanapén fekve, és betakarva. Miután kinyitottam szemem, rögtön felültem, és Mr. Leet kerestem.

     Felálltam, és járkálni kezdtem a nappalival egybe nyitott konyhában, de nyoma sem volt. Bíztam benne hogy itt maradt, hogy talán lefeküdt valahol, de egyik szobában sem találtam. Azonban az nyugtató volt számomra, hogy a gyerekek pizsamában öltözve szundítottak ágyukban, és tudtam, hogy ezt is a tanár úrnak köszönhettem.

     Egyszer csak miközben csináltam magamnak egy kávét, észrevettem a konyhaasztalon egy cetlit, amelyen egy üzenet állt: „Remélem jobban van, Miss Camwell. A gyerekeket az éjjel lefektettem, miután ön elaludt. Minden jót kívánok, és bármi baj van, nyugodtan hívjon. Oh, majd elfelejtettem: várom a gyerekeket a zongoravizsgára! Az időpont: kedd, délután kettő óra.

Üdv! Mr. Lee”

     Már a sorok olvasása nyugtatóan hatott számomra. Fáradt, halvány mosollyal hajtottam össze az apró cetlit, és indultam a kávéfőző felé, ahol már el is készült a kávém.

     Aznap igyekeztem annyira összeszedni magam, hogy ne látsszon a munkahelyemen, hogy megviselt vagyok. Már visszament, most egy ideig nem fog jönni – mondtam magamba, mint mindig, mikor látogatást tett. Mike Írországban talált állást magának miután elváltunk, és csak ennek köszönhetem, hogy nem zaklat folyamatosan - csak akkor, ha épp van ideje visszajönni Angliába. Ez általában két-háromhavonta történik meg, de kivétel nélkül, mindig eljön ide. Simán be tud jönni a házba, és nem tilthatom meg neki, mert joga van a gyerekeit látni. A gyerekek pedig nem nyilatkoznak róla: nem mernek se rosszat, se jót mondani az apukájukról – bár inkább a jót, mert úgy gondolják, ezzel talán fenntarthatják a békét. Én tudtam hogy legbelül rettegnek tőle, és ezért mondtam dühömben Mikenak azt, amit. Ha felnőnek, és megértik mit is tett az apjuk velük, soha nem fogják megbocsájtani neki.

     - Üdvözlök minden kedves gyermeket és szülőt a zongoravizsgán – szólalt meg barátságosan Mr. Lee a zongora mellett állva, egyenesen az előtte ülő szülő-gyerek had felé fordulva. – Hát eljött a nagy nap. De nem kell izgulni, mindenki remekül el fogja játszani a darabjait, igaz? – mosolyodott el.

     Olyan furcsa volt most ott látni őt, mint tanár, és belegondolni, hogy a hétvégén mi történt. Láttam, hogy a szája szélén a seb már szinte teljesen begyógyult. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Amikor arra gondoltam, mi történt közöttünk a házában, bizsergős érzés futott végig rajtam – és akaratlanul is száját néztem, mindvégig, miközben beszélt. Ádámcsutkája mozgását, finom, férfias kezének gesztikulálását, arca mimikáját. Nem is fogtam fel, mit mondott, annyira elvette az eszemet teljes lénye. Ahogy telt az idő, és egyre közelebb kerültem hozzá, annál inkább kezdtem vonzódni iránta.

     - Akkor hát nem is húznám tovább az időt, talán olvasnám is a névsort, ami alapján elkezdjük a koncertet. Elsőként a legkisebbek jöjjenek…

     Egy aprócska kislány jött elsőként, és ült fel a zongorához. Nagyon aranyos volt, ahogyan szinte le se ért a lába a székről.

     - Jajj anya – szorította a kezemet Flora izgatottan. – Én annyira izgulok! – súgta oda.

     - Nem kell izgulni, nyugi! Ugyanúgy kell eljátszanotok most Mr. Leenek, ahogy órán szoktátok, csak most más is hallani fogja.

     - Teljes közönségünk van! – szólalt meg Niall kicsit hangosabban a kelleténél, én pedig szám elé tettem mutatóujjamat.

     - Halkabban! Hallgassátok a többieket is.

Még egy gyermek után már az én Florám jött. Próbált határozottan odaülni a hangszerhez, és elkezdeni a kis darabkáját. Mivel én nem értettem hozzá, nem tudtam mennyit rontott, de Mr. Lee arcát néztem, aki tanulmányozó szemmel nézett kislányom felé. Miután befejezte, és felállt a széktől, Mr. Lee elégedetten bólogatott.

     Niallről tudtam hogy nagyon izgul – talán még jobban mint Flora – de ő sosem vallotta volna be hangosan. Talán egyszer el is ronthatta, mert hirtelen megszűnt a zene, Mr. Lee szemöldöke felszaladt, és némán tátogta kisfiam felé, hogy „nem baj, folytasd!”. Végül valahogyan mégis csak a végére ért, és ő is kapott egy kis tapsot, mint mindenki.

     - Nagyon büszke vagyok rátok! – suttogtam erősen nekik, és mindkét csemetém fejére nyomtam egy-egy puszit. Mr. Leere is ránéztem, hátha idepillant, de csak bőszen jegyzetelt a naplójába. Biztos nagyon koncentrált, hogy minden gyereket végighallgasson megfelelően.

     A vizsga végén boldogan álltunk fel a székünkből, mikor az eredményhirdetésen kiderült, mindkét gyermekem ötöst kapott zongorából.

     - Aston bácsi! Aston bácsi!! – futott oda Flora és Niall a tanár úrhoz, mikor végre sikerült nekünk is utolsóként szóba elegyedni vele, a többi szülő után. A terem szinte teljesen kiürült ekkorra már.

     - Gratulálok nektek! Nagyon ügyesek voltatok – mosolygott kicsinyeimre szeretetteljesen. Imádtam, amikor így nézett rájuk.

     - És eldöntötte már hogy ki ülhet fel Mozartra? Ki volt a legszorgalmasabb? – kérdezte izgatottam Flora. Halálosan komolyan vette ezt, és erre várt egész félévben. Niall is kíváncsian pislogott Mr. Leere.

     - Háát… - simított végig saját állán Mr. Lee morfondírozó arckifejezéssel, mint aki tényleg keményen tanakodik valamin. – Nem is tudom. Ez egy nagyon nehéz kérdés. Nehéz dönteni, mivel mindketten nagyon szorgalmasak voltatok. Ezért úgy gondolom, talán mindketten felfértek a hátára.

     - Komolyan?! – ragyogott fel gyermekeim arca, és kivillantak Flora apró tejfogai. – Jajj de jó!

     - Sok dolga lesz Mozartnak ha minden gyereknek ezt megigérte! – kuncogtam Mr. Leere.

     - Igazándiból csak nekik mondtam ezt – lépett picit közelebb hozzám, és halkabban kezdett beszélni.

     - Nahát! De hogyhogy? – lepődtem meg.

     - Valahogy szóba jött, hogy Flora szereti a pacikat, és ekkor meséltem neki hogy van lovam. Úgyhogy, valamelyik nap át is jöhetnének. Én már a hétvégén is ráérnék.

     - Komolyan? Oh… nagyon köszönjük – mosolyodtam el, és átkaroltam két kisgyermekem vállát. – Oda melyik busszal lehet kijutni, azt esetleg tudja?

     - Jaj, hát persze, el is felejtettem mondani, én kimegyek magukért.

     - Ah, igazán nem ke-

     - Mondjuk valamikor kora délután ott leszek – vágott a szavamba, és rám mosolygott. – Például kettőkor.

     - Rendben – tűrtem el a fülem mögé a hajamból egy tincset egy apró bólintás kíséretében.

     - Itt is volnánk! – szólalt meg Mr. Lee, miután befordult kocsijával a „birtokára”. Most sokkal tisztábban láttam mint este, és még jobban elámultam. A háza nem csak belülről, de kívülről is nagyon szép – ráadásul ott volt mellette a hatalmas füves terület, és az istálló.

     - Mozart! Jövök hozzád! – kiabált Flora miután kiszálltunk a kocsiból.

     - Psszt! Ne ilyen hangosan, kicsim – szóltam rá.

     - Mekkora udvar! – ámult el Niall.

     - Ezt a házat és a területet a nagyszüleimtől örököltem. Mozart is az övüké volt, épp frissen betört csikó volt, mikor megkaptam – mesélt Mr. Lee, miközben beengedett bennünket a kapun.

     Utunk egyenesen az istálló felé vezetett, amelyhez egyre közelebb érve megéreztem a jellegzetes ló-szagot. Ritkán jártam ilyen helyen, és tetszett az egésznek a hangulata.

     Az épületbe belépve rögtön megpillantottan a gyönyörű, sötét-pej lovat, aki kíváncsian kukucskált kifelé a bokszából, egy-két szalmaszállal a szájában.

     - Szevasz kis jószág – közeledett teljes közvetlenséggel hozzá Mr. Lee, és megsimogatta az orrát. Ahogy láttam, az állatokhoz is mérhetetlen kedvességgel viszonyult. Kislányom szorosan fogta kezemet, és tátott szájjal bámulta a hatalmas lovat, Niall arcáról pedig le nem lehetett volna mosni a vigyort.

     - Gyönyörű ló! – dicsértem meg én is. Bár kissé féltem a lovaktól, így megtartottam a tisztes távolságot.

     - Köszönöm. Akkor rögtön fel is nyergeljük őt, mit szóltok? Akartok segíteni?

     - Igen! – vágták rá a srácok rögtön, bár én kicsit vonakodtam tőle.

     - Nem is tudom… nem túl veszélyes ilyen piciknek bemenni egy ekkora állathoz?

     - Ne aggódjon, Mozart a légynek sem ártana. – nézett rám nyugtatóan Mr. Lee. – Mindjárt jövök, csak gyorsan átöltözöm, és hozom a kellékeket, egy pillanat – mondta, és egy pár percre elszaladt az istálló hátsó részébe.

     Hamarosan vissza is tért egy nagy nyereggel és pár kellékkel a kezében, valamint most valóban igazi lovas ruhában volt, amit szokatlan volt rajta látnom az elegáns „tanáros” öltözék után. Fekete lovas csizmát viselt drapp színű lovas nadrággal, amely egészen feszülősnek volt mondható a lábán, és meg is akadt a szemem rajta egy pillanatra. Ehhez társult egy sima fekete póló, amely jól kiemelte felsőtestének alakját. Tüzetesen néztem Mr. Leet ebben a szerelésben, és rá kellett jöjjek, hogy egyre és egyre jobban tetszik nekem.

     Talán… tényleg teljesen belehabarodtam. Azt hiszem menthetetlen vagyok.

     Mr. Lee elmagyarázta és megmutatta, hogyan kell helyesen felnyergelni a lovat. Olyan jól magyarázott, hogy szinte úgy éreztem, én is fel tudnék rögtön nyergelni egyet – nem csoda, hiszen tanár. Gyerkőceim egy-egy mozzanatban be is segítettek, amit nagyon élveztek, és sokat simogatták Mozartot, aki tényleg nagyon jól tűrt szinte bármit – legalábbis eddig.

     Nemsokára már teljes felszerelésben vezette ki Mr. Lee lovát, mi pedig mentünk utána. (Bűnös szemeim egy pillanatra meg is akadtak a tanár úr így hátulról kivételesen jól szemügyre vehető hátsó felén is, melyen szépen feszült a lovaglónadrág. Szinte kezdtem saját magam előtt zavarba esni.)

     - Na, gyerünk! Ki akar az első lenni? – kérdezte a tanár úr, miután a karámba értünk.

     - Én! – tette fel egyszerre kezét rögtön mindkét gyermekem, mire Mr. Lee kuncogott egyet.

     - Na jól van, mivel Niall is úriember, ezért engedjük, hogy először a hölgy üljön fel. Mit szólsz? – simogatta meg Niall fejét Mr. Lee, aki bár kissé sajnálattal, de bólogatott egyet.

     Mr. Lee sok-sok körön keresztül vezette körbe Mozartot, Flora pedig olyan volt, mintha nem is evilágon lenne. Niall félénkebb volt, de láttam, hogy ő is élvezi, Mozart pedig tényleg rettentő higgadtnak tűnt.

     - Aston bácsi is tud lovagolni, igaz? – kérdezte a fiam, miután a tanár úr leemelte a lóról.

     - Bizony, tudok.

     - Mutassa meg nekünk Aston bácsi, hogyan lovagol! – kérlelte Flora, mire Mr. Lee elmosolyodott.

     - Hát, tulajdonképpen mutathatok valamit.

     - Ez az! – örültek gyermekeim.

     - De nem túl nagy szám ám! – mondta, miközben odament az egyik padhoz a karámon kívül, felvette magára a lovaglósisakját. Ezután visszaballagott a nyugodtan álldogáló Mozarthoz, majd lábát a kengyelbe tette és egy határozott mozdulattal a nyeregbe ült. Kesztyűs kezével szakszerűen megfogta a kantárszárat. A lovon ülve nagyon imponáló hatást festett.

     Szájával noszogató hangokat kiadva és sarkával enyhén megérintve a ló oldalát elindult a karámban. Látszott, hogy Mozart vele sokkal kevésbé megy óvatosan, és mennyire össze vannak szokva. Átváltottak ügetésbe, majd nem sokkal utána vágtába.

     Úgy tűnt, Mr. Lee egészen profi módon üli meg a lovat. Totálisan tudta hogy mit csinál. Szinte ámulva néztem őt, mert ha a zongoránál ülve láttam, sosem tudtam volna így elképzelni.

     A karám közepén állt egy ugrató, amely felé közeledni kezdett, és átugratta azt Mozarttal. Ez nagyon tetszett a gyerekeknek, mert kisebb kiáltás is elhagyta a szájukat ennek láttán. Ezután Mr. Lee és Mozart ismét felénk közeledett egyre lassítva, majd meg is álltak. Mr. Lee zilálva mosolygott ránk egyet.

     - Maga mindent ilyen profin tud csinálni? – kérdeztem ámulva.

     - Ez igazán kedves! De ez még elég messze áll a profitól. Bár én nem is akarok profi lovas lenni, ez csak a szórakozásom. Teljesen ki tud kapcsolni.

     - Azt elhiszem, mert látszott, hogy nagyon élvezi – mosolyodtam el.

     - Anya, te nem ülsz rá? – bökött meg kislányom, mire felvont szemöldökkel lenéztem rá.

     - Mi? Nincs az az Isten! Nagyon szép, de én félek a lovaktól. Még odamenni is, nemhogy felülni!

     - Biztos nem akarja? – kérdezte Mr. Lee, én pedig aggodalmas tekintettel ránéztem. – Nyugodjon meg, Mozart nagyon szelíd. Ágyúdörgés is szólhatna a füle mellett, akkor sem ágaskodna fel. Jöjjön csak! – ugrott le a lóról.

     - De… teljesen egyedül? Én nem tudom irányítani a lovat! Mi lesz ha elkezd futni?! – kezdtem kétségbeesni.

     - Akkor üljön mögém, és akkor biztosabban érzi magát. Így már jó lenne? – nézett a szemembe bizalomkeltően.

     Most komolyan üljek fel a lóra? Jézus Isten…

     - Hát… nem is tudom… - tűrtem el hajam egyik tincsét vonakodva.

     - Gyerünk, jöjjön! – intett egyet, és ismét helyet foglalt a lovon. Felém nyújtotta egyik kezét, és ennek már nem tudtam nemet mondani. Kissé remegő lábakkal a lóhoz léptem.

     - Lépjen bele a kengyelbe – bújtatta ki egyik lábát – aztán határozottan rúgja el magát és tegye át a másik lábát a lovon. Szorosan kapaszkodjon a derekamba, és nem eshet bántódása.

     - Rendben – bólogattam, és megpróbálkoztam azzal amit mondott. Bár nem sikerült elsőre, de a lényeg hogy a végén a lovon ültem. Alap esetben félénken karoltam volna át Mr. Lee derekát, de most rákényszerített a félelem hogy rögtön jó szorosan átöleljem. Kicsit furcsa is volt a közelsége számomra, de nagyon élveztem.

     - Azta! Mint egy herceg és egy hercegnő! – kiáltotta el magát csodálkozva Flora, mire odakaptam a fejemet, Mr. Lee pedig csak kuncogott.

     - Mehetünk? – szólt hátra szelíden, mire félve bólintottam. Mikor elindult a ló, alig hallhatóan elsikkantottam magam, de biztos voltam benne hogy az előttem ülő hallja, ugyanis éreztem, hogy rázkódik a mellkasa a kuncogástól.

     Elsőre nagyon félelmetes volt, de az idő elteltével kezdtem ellazulni. Mr. Lee mondta, hogy nyugodtan szóljak bármikor ha meg akarok állni, de a végén már egyáltalán nem akartam. Mosolyogva élveztem a kilátást a ló hátáról, a finom ringatását léptének, valamint egyben Mr. Lee biztonságot adó közelségét. A végén teljesen elszállt a félelmem.

     Jó pár kört mentünk így, mire leszálltunk. Az élmény a végére tökéletesen pozitív volt számomra, és azt gondoltam, nagyon szívesen csinálnám majd újra valamikor. Persze ezt nem várhattam el Mr. Leetől, eszem ágában sem volt konkrétan megkérni őt, ezért csak bíztam benne, hogy talán lesz még alkalom.

     A lovaglás és a ló lepucolása után a tanár úr beinvitált bennünket egy kis teára és uzsonnázásra a házba. A zongora láttán felidéződtek bennem a legutóbbi emlékek, melytől rögtön elpirultam. A gyermekeim mindenhez odafutottak és tüzetesen megvizsgálták, mint mindig mindent.

     Mr. Leenek volt egy belső vendégszobája, ahová uzsonna után elvonultak a gyerekek játszani, így pedig tudtunk magunk között is beszélgetni.

     - Megkérdezhetem… feltűnt azóta a volt férje? – kezdett bele a kényes témába félénken, miközben újabb adag teát töltött ki magunknak a konyhaasztalánál. Aprócska ideg futott végig a gyomromon, de tudtam, hogy erről beszélnünk kell, mert megtörtént, és egy pillanatra sem esett szó róla azóta.

     Megráztam a fejemet.

     - Nem jött. Ilyenkor, ha meglátogat, utána szinte biztos hogy több hónapig nem is jön, mivel kint dolgozik Írországban, ahonnan csak néha engedik haza őt. Azonban akkor mindig sikerül sajnos betérnie.

     - És gondolom maga nem tud ellene semmit sem tenni, hiszen a gyerekek láthatásához joga van – mondta Mr. Lee, és összeráncolt szemöldökkel beleszürcsölt forró teájába. – Ez szörnyű lehet.

     - Tudja, én nem akarom eltiltani a gyerekektől, mert az apjuk. Még ha bántotta is őket sokszor és nem igazán foglalkozott velük… azért biztosan szereti őket. Bár neki a gyerekek is általában a versengés tárgyai voltak, mint minden.

     - Istenem. Sosem fogom megérteni az ilyen embereket – csóválta a fejét elégedetlenül. – Ő… mindig ilyen volt?

     - Hm – mosolyodtam el cinikusan. – Tudom, miért kérdezi. Csodálkozik rajta, hogy is tudtam vele összekerülni. Nos, sokszor ezt magamtól is megkérdezem. Tudja… nagyon fiatal voltam még. Tizennyolc évesen összekerültem vele, és tizenkilenc évesen terhes lettem Niallel. Már akkor sem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de a gyerek mindent megváltoztatott… és végül elvett feleségül. De azt is csak a szülei hatására, akik bigottak, és mindenképp azt akarták hogy összeházasodjunk. – Sóhajtottam egyet. – Tudtam hogy már akkor rossz ötlet volt, gyerek ide vagy oda… - a múlt idézéseitől kicsit elérzékenyültem, és éreztem, hogy apró gombóc keletkezik a torkomban. Nem akartam sírni, de minél inkább erőltettem hogy ne, annál jobban növekedett… - Egyedül sokkal többre mentem volna, mint vele. Ez nagyon csúnyán fog hangzani, de az egyedüli dolog ami sokszor motivált arra, hogy vele maradjak, a pénz… egyedül nem bírtam volna még ekkor eltartani magunkat a gyerekekkel – hajtottam le a fejemet, és éreztem, hogy kiszivárognak a könnyeim.

     - Nem, nem hangzik csúnyán. Ez teljesen érthető – váltott még az előzőnél is gyengédebb hangnemre Mr. Lee. – Nem akar inkább a kanapéra ülni? Az kényelmesebb.

     Bólintottam, és a bögrénket megfogva át is vonultunk oda. Próbáltam összeszedni magam valamennyire, és lehajtott fejjel bámultam a padlót, míg vártam, hogy a könnyeim megszáradjanak.

     - Miss Camwell – szólított meg  Mr. Lee. – Ne szégyellje magát. Mondjon el bármit, ami jól esik. Sírja ki magát. Nincs értelme bent tartani a dolgokat, mert az rossz hatással van magára, és az egészségére.

     A szavai még inkább ösztönöztek, és a fájdalmam egyre inkább kezdett kibontakozni a mellkasomból. Egy bőgőmasinának éreztem magam, de akkor is eluralkodott rajtam a sírás.

     - Tudja, én csak… úgy érzem ennek sosem lesz vége… sosem fogok tőle megszabadulni – kezdtem el síró hangon. – Amikor ott volt és kezet emelt rám, amikor hozzám ért, minden alkalommal összezsugorodik a gyomrom, és visszaidéződnek bennem azok az emlékek amelyeket azalatt a hét év alatt kellett kibírnom vele. Amikor a felmosó nyelét is eltörte rajtam, vagy a kést a torkomnak szegezte villódzó tekintettel… el sem tudja képzelni, micsoda rettegésben éltünk mi akkor. És mindezt a gyerekeknek is végig kellett néznie! – néztem könnyes szemeimmel Mr. Lee arcára a padlóról, akin egyszerre láttam sajnálatot, és összeszorított ajkai belső dühéről is árulkodtak. – És mikor ön megjelent… Istenem, én annyira örültem neki, fogalma sincs mennyire – töröltem le könnyeimet. – Köszönöm. És… sajnálom hogy annyira elküldtem a találkozónk után.

     - Ne is foglalkozzon azzal, értem hogy miért történt – ült kicsit közelebb hozzám. – Mondja… aznap este, mikor itt voltunk… ezért sietett el annyira? Emiatt aggódott?

     A hirtelen témától kicsit végigfutott gyomromban az ideg, és egy pár pillanatig néma maradtam. Lesütöttem szemeimet, és enyhén ajkamba harapva lassan bólogattam.

     - Annyira illetlen voltam… sajnálom. Tudja, én… rettenetesen élveztem azt az estét. Annyira, mint még soha. – Határozottan a szemébe néztem. – Még senki sem volt velem olyan odaadó, figyelmes és kedves mint maga. Mint egy mesében. Még most is… itt ül, és figyel rám, minden mozzanatomra, tudja éppen mi lenne a jó számomra, foglalkozik vele hogy mit szeretnék… és ráadásul a gyerekeimet is szereti, és úgy tud velük bánni mint még soha senki. Tudja… sokszor hiszem azt hogy szinte maga… nem is valós – néztem szemébe kissé elrévedve, és utólag zavarba éreztem magam attól, hogy miféle „vallomás áradatot” zúdítottam most rá. Egyszer csak Mr. Lee szélesen elmosolyodott, és kuncogni kezdett. Értetlenül néztem rá, hogy vajon mi vicceset mondhattam, de ő csak tovább folytatta, és kuncogása nevetésbe torkollott.

     - Mi… az, talán rosszat mondtam…? – kérdeztem motyogva.

     - Jaj, istenem, elnézést kérek – köszörülte meg a torkát Mr. Lee – Csak… - ült még közelebb hozzám, és lassan átkarolt engem. – Mi lenne… ha végre tegeznénk egymást? – kérdezte halkan, majd egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám. Kijelentésére én is elmosolyodtam, és csak lassan bólintottam egyet, majd készségesen adtam át magamat gyengéd, lágy csókjának.

Vége