In love with my Rival - 2. rész: Egy fedél alatt

Basszus. Remélem, hogy nem értelmezte úgy a kis megmozdulásomat. Kizárt, hogy valaha megtudja mit érzek iránta – cikáztak gondolataim, miközben a kezeimet mostam. Kicsit megmostam az arcomat, majd megtöröltem és visszasiettem a pályára. – Muszáj lesz moderálnom magamat.

Yuzu már korcsolyázott a pályán. Én gyorsan felkaptam a korijaimat, és miközben épp befűztem, egy darabig csak néztem, ahogy a fekete tréningruhás srác lazán siklik a jégen. Kicsit nyugodtabbnak tűnt, úgyhogy talán nem volt annyira hasztalan a kis monológom.

Hamarosan megérkezett a többi korcsolyás is. Igyekeztem oldani a hangulatot, amennyire lehetett, és szerencsére úgy tűnt, sikerrel járok. Visszajöttek az apró kis vicceink, amelyeket még a világbajnokság előtt is elsütöttünk. Istenem, annyira szeretem a mosolyát. És a haját, ahogyan libben miközben fordul. És a koncentráló arckifejezését, miközben ugrik. Őszintén, megint nagyon nehéz volt fókuszálnom arra, mit csinálok, főleg hogy Brian sem volt még itt.

Lassan ahogy teltek a napok és a hetek, észrevettem, hogy egyre inkább mélyebben érzek iránta, és ezzel együtt annak a tudata, hogy sosem lesz az enyém, egyre jobban zavart. Hisz semmi esély rá. Igazából nem is gondolkoztam erről azelőtt – egyszerűen csak tetszett, és különlegesnek tartottam őt, de ennyi. Sosem gondoltam bele komolyan, milyen lenne, ha mi együtt lennénk.

De most… a szerelem „vírusa” kezdett egyre inkább elhatalmasodni rajtam, és nem csak az elmémben, hanem a testemben is. Elkezdtem álmodni vele. Először csak újraálmodtam a pillanatot, ami az öltözőben történt – csak épp a végén én nem rohantam be a fürdőbe, hanem ő szépen lassan megcsókolt engem. A többi álmom viszont még kínosabb volt. Bár ezek csak pillanatképek voltak, nos… hogy is mondjam, erotikusak. A kezem, ahogyan benyúl a tréning pólója alá; egy pillanat, amikor őt látom magam felett félmeztelenül, a gyönyörű mosolyával. Mindig felkeltem ezekben a momentumokban, és a szívem hevesen kalapált. Más álmok csak egyszerűen arról szóltak, hogy mi együtt vagyunk, és felhőtlenül boldognak éreztem magam, hogy foghatom a kezét.

Bár ezek az álmok fantasztikusak voltak, mégis nagyon zavarba ejtettek. Furcsa volt ezekkel a képekkel a fejemben minden nap a szemébe nézni, és találkozni vele.

Titokban tudtam tartani… egészen addig, amíg Brian vissza nem tért.

- Mégis mi van veled, Javi? – kérdezte felvont szemöldökkel, miután már egy órája nem voltam képes ugrani egy sima lutz-ot*. Talán elmondhatom, hogy sosem volt még ennyire szörnyű tréningem amióta ezen a pályán edzek. A mai napon még egyszer sem sikerült rendesen landolnom egy ugrásból, folyamatosan elestem. A zöldfülű kezdő időszakomra emlékeztetett az egész. Tudtam, hogy ez így nem lesz jó, és valahogy ennek véget kell vetni – különben a karrierem elkezd lecsúszni a lejtőn.

- Khm… semmi – válaszoltam teljesen feleslegesen tettetve, hogy nincs semmi baj. – Csak egy kicsit fáradtabb vagyok ma.

Tudtam, hogy a rossz alvás, és az álmok felkavaró élménye az okai annak, hogy nem tudok fókuszálni. Pedig most tényleg igyekeztem nem bámulni Yuzut, szinte rá sem néztem, mégis az agyamban folyton folyvást az álomképek villogtak.

- Tudom milyen az, amikor csak simán fáradt vagy, és milyen, amikor valami kuszaság van a fejedben. Most ugyanolyan vagy, mint annak idején amikor családi problémáid voltak. Ha nem rosszabb.

Nem mondtam semmit neki, csak egy apró sóhaj hagyta el a számat. Sosem fogom neki elmondani. Kizárt dolog.

Brian sejtette hogy Yuzu tetszik nekem, hisz mindig bámultam, de azt nem sejtette, hogy itt érzelmi dolgokról is szó van. És ez jól is van így.

- Brian, én… - próbáltam valami mondatnak nekikezdeni, de közbevágott.

- Nem kell hogy elmondd. De tegyél rendet a fejedben, különben a korcsolyázásod egészen biztos, hogy ennél nem lesz jobb – mondta azzal az arckifejezésével és hangvételével, amit jól ismertem: ilyenkor TÉNYLEG komolyan nagyon kellett venni, amit mondott. Nyeltem egy nagyot, majd idegesen elkezdtem korcsolyázni a pálya közepe felé.

*

Ha ez az egész nem lenne elég, az este történései ráraktak még egy lapáttal a gondjaimra. Amikor hazaértem a lakásom elé, a velem szomszédos lakók mind a folyosó közepén álltak, és elég feldúltnak tűntek. Már éreztem, hogy ez nem jó jel, és valami van.

- Mi történt? – kérdeztem tőlük aggódva.

- Ah, Javier, csőtörés van a szintünkön… - mondta Mrs. Wilson, a közvetlen szomszéd néni. – A biztosító fizetni fog, de körülbelül egy hétig nem használhatunk vizet. Mindenki ki van akadva.

…Hát ez fantasztikus. Akkor ma nincs zuhanyzás.

*

- Öhm… Brian, kérdezhetek valamit? – fordultam edzőmhöz, amikor a pálya szélénél pihentünk, és ittam egy keveset a csapatos bemelegítés után.

- Persze, mi lenne az?

- Tegnap csőtörés volt abban a házban, ahol élek. Nem használhatunk vizet egy darabig. Amíg meg nem javítják, esetleg zuhanyozhatnék itt minden nap? Illetve a mosatlanokat elmoshatnám?

- Uhh… - vágott együttérzően szenvedő képet - Természetesen! De így hogy fogsz főzni, mosni magadra?

Megvontam a vállamat. Gondolom sehogy.

- Hé, Javi – szólított meg Yuzu a baloldalam felől. Ránéztem. – Hozzánk jöhetnél. Van víz, és vendégágy is van. Nem kell ilyen kényelmetlenségben lenned – próbálta kifejezni magát angolul.

Komolyan gondolja?

- Yuzu… ez túl kedves tőled – tettem a vállára a kezem, és elmosolyodtam. Ennek a srácnak arany szíve van. – De nem akarom zavarni anyudat, és téged sem.

- Nem zavarsz. Sőt, szerintem még örülne is neki ha jönnél, nagyon kedvel téged – kuncogott egyet.

Erről… tulajdonképpen a szívem azt gondolja, hogy szuper lenne, mert így még több időt tölthetnék Yuzuval, de az eszem bőszen elutasítja a dolgot. Ugyanis nem hiszem, hogy a vele egy fedél alatt élés segítene a fókuszálási problémáimon és a zavarba ejtő álmaimon.

De mégis hogy utasíthatnám vissza? Mit mondjak? „Hát, tudod, szerelmes vagyok beléd, úgyhogy nem élhetek veled együtt”? Képtelenség.

Mitévő legyek? Már várja a válaszomat.

- Ah… akkor azt hiszem elfogadom a segítséged. Hálásan köszönöm Yuzu. De tényleg csak abban az esetben, ha nem fogok zavarni senkit!

Finoman megütötte ököllel a vállamat, és szélesen mosolygott rám.

- NEM zavarsz. Oké?

Brian a beszélgetést hallgatva rám pillantott egy „ugye tudod hogy ennek nem lesz jó vége” nézéssel. Én pedig visszanéztem egy „tudom Brian, tudom…” nézéssel. (Nem viccelek, tényleg van ilyen nézés! Mi komolyan képesek voltunk kiolvasni egymás szeméből, annyira összekovácsolódtunk az évek alatt.)

Anyám…. Hogy fogom én túlélni ezt az egy hetet?

-----

lutz - egy ugrásfajta a műkorcsolyában.