In love with my Rival - 1. rész: Vírus

Yuzuru Hanyu csessze meg. Idejött Japánból a kis pálcika párduc testével, meg a béna angol tudásával, meg a csík szemeivel, meg a kilencven fokos meghajlási kényszerével, és felforgatott mindent. Az csak egy dolog, hogy rálépett a jégre, és miután ott töltött tíz percet, én már fele olyan jónak éreztem magam, mint amit addig elképzeltem magamról. Ez még a legkisebb baj. De miért kell így mozognia, ilyen szépen, ilyen szemkecsegtetően? Miért kell ilyen fogdosni való hátsójának lennie, amit ráadásul jól meg is mutogat a kis feszülős tréningruhájában? És miért kell, hogy még az arca is ilyen cukorfalat-szerű legyen? Miért neki kell a legfőbb riválisomnak lennie, pont itt edzenie ahol én, és legfőképpen: a két lehetséges lehetőség közül, miért pont FÉRFINAK teremtette az Isten?!

- Azért pislogni ne felejts el – szólt hozzám az edzőm a pálya széléről, én pedig hirtelen rásandítottam a bámulásból. Unottan, felvont szemöldökkel nézett rám. Tuti biztos voltam benne hogy már rég rájött mindenre.

- É-én csak… próbálom elemezni, vajon Yuzu miért csinálja könnyebben a triple axelt*, mint én – vakartam meg a tarkómat füllentésem közben.

- Majd én megmondom miért - tette a vállamra a kezét. – Azért, mert ő nem formás, tréningruhás japán seggek nézegetésével tölti az edzése idejének felét – veregette meg, majd elindult előre. – Kérek egy triple salchow-t*!

Valamit itt kezdeni kell, ez az egész helyzet egyre rosszabb – gondoltam, miközben beljebb korcsolyáztam a pályán.

Hamarosan eljött a világbajnokság ideje. Megpróbáltam addig is megregulázni magam, és jobban fókuszálni az edzéseken – azt hiszem, talán sikerült is. Bár őszintén szólva, ahogy elnéztem Yuzu edzéseit, azt gondoltam, csakis valamiféle csoda eredménye lehet majd, ha véletlenül én fogok állni a dobogó tetején. De a sors nagyon vicces dolgokat tud néha tartogatni, és végül így is lett: én lettem az első.

Azt gondolná az ember, hogy ha megnyer egy világbajnokságot, csakis kizárólag felhőtlen örömet érez. De a szerelem bekavar. Az élet bármilyen momentumát képes teljesen fenekestől felfordítani és felkavarni ez a hülye, fránya érzés, ami úgy ragad rá az emberre, mint egy gyógyíthatatlan, megelőzhetetlen vírus, amely elől képtelenség megmenekülni.

A helyzet az, hogy én is megfertőződtem. Erre akkor jöttem rá, amikor ott álltam a dobogó tetején, a versenyzői dicsőség legfelső fokán, Yuzu pedig mellettem az eggyel lejjebbi lépcsőn… és hirtelen - élsportolóként, akinek ez a mindene, az egész élete - egyszerűen azt kívántam, bárcsak inkább ő állna inkább a helyemen. Csupán azért, mert tudtam, hogy ez tette volna őt felhőtlenül boldoggá. Ekkor jöttem rá, hogy biztosan szerelmes vagyok.

Immár három éve annak, hogy megismertem őt, és együtt versenyzünk. Már első látásra tudtam, hogy nem egy hétköznapi személy: olyan kisugárzás lengte körül, amit még senkinél sem éreztem. Egyszerre volt visszafogott, fegyelmezett, mégis erős és energikus. Mindemellett olyan egyedi finomság és elegancia áradt a lényéből, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy rabul ejt. Imádtam nézni, bármit is csinált épp. Mindig kerestem a társaságát, és amikor vele voltam, valahogy másképp éreztem magam: akármi is nyomta a lelkem, az rögtön elillant. Rengeteget tudtunk viccelődni, segítettük, inspiráltuk egymást, meghallgattuk egymás problémáját. Persze másokkal is jóban voltam, de Yuzura sosem úgy néztem, mint bármelyik barátomra, vagy edzőtársamra. Ő mindig is különleges volt a számomra, és azt hiszem ez sosem lesz másképp.

Vajon mindhárom év alatt szerelmes voltam belé?... Nem tudom. Ez azt jelentené, hogy tutira meleg vagyok. Én viszont soha egy férfira nem néztem úgy mint rá, és el sem tudnám képzelni, hogy másra valaha is így tekintsek - tehát nem vallom magam annak. Nem tudom, minek nevezzem ezt az egészet… de őszintén szólva, nem is érdekel.

A spanyol himnusz szólt épp a stadionban, mikor lesandítottam arcára. Láttam rajta, hogy bár mosolyog, mégis könnyeket tart vissza, és tudtam, hogy ennek én vagyok az oka. Soha senki boldogságát nem tartottam még olyan fontosnak, mint az övét. Csak arra tudtam gondolni, hogy mikor szállhatok már le innen, hogy újból egy szinten álljak vele. Ugye hogy meghibbantam? Akarom mondani: szerelembe estem?

Igazából a fejemben járt az is, hogy valójában talán nem is én érdemeltem meg a bajnoki címet. Persze én is nagyon keményen dolgoztam, mint mindenki ebben a sportágban, de valahogy Yuzuru mindig más volt. Egyszerűen senkihez nem fogható elszántsága és tehetsége volt a műkorcsolyához, sokszor már félelmetes és emberfeletti. Szinte bűntudatot éreztem, hogy én állok ott, és az én országom himnusza szól. Lehet, hogy ez alkalommal a bírók szerint sikerült egy kicsit jobban teljesítenem nála, de akkor is úgy gondolom, hogy ő alapjában véve jobb. (És szerintem nem én voltam az egyetlen, aki ezt gondolta.)

Elkészítették az összes egyéni és csoportképet az érmekkel, csokrokkal, amelyeken fantasztikus műmosolyokat voltam képes mutatni. Ezután végre leszabadultunk a dobogóról. Néztem, ahogy előttem korcsolyázik ki a pálya kijárata felé a vékony testű, szívét-lelkét kifacsartságig beleadó, edzéseken vért izzadó japán srác, akinek most mindennek ellenére is ezüst lóg a nyakában. Azonnal oda akartam menni hozzá, ahogy kiszabadultunk a jégről, de megelőzött.

- Gratulálok, Javi – mondta azzal a szinte érthetetlen angol kiejtésével, és megölelt.

Éreztem a szomorúságát. Tudtam, hogy egy része örül nekem, de annyira utált veszíteni, hogy a sajnálat érzése dominánsabb volt benne.

- Nagyszerű voltál – mondta miközben ölelt, és az utolsó szaván már teljesen hallatszott, hogy a sírás szélén áll. Finoman eltoltam magamtól, és az arcára néztem.

- Te sírsz? – kérdeztem tőle kimeredt szemekkel nézve rá, és zavaromban elnevettem magam. A szívem szakadt meg.

- Nem, nem sírok. Nem sírok – rázta a fejét sebesen, és minden erejével próbálta magát tartani. Ahogy néztem az arcát, szinte késztetést éreztem arra, hogy adjak neki egy gyengéd, vigasztaló csókot, de persze azonnal elhessegettem a gondolatot.

- Istenem, Yuzu… nehogy sírjál! – fogtam meg fejének két oldalát, és homlokomat az övének támasztottam. Egyenesen fekete bogár szemeibe néztem, amelyek enyhén megteltek könnyel. Tudtam hogy miattam sír. Egyszerűen szörnyen éreztem magam. – Figyelj. Most… talán én győztem. De tudd, hogy az én szívem mélyén, mindig is te leszel a bajnok – mosolyogtam rá, és láttam, hogy jól esett neki amit mondtam, úgyhogy az ő arca is derűsebbé vált. Kitörölte a szemeiből a könnyet, és csak bólogatott.

*

Ahogy már említettem, Yuzuru mindig is rettenetesen szigorú volt magához. Azt gondoltam, ennél jobban már nem is lehetne - de ezután a verseny után úgy tűnt, hogy mégis. Olyanná vált, mint egy gép, aki csak kegyetlenül hajtja és hajtja magát. Az első perctől az utolsóig amit a pályán töltött, csakis intenzív gyakorlással töltötte. Nem hagyta a figyelmét egyetlen másodpercre sem elkalandozni.  Még a pihenőidőkben is látszott rajta, hogy fejben azon gondolkozik, mit lehetne még jobban csinálni. Úgy viselkedett, mint régen, mikor újoncként idekerült: alig szólt bárkihez bármit, és bezárkózott a saját kis perfekcionista világába.

Ha Brian ott lett volna, biztosan megpróbálta volna ebből az állapotból kilendíteni őt, de sajnos pont el kellett utaznia egy hétre a diákjaival. Én tudtam, hogy ez így nem jó, de nagyon nehéz volt rábírni őt, hogy ne így viselkedjen – főleg nekem, hisz tulajdonképpen én váltottam ki belőle ezt a viselkedést a győzelmemmel. Azonban amikor láttam, hogy már majdnem összeesik, de ő még akkor is négyszeres ugrásokat próbál gyakorolni folyamatos sikertelenséggel, nem tudtam tovább nézni a dolgot. Ennek a mentalitásnak könnyen sérülés lehet a vége.

- Yuzu! – kiabáltam neki a pálya széléről. – Yuzuru! – ismételtem meg, miután láttam, hogy nem hallotta (vagy nem akarta hallani).

Ismét egy ugrás következett, ekkor azonban már úgy esett el, hogy alig tompította az esését. Már a látványa is fájt, ahogyan a kőkemény jégre huppant. Na jó, ebből most elég – gondoltam, és sebesen elkezdtem felé korcsolyázni.

- Mi lenne, ha abbahagynád egy kicsit? – mondtam neki miután megálltam előtte, és felé nyújtottam a kezemet. Egy pillanatra rám nézett, megfogta a kezem, én pedig felsegítettem. Szinte már tántorgott a jégen. Istenem… mit művelsz magaddal?

- De… nem megy – mondta lihegve, a jeget vizslatva. - Még egyszer… meg kell csinálnom.

Épp indult volna neki, amikor megszívtam magamat, és megragadtam a karját. Majdnem elesett, mert váratlanul érte.

- Figyelj ide. Mit is szoktak az ilyenekre mondani… baka? Ba-ka* vagy. – Elengedtem a karját. - Gyere, inkább menjünk és ebédeljünk egyet.

- Nem vagyok éhes – motyogta, majd ismét hátat fordított, és elindult. Én gyorsan elé korcsolyáztam és megállítottam.

- De, tuti hogy az vagy - átkaroltam a vállát, és szépen a pálya szélére kezdtem el vezetni. Hála istennek most már készségesebb volt. - Most szépen eljössz velem enni. Nincs más opció!

*

Nagyon hallgatag volt, miközben ettünk. Lassan turkált a kajájában, néha egy-egy kis falatot bekapva. Annyira rossz volt ezt látni… szerettem volna neki segíteni valahogy, de nem tudtam mit tehetnék.

- Mondd, miért vagy ilyen? Miért csinálod ezt magaddal? Te is tudod, hogy ez nem hoz eredményt.

- Én csak gyakorolok. Mint mindig – vonta meg a vállát.

- Ne mondd. Ennél jobban ismerlek – mondtam, és kicsit közelebb hajolva hozzá az asztalon, egyenesen a szemébe néztem, még akkor is, ha ő nem nézett vissza. Azt akartam, hogy komolyan vegyen, de tudtam milyen makacs… rettenetesen tanácstalan voltam.

Egy pár perc csend következett, és éreztem, hogy nő a feszültség. Yuzu mereven bámult a tányérjába, én pedig az arcát fürkésztem. Evett még pár falatot az ételéből, megtörölte a száját, és letette a villáját.

- Én jól laktam – mondta, majd felállt az asztaltól.

Tányérja tartalmának alig ette meg a felét. Sokkal többet kellene ennie, hisz így is rettenetesen vékony. Szeretem a kis párduc testét, de akkor is egészségtelenül sovány. Sóhajtottam egyet, majd gyorsan megettem a maradék ételemet.

Egymás mellett csendesen lépdelve igyekeztünk vissza a jégpályára. Utáltam ezt az egészet… vissza akartam kapni az én beszédes, nevetgélős, hülyülős Yuzumat. Ha az a rohadt arany érem az ára, akkor most azonnal visszaadnám a bizottságnak.

Amikor visszaértünk az öltözőbe, senki sem volt még bent – valószínű mi értünk ide legkorábban az ebédszünetről. Ez a helység mindig tele van élettel, és nevetésektől hangos, még akkor is ha csak mi ketten vagyunk itt. Azonban most nem lehetett semmi mást hallani, csak a hátizsákunkban való kutakodás zajait, és kínos csöndet. Folyamatosan néztem Yuzu rezzenéstelen, komoly arcát. Mikor pakolászása közben kivette korcsolyáit a táskából, hirtelen megállt. A földet bámulta, szemöldökét összevonta, és ajkait összeszorította. Láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemében.

- Yuzuru? – kérdeztem a létező leggyengédebb hangszínemen. Közelebb mentem hozzá, és közvetlen mellé ültem a padon. A szívem megszakadt arca láttán.

- Ne haragudj, Javi - mondta elcsukló hangon. – Nem szabadna így viselkednem. Olyan tiszteletlen és önző vagyok. De egyszerűen úgy érzem… a verseny óta úgy érzem, hogy nem vagyok elég. Nem vagyok elég jó, és mindenkinek csalódást okozok.

Olimpiai, világ, országos és grand prix bajnok is volt már, és ezek csak a legnagyobb eredmények a karrierjében. És még csak húsz éves. És ő azt mondja, hogy nem elég jó. Mégis mi a baja ennek a srácnak?!

Valójában semmi oka nem volt a szomorúságra, de ő csak csendesen szipogott, és a földön heverő Edea márkájú korcsolyáit bámulta. Ismertem, és tudtam hogy neki mindig is más lesz az agyjárása. Nem hibáztattam ezért, inkább sajnáltam. Rettenetesen nehéz lehetett úgy élni, hogy sosem érzed magad elég jónak, és bárki bármit mond, bármit is érsz el, ez az érzés megmarad. Az élet egy el nem érhetetlen mérce örökös hajszája.

Valami módon meg akartam vigasztalni, mert nem tudtam tovább nézni ezt az egészet. Aztán valahogy maguktól jöttek a mozdulatok: lassan az álla alá csúsztattam egyik tenyeremet, és finoman magam felé fordítottam a fejét, majd kissé közelebb hajoltam hozzá. Enyhén meglepődött, de most ő is egyenesen az én szemembe nézett a gyönyörű fekete gyémántjaival.

- Figyelj rám jól – mondtam neki, szinte suttogva. – Egy percig sem kell bocsánatot kérned tőlem. Tudom hogy egy maximalista, makacs ember vagy. De az isten szerelmére, csak most az egyszer higgy nekem… csodálatos vagy. TÖKÉLETES vagy. Minden szempontból, amiből csak lehetséges. Nem sérülhetsz meg, rendben? Nem tudnám elviselni. Kérlek vigyázz magadra… ha magad miatt nem is, legalább énértem. Rendben? – mondtam, majd finoman megsimogattam hüvelykujjammal az állát. Yuzu csak pislogott párat, majd ajkait nyitotta volna beszédre, mikor én hirtelen ráébredtem mit csinálok, és gyorsan levettem róla a kezem. A padlóra kaptam tekintetem, és iszonyatosan égni kezdett a fejem.

- Sz- szerintem vissza kéne mennünk a pályára. Én előbb elmegyek a mosdóba – hadartam gyorsan, majd be is húztam a csíkot.

Mi a francot csinálok? Ez elég nyilvánvaló, hogy nem épp egy baráti megmozdulás volt. Vajon mit gondolhat most?

---

triple axel - egyik ugrásfajta a műkorcsolyában; a sportoló háromszor fordul meg a levegőben, és úgy érkezik a jégre.

triple salchow - szintén egy ugyanilyen ugrásfajta, csak más technikával.

baka - japánul azt jelenti, butus/hülye

In love with my Rival - 2. rész: Egy fedél alatt

Basszus. Remélem, hogy nem értelmezte úgy a kis megmozdulásomat. Kizárt, hogy valaha megtudja mit érzek iránta – cikáztak gondolataim, miközben a kezeimet mostam. Kicsit megmostam az arcomat, majd megtöröltem és visszasiettem a pályára. – Muszáj lesz moderálnom magamat.

Yuzu már korcsolyázott a pályán. Én gyorsan felkaptam a korijaimat, és miközben épp befűztem, egy darabig csak néztem, ahogy a fekete tréningruhás srác lazán siklik a jégen. Kicsit nyugodtabbnak tűnt, úgyhogy talán nem volt annyira hasztalan a kis monológom.

Hamarosan megérkezett a többi korcsolyás is. Igyekeztem oldani a hangulatot, amennyire lehetett, és szerencsére úgy tűnt, sikerrel járok. Visszajöttek az apró kis vicceink, amelyeket még a világbajnokság előtt is elsütöttünk. Istenem, annyira szeretem a mosolyát. És a haját, ahogyan libben miközben fordul. És a koncentráló arckifejezését, miközben ugrik. Őszintén, megint nagyon nehéz volt fókuszálnom arra, mit csinálok, főleg hogy Brian sem volt még itt.

Lassan ahogy teltek a napok és a hetek, észrevettem, hogy egyre inkább mélyebben érzek iránta, és ezzel együtt annak a tudata, hogy sosem lesz az enyém, egyre jobban zavart. Hisz semmi esély rá. Igazából nem is gondolkoztam erről azelőtt – egyszerűen csak tetszett, és különlegesnek tartottam őt, de ennyi. Sosem gondoltam bele komolyan, milyen lenne, ha mi együtt lennénk.

De most… a szerelem „vírusa” kezdett egyre inkább elhatalmasodni rajtam, és nem csak az elmémben, hanem a testemben is. Elkezdtem álmodni vele. Először csak újraálmodtam a pillanatot, ami az öltözőben történt – csak épp a végén én nem rohantam be a fürdőbe, hanem ő szépen lassan megcsókolt engem. A többi álmom viszont még kínosabb volt. Bár ezek csak pillanatképek voltak, nos… hogy is mondjam, erotikusak. A kezem, ahogyan benyúl a tréning pólója alá; egy pillanat, amikor őt látom magam felett félmeztelenül, a gyönyörű mosolyával. Mindig felkeltem ezekben a momentumokban, és a szívem hevesen kalapált. Más álmok csak egyszerűen arról szóltak, hogy mi együtt vagyunk, és felhőtlenül boldognak éreztem magam, hogy foghatom a kezét.

Bár ezek az álmok fantasztikusak voltak, mégis nagyon zavarba ejtettek. Furcsa volt ezekkel a képekkel a fejemben minden nap a szemébe nézni, és találkozni vele.

Titokban tudtam tartani… egészen addig, amíg Brian vissza nem tért.

- Mégis mi van veled, Javi? – kérdezte felvont szemöldökkel, miután már egy órája nem voltam képes ugrani egy sima lutz-ot*. Talán elmondhatom, hogy sosem volt még ennyire szörnyű tréningem amióta ezen a pályán edzek. A mai napon még egyszer sem sikerült rendesen landolnom egy ugrásból, folyamatosan elestem. A zöldfülű kezdő időszakomra emlékeztetett az egész. Tudtam, hogy ez így nem lesz jó, és valahogy ennek véget kell vetni – különben a karrierem elkezd lecsúszni a lejtőn.

- Khm… semmi – válaszoltam teljesen feleslegesen tettetve, hogy nincs semmi baj. – Csak egy kicsit fáradtabb vagyok ma.

Tudtam, hogy a rossz alvás, és az álmok felkavaró élménye az okai annak, hogy nem tudok fókuszálni. Pedig most tényleg igyekeztem nem bámulni Yuzut, szinte rá sem néztem, mégis az agyamban folyton folyvást az álomképek villogtak.

- Tudom milyen az, amikor csak simán fáradt vagy, és milyen, amikor valami kuszaság van a fejedben. Most ugyanolyan vagy, mint annak idején amikor családi problémáid voltak. Ha nem rosszabb.

Nem mondtam semmit neki, csak egy apró sóhaj hagyta el a számat. Sosem fogom neki elmondani. Kizárt dolog.

Brian sejtette hogy Yuzu tetszik nekem, hisz mindig bámultam, de azt nem sejtette, hogy itt érzelmi dolgokról is szó van. És ez jól is van így.

- Brian, én… - próbáltam valami mondatnak nekikezdeni, de közbevágott.

- Nem kell hogy elmondd. De tegyél rendet a fejedben, különben a korcsolyázásod egészen biztos, hogy ennél nem lesz jobb – mondta azzal az arckifejezésével és hangvételével, amit jól ismertem: ilyenkor TÉNYLEG komolyan nagyon kellett venni, amit mondott. Nyeltem egy nagyot, majd idegesen elkezdtem korcsolyázni a pálya közepe felé.

*

Ha ez az egész nem lenne elég, az este történései ráraktak még egy lapáttal a gondjaimra. Amikor hazaértem a lakásom elé, a velem szomszédos lakók mind a folyosó közepén álltak, és elég feldúltnak tűntek. Már éreztem, hogy ez nem jó jel, és valami van.

- Mi történt? – kérdeztem tőlük aggódva.

- Ah, Javier, csőtörés van a szintünkön… - mondta Mrs. Wilson, a közvetlen szomszéd néni. – A biztosító fizetni fog, de körülbelül egy hétig nem használhatunk vizet. Mindenki ki van akadva.

…Hát ez fantasztikus. Akkor ma nincs zuhanyzás.

*

- Öhm… Brian, kérdezhetek valamit? – fordultam edzőmhöz, amikor a pálya szélénél pihentünk, és ittam egy keveset a csapatos bemelegítés után.

- Persze, mi lenne az?

- Tegnap csőtörés volt abban a házban, ahol élek. Nem használhatunk vizet egy darabig. Amíg meg nem javítják, esetleg zuhanyozhatnék itt minden nap? Illetve a mosatlanokat elmoshatnám?

- Uhh… - vágott együttérzően szenvedő képet - Természetesen! De így hogy fogsz főzni, mosni magadra?

Megvontam a vállamat. Gondolom sehogy.

- Hé, Javi – szólított meg Yuzu a baloldalam felől. Ránéztem. – Hozzánk jöhetnél. Van víz, és vendégágy is van. Nem kell ilyen kényelmetlenségben lenned – próbálta kifejezni magát angolul.

Komolyan gondolja?

- Yuzu… ez túl kedves tőled – tettem a vállára a kezem, és elmosolyodtam. Ennek a srácnak arany szíve van. – De nem akarom zavarni anyudat, és téged sem.

- Nem zavarsz. Sőt, szerintem még örülne is neki ha jönnél, nagyon kedvel téged – kuncogott egyet.

Erről… tulajdonképpen a szívem azt gondolja, hogy szuper lenne, mert így még több időt tölthetnék Yuzuval, de az eszem bőszen elutasítja a dolgot. Ugyanis nem hiszem, hogy a vele egy fedél alatt élés segítene a fókuszálási problémáimon és a zavarba ejtő álmaimon.

De mégis hogy utasíthatnám vissza? Mit mondjak? „Hát, tudod, szerelmes vagyok beléd, úgyhogy nem élhetek veled együtt”? Képtelenség.

Mitévő legyek? Már várja a válaszomat.

- Ah… akkor azt hiszem elfogadom a segítséged. Hálásan köszönöm Yuzu. De tényleg csak abban az esetben, ha nem fogok zavarni senkit!

Finoman megütötte ököllel a vállamat, és szélesen mosolygott rám.

- NEM zavarsz. Oké?

Brian a beszélgetést hallgatva rám pillantott egy „ugye tudod hogy ennek nem lesz jó vége” nézéssel. Én pedig visszanéztem egy „tudom Brian, tudom…” nézéssel. (Nem viccelek, tényleg van ilyen nézés! Mi komolyan képesek voltunk kiolvasni egymás szeméből, annyira összekovácsolódtunk az évek alatt.)

Anyám…. Hogy fogom én túlélni ezt az egy hetet?

-----

lutz - egy ugrásfajta a műkorcsolyában.

Ballada - 2. rész: A jégen kívül

Briannel megvártuk amíg a fiúk átöltöznek, aztán hivatalosan is bemutatott nekik. Elsőként Javinak mutatkoztam be, aki széles mosollyal üdvözölt, és férfias kezével finoman, de határozottan fogta meg az enyémet. Tipikus déli, hódító szépfiú kinézete volt, és a kisugárzása sem volt más. Nam sajnos nem tudott velünk tartani, de gyorsan neki is bemutatott a nagybátyám. Ekkor Yuzu még az öltözőben volt.

- Yuzu, éhen halunk! – kiabált neki be Brian, ő pedig visszakiabált, hogy „jövök”. Sietve kijött az öltözőből, a táskáját cipzárazva, aztán rám nézett egy pillanatra, majd az edzőjére. Egy pillanatra végig futott a gyomromban az a bizonyos furcsa érzés, olyan izgatott voltam. Nagyon más volt így látni, közelről, jégen kívül. Tényleg olyan finom vonásai voltak, mint ahogy az a felvételeken és képeken látszik. És nagyon fekete, kicsi, mandulavágású szemei. Nyilván valóan ez nem meglepő, hiszen ázsiai – de nekem nincs egy ázsiai ismerősöm sem, és nem is nagyon beszélgettem még egy ilyen emberrel sem, így számomra ez különlegesnek hat.

- Ő itt az unokahúgom, Lisa. Most vendégségben van nálam a nyáron. Eljött megnézni egy pár edzést, és most ő is eljönne enni velünk – mondta neki Brian, ő pedig bólogatott, majd ismét rám nézett. Ah, miért kezd el lángolni az arcom, ha rám néz?!

Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy most akkor hogy is mutatkozzak be? Hisz ő japán. Hajoljak meg? Vagy azért nyújtsak kezet? Vagy várjam meg amíg ő nyújt? Vagy… - ezek a gondolatok suhantak át egy másodperc alatt az agyamban, de aztán végül ő kezet nyújtott nekem.

- Helló, Lisa vagyok, nagyon örülök – fogtam meg a kezét, amely olyan karcsú volt akár csak ő maga.

- Yuzuru Hanyu vagyok, én is örülök – mondta, miközben gyengéden kezet fogott velem egy udvarias mosoly és apró meghajlás kíséretében. Gyorsan én is követtem, és meghajoltam.

Basszus, legalább úgy érzem magam, mint más amikor Brad Pittel találkozna.

- Akkor menjünk szerintem -  mondta Brian, megveregetve Yuzu és Javi vállát, és el is indultunk.

Az étterem ahová mentünk, leginkább ilyen gyorskajálda-szerűségnek felelt meg.  Többféle hamburgert, vimpit, pizzát, sültkrumplit és egyéb egyszerű kajákat lehetett kapni. Én gyorsan kértem egy hamburgert – ezzel nehezen lehet mellényúlni – és a többiek is rendeltek. Miután elment a pincér, a mellettem ülő Brian elkezdett Javival beszélgetni a mai edzésen való teljesítéséről. Én csak ültem szótlanul, mint a kuka, és igyekeztem azon, hogy ne látsszon, mennyire zavarban vagyok attól, hogy Yuzu előttem ül. Igazából csak pár pillanat erejéig mertem ránézni, nehogy azt higgye, bámulom. Ő koncentráltan figyelte Javiék beszélgetését – gondolom neki kicsit nehezebb volt megérteni az angolt – és néha hozzászólt, iszonyatosan aranyos akcentussal. Elsőre el is mosolyodtam rajta, és nagyon igyekeztem, nehogy észrevegye.

- Basszus, ne csak szakmázzunk itt, szegény Lisa halálra unja magát! – fogta meg a vállamat Brian. – Bár korcsolyázni nem tud, ellenben profi szinten zongorázik.

Kösz, de NE. Brian, kérlek, csak ezt ne hozd fel!

- Ah, komolyan? Wow! – mosolygott szélesen rám Javi, Brian pedig büszkén bólogatott. Ekkor már Yuzu is engem nézett érdeklődve, valamiért úgy éreztem, hogy belém fúródik a tekintete. Ah, nagyon utálom ha rólam van szó.

- Nincs ebben semmi különös… - tűrtem hátra zavaromban a hajamat a fülem mögé, és megvontam a vállamat. – Ezt tanulom, máshoz nem is értek.

- A zongora nagyon szép. A kedvenc hangszerem – mondta Yuzuru kissé akadozó angollal, majd rám mosolygott. Egy pillanatra el kellett gondolkoznom rajta mit is mondott, mert nehezen volt érthető ahogy beszélt, de megértettem. Egy másodperc erejéig visszamosolyogtam rá, majd tekintetem visszaemeltem az asztal pultjára, ahol eddig is volt.

- Mindig is meg akartam tanulni zongorázni – mondta Javi. – Biztos nehéz lehet! Az a sok ujj össze-vissza megy… - imitálta az asztalpulton a zongorázó mozdulatokat.

Kicsit kuncogtam rajta.

- Hát, sokat kell gyakorolni… de amit ti csináltok, sokkal nehezebb. Könnyen megsérültök, el sem tudom képzelni, hogy lehet ezt kibírni.

- Minden művészetnek megvannak a maga nehézségei és szépségei – mondta bölcsen Brian.

Meg is hozták a kajánkat végre. A nyál összefutott a számban, mikor elém tették a hatalmas amerikai hamburgert. Oké, de most próbáld moderálni magad Lisa, ne úgy egyél mint egy disznó…

Azon gondolkoztam, szegény Yuzunak milyen nagy váltás lehetett az otthoni japán konyháról ez a nehéz, zsíros amerikai kaja. Bár gondolom már megszokhatta ez alatt a három év alatt. Ahogy fogta a sültkrumpliját, észrevettem, milyen szép kezei vannak. Basszus, én tényleg egy beteges fangirl lettem.

- Lisa, akartam mondani neked valamit – mondta Brian két falat között. - Úgy tűnik, szeretsz ott lenni a cricket klubban, nem igaz?

- Igen, nagyon élvezem nézni az edzéseket – bólogattam mosolyogva.

- És mit szólnál, ha még pénzt is keresnél vele? Tudnék ajánlani neked itt egy kis nyári munkát, így legalább biztos van mivel elütnöd itt az időt. Nem lenne bonyolult, egy kicsit segítened kellene a kölcsönözhető korcsolyákat karban tartani, illetve a tréningek után egy kicsit kitakarítani. Ezen kívül néha előfordul, hogy kamerafelvételt csinálunk a srácokról, hogy vissza tudjuk nézni a hibákat. Ebben is segíthetnél, hogy ne folyton nekem kelljen, vagy Tracynek. Mit szólsz?

Magyarul végre lenne egy hivatalos ürügy, hogy folyton ott lógjak, és nem kellene kellemetlenül éreznem magam miatta? Minden nap ott lehetek, és nézhetem Yuzut, ráadásul pénzért? NANÁ HOGY!

- Ez szuperül hangzik – vigyorodtam el örömömben. – Nagyon szívesen elvállalom!

- Szuper! Srácok, van egy úgy tag a társulatban – mondta Brian, és megveregette a vállamat. A többiek is örömmel mosolyogtak rám.

A hangulat az idő elteltével egyre jobban feloldódott. Én csendes maradtam szokás szerint, de azt vettem észre, hogy Yuzu teljesen máshogyan viselkedik a jégen kívül. Edzés közben eszméletlen katonás renddel és fegyelemmel dolgozik, itt viszont teljesen leenged, sokat mosolyog és nevet, főleg Javival. Úgy tűnik, ők ketten nagyon jól megvannak, és bár Yuzu angolja néha tényleg kissé érdekes, Javi mellett teljesen feloldódik minden gátlása. Nagyon élveztem ezt a vacsorát, annak ellenére hogy nem beszéltem sokat; elég volt, hogy a társaságukban lehettem. Remélem lesz még ilyen alkalom!

Másnap már kezdtem is a munkát. Igazából egyelőre nem sokat kellett csinálnom. Először sorba kellett rendeznem a korcsolyákat lábméret szerint a kölcsönzőben (ahonnan szerencsére ráláttam a pályára), este pedig egy kicsit fel kellett söpörnöm a pálya körül. Az utolsó korcsolyázó Yuzu volt, ő maradt ott gyakorolni. Ez volt az első alkalom, hogy csak ketten voltunk egy helységben, és kissé zavarban voltam.

Találtam az egyik padon egy pulóvert, de nem Yuzu cuccai között volt. Mondta Brian, hogy a talált tárgyakat rakjam el a raktárba, de nem tudtam, Yuzué-e.

Zavarjam meg a gyakorlásban? Egyáltalán hogy szólítsam meg? Japánban mindig raknak valamit a név mellé. Yuzuru-kun? Vagy hülyén jön ki? Brian és Javi Yuzunak hívja, de lehet hogy csak azért, mert már jóban vannak. Úr Isten…

Egy pár percig ezen hezitáltam, aztán végül bátortalanul a nevén szólítottam a pálya széléről. Elsőre nem hallotta, így muszáj volt hangosabban megismételnem.

- Öhm… Yuzuru! – Erre már idefigyelt. – N-ne haragudj… - Megint lángolt a fejem.

Oda korcsolyázott hozzám, érdeklődve nézve.

- Ne haragudj, nem akarlak zavarni, csak… ez… - néztem a kezemben lévő fekete, garbós kötött pulóverre – …szóval, ez a te pulóvered? Vagy… valaki itt hagyta?

- Nem, nem az enyém – rázta meg a fejét, és barátságosan rám mosolygott.

- Oh… értem. Oké… ne haragudj hogy megzavartalak – mondtam, és valamiért automatikusan meghajoltam egy kicsit.

- Nincs gond – mosolyodott el szélesebben, és bólintott egyet a fejével. Elindult vissza a pálya közepére. Én elindultam a raktár felé, mikor hirtelen a nevemet hallottam a hátam mögül.

Ez most Ő volt?

Megfordultam, és Yuzuru nézett rám.

- Hogyan mész haza innen?

Sűrűen pislogtam meglepettségemben. Ezt meg miért kérdi?

- Azt hiszem… gyalog. Igen, Brian nem lakik annyira messze innen.

- Csak mert mi ketten vagyunk itt, senki más. Késő van, és lehet hogy veszélyes egyedül menned. Ha gondolod, elviszünk, anyukám úgyis eljön értem.

Úr Isten. Ennyire kedves, hogy erre is gondol?

- Oh… Jézusom, miattam nem kell kitérőt tenni, tényleg közel van! – tűrtem el a hajamat zavaromban.

- Kérlek, fogadd el. Tényleg nem jó környék, főleg egy fiatal lánynak.

Már megint lángol a fejem. Remek.

- Hát… nem is tudom, ha nem nagy kitérő, akkor… nagyon köszönöm, elfogadom.

Kiszélesedett a mosolya.

- Rendben – bólintott - Fél óra múlva érkezik az anyukám. Hamarosan lejövök a jégről, átöltözök – mondta, majd visszakorcsolyázott középre, és elkezdett egy forgást gyakorolni. Egy pár másodpercig még néztem őt – egyszerűen sosem tudtam megunni a látványát – aztán elvittem a pulcsit a raktárba. Nagyon örültem neki, hogy megkérdezte ezt. Nem is tudom elhinni, hogy egy srác hogy lehet ilyen… tökéletes, mint ő. Biztos vagyok benne hogy vannak neki is hibái. De egyelőre képtelen voltam látni őket.

Amíg Yuzu átöltözött és lezuhanyozott, én gyorsan felsöpörtem a padok körül. Még nem is végzett, mire az anyukája megérkezett, és belépett a pálya ajtaján. Egy átlagos, alacsony kis japán nő volt, egy egyszerű virágos nyári egyberuhában.

Most Ő nem tudja hogy én ki vagyok. Mégis bemutatkozzak annak ellenére hogy nincs itt Yuzu? Megint olyan hülye helyzet ez…

Szerencsére nem kellett tovább stresszelnem, mivel az említett kissé még vizes hajjal, de megérkezett.

- Anya! Szia – szólalt meg japánul Yuzu (legalábbis úgy tudom, ezt mondta), és átölelte. Nagyon aranyosnak tűnt az anyukája, és látszott, mennyire szereti a fiát. Ezután valamit japánul kezdett hadarni, és rám mutatott - gondolom elmagyarázta ki vagyok, és hogy hazavihetnek-e.

Az anyukája rám nézett, kedvesen mosolygott és felém nyújtotta a kezét. Meghajolva bemutatkoztunk egymásnak, majd bátran hívott magukkal a kocsiba.

Az úton végig japánul beszélgettek, így egy árva kukkot sem értettem. Iszonyú fura nyelv ez, sosem tetszett igazán, de Yuzutól mégis valahogy szebben csengett.

- Itt, itt vagyunk. Köszönöm szépen… Arigatou – mondtam nekik, és úgy látszott nagyon tetszett nekik hogy japánul próbálkoztam, mivel lelkesen felnevettek. – Jó éjszakát!

- Jó éjszakát Lisa – integetett még egy utolsót a lehúzott ablakon keresztül nekem Yuzu, és elhajtottak. Sötét mandulavágású szemének pillantása megmaradt az elmémben.

***

- Neked tetszik ez a lány – mosolygott Yuzu édesanyja, miközben az utat nézte a volán mögül.

- Mi? Honnan veszed? – kerekedtek ki Yuzuru szemei. - Ez nem igaz – tette keresztbe maga előtt a kezét, és zavarában minél inkább a mellette lévő ablakon bámult kifelé.

- Ismerlek, Hanyu Yuzuru – borzolta meg gyorsan hajkoronáját az anya, mire Yuzu duzzogva levette magáról a kezét.

Hermosa Lluvia

Emlékszem azokra az időkre, amikor az ősz nem csak egy évszak volt, hanem maga a varázslat. Amikor a levelek nem csak egyszerűen lehulltak a fáról a többi közé, hanem színpompás balerinákként lejtettek kecses táncot a szélben, mígnem végpózban megálltak a szivárványszín porondon. Az eső nem csupán az égből hulló vízcseppek tömkelege volt, hanem táncra hívás; egy emlékeztető arra, hogy milyen csodás dolog létezni. Hogy érzünk, lélegzünk, fázunk, és milyen az, mikor minden porcikánk csakis a pillanatnak él. Akkor még gondolkodás nélkül szegeztük felfelé arcunkat, és néztünk szembe az égen szétterülő, magukból a cseppeket szüntelenül szabadjára eresztő szürke gomolyfelhőkkel; és isten bizony mondom, én tudom, hogy ha lehetett volna, mi fel is ültünk volna rájuk, hogy lábunkat lóbálva onnét figyeljük a cikázó esernyőket és kocsikat a város útjain. Hagytuk, hogy minden csepp apró, hideg koppanásként rezzentse össze arcizmainkat, és nem zavart, hogy a szempillánkon megülő víz elhomályosítja látásunkat. Hallottam, hogy te is nevetsz, akárcsak én. Tudtam, hogy odajössz majd hozzám, és hüvelykujjad állja majd el a homlokomról induló kis vízcseppek arcomon való lefutásának útját. S ha némelyiknek mégis sikerül célba érnie mosolygó ajkaimon, utolsó állomása a te szád lesz majd, mikor az gyengéden összeér az enyémmel.

Az idei ősz azonban száraz. Hetek óta nem esett egyetlen csepp eső sem; miközben sétálunk, talpunk alatt komoran ropognak-zörögnek a száraz falevelek. A nap még épphogy kimutatja feje búbját a horizonton, aranyló sugarai a fák szivárványszín lombjai között ki-kikandikálnak. Te félig lecsukott, fáradt szemeiddel meredten nézel előre az úton. Az utcai lámpák a fellépő szürkületben ebben a pillanatban állnak szolgálatba, hogy a nap is végleg nyugovóra térhessen. Sárgás fényükkel megvilágítják bronzbarna arcodat, a rád vetülő árnyékok kiemelik állad finomságát, nyakad és kulcscsontod tökéletes ívét. Gyönyörű vonásaidat fürkészve eszembe jut ragyogó mosolyod látványa, mely lassan csupán egy emlékké halványul elmémben, oly ritkán láthatom.

Már vagy tíz perce sétálunk ezen a megszokott vonalon, amely végigkísérte az egész kapcsolatunkat. Ez volt az egyetlen dolog, ami nem változott, amióta együtt vagyunk. Bárhová is mentünk, azt, hogy végigmegyünk ezen a parkon, mindig betartottuk. Megtehettük volna, hogy azzal a busszal megyünk haza, ami lerak a város szélén, és már csak keveset kell a lakásunkig gyalogolni - de mi eldöntöttük, hogy ez a park sokkal gyönyörűbb, és erre sosem szabad sajnálni az időt. Ez a hely végigkísérte kapcsolatunk minden hullámvölgyét és magasságát. Az itt lakó fák mindent láttak: az első randinkat, azt, mikor először megfogtad a kezemet, és bevallottad nekem szerelmedet; az első csókunkat, az első vitánkat, boldog és csendes sétáinkat az illatos éjszakákban, és az összes táncot, amit az esőben lejtettünk együtt.

Azt is látták, hogy hogyan változott meg szép lassan mindez… Ó fák, ha ti tudnátok mesélni, mit mondanátok?

A szinte katonás sorban álló kérges törzsek felé nézek, de nem kapok választ, csak szigorú mozdulatlanságot. Egyedül egy fellibbenő szellő töri meg a falevelek talpunk alatt való ropogásának monotonitását, mikor megzörgeti a fákon lévő, elszáradt egyedeket. A szürkés-barna, halott balerinák élettelenül esnek le a többi közé, beleolvadva környezetükbe.

Az egyik újonnan leesett falevélre célzottan rátaposok. Ezzel kezdek el keserűen játszadozni, amikor csaknem végleg feladom, hogy egyáltalán rám nézz, vagy bármilyen jelet adj arról, hogy érdekellek téged.

Nem én tehetek arról, hogy így alakult. Én nem tettem semmi rosszat, ami okot adhatna arra, hogy ilyenné válj. A zord világ volt az, ki kitépett lassan óvó karjaim közül, s már hiába nyújtom feléd, te nem jössz hozzám. Azt is tudom, hogy ha én közeledek feléd, te hátrálsz – mindig is ilyen voltál. Ismerlek. Saját magamnál is jobban.

Egyszerűen csak hagyok mindent. A Remény kitartóan fogja még kezem, s ballag mellettem némán. Bárhogy is alakul a jövő, én mindig itt leszek. Itt maradok, és nem hagyom elveszni a világunkat. Türelmesen fogom várni a pillanatot, amikor visszatérsz, s a színpadunk újra életre kel. Tudom, hogy el fog jönni az a pillanat.

Újabb fuvallat érkezik a parkba, azonban ez már sokkal intenzívebb és hosszabb. A napnyugtával együtt jött, mintha a beköszöntő éjszaka potyavendége volna. Hamarosan jönnek társai is, szinte szél-csordát alkotva, s megmozgatnak minden levelet. Lépteink zaja immár elveszik a falevelek zörgésének, és a szél suhogásának szimfóniájában. Mindkettőnk haja összeborzolódik, egy pillanatra eltakarva látásunkat, mi pedig azonnal kitűrjük szemünkből a tincseket. A szél egy ideig kavarog még, majd irányt talál: szemből fúj, most már szinte töretlenül. Az égre nézek, s próbálom a fák lombjai közti réseken keresni a csillagokat, de egyet sem találok. Szemeimet összehunyorítva mély, szürkéskék színeket látok, amely arra utal, hogy talán eső készülődik.

A kellemes, szinte már melegnek mondható hőmérsékletet eltessékelte a hideg szél. A felhők szürke dunyhaként kezdenek felénk magasodni, s az égből hallatszó halk dörgés hivatalossá teszi a vihar kezdetét.

Erre már te is felfigyelsz. Egy pillanatra az égre nézel felvont szemöldökkel, majd sóhajtasz egyet.

- Hát ez remek… - mormolod magadban, és haladsz tovább az út felé meredve. Úgy tűnik, fázol: kezeidet zsebre rakod, vállaidat kissé összehúzod, s szemöldököd összeráncolod. Alkarodon ágaskodni kezdenek a szőrszálak.

Én egész másképp érzek. Hagyom, hogy testemen átfújjon a szél, a hideg felfrissítse bőrömet. Egy pár másodperc elejéig még csukva is tartom szemeimet, s érzem, hogy megérkeztek az esőcseppek is. A legelső kis égi vendég alkaromon landol, a következő a vállamon, s a harmadik az arcomon. Épp hogy elmosolyodnék, mikor hangod kizökkent.

- Nincs nálad egy esernyő? Szét fogunk ázni.

Rád nézek. A hangod fájdalmasan közömbös, szürke, és hétköznapi; arcod enyhén bosszankodó és türelmetlen. Ekkor hasít belém igazán a változás fájdalma. Bár itt vagy velem, mégis magányt és egyedüllétet érzek.

Komoran kutakodni kezdek az oldaltáskámban, majd sikeresen meg is találom az imént említett tárgyat. Kiveszem a táskából, és kikapcsolom a rajta lévő tépőzárat. Az esernyő elernyedt testét egy gombnyomással életre keltem. Most már büszkén tárja szét karjait, hogy védelmező szolgálatot nyújthasson számunkra az immár jócskán megeredt eső elől. Hogy megvédhessen bennünket a természettől… az izgalomtól, a gyönyörtől… az élettől. S hagyja, hogy minden ugyanúgy maradjon, az örök szárazság illúzióját keltve.

Azt hiszem, egyetlen jó oldalát látom ennek: így most már közelebb vagy hozzám, mint az előbb – legalábbis fizikailag. Körülbelül fél percig tartom az esernyőt, aztán te is a szára felé nyújtod egyik kezed, s az enyémen keresztül megfogod azt. Tenyered meleg érintése jól esik kissé átfagyott ujjaimnak, egy pillanatra ki is ráz a hideg.

- Hagyd csak, majd én fogom – mondod, morzsányi kedvesség tónusával hangodban.

Egy pillanatra rád nézek, de te csak az esernyő szárára meredsz. Mikor már több másodperce nem engedem el, rám is rám pillantasz, erre én bólintok egyet, s teljesen átadom neked. Kezemnek hiányzik a tenyered melegsége, de végül hamar hozzászokik újból a hideg levegőhöz.

Lassan én is elkezdek fázni. A libabőr az én testemen is megjelenni látszik, fagyos kezem zsebembe menekül. A cipőmben érzem, hogy a víz már itt-ott beszivárgott, s hamarosan a lábaimat is jégcsapokká változtatja. Az eddig töretlenül bennem lévő örök ragyogás halványulni kezd, s a Remény, ki eddig biztos társamnak bizonyult, most el akarja engedni a kezemet.

Hirtelen megállok. Nem… én ezt nem fogom hagyni.

Te nem vetted észre hogy megálltam, így csak továbbmész az úton, én pedig végre találkozok az esővel. Lecsukom szemeimet, s hagyom, hogy egy szempillantás alatt eláztassa arcomat a víz. A hajam homlokomra, ruhám pedig testemre tapad; ismerős érzés ez múltból. Elképzelem, hogy visszautazok az időben, és te újra a kezemet fogod. Elképzelem, hogy újra mindketten boldogok vagyunk, és csak egymásnak létezünk. Elmosolyodok, a zsebeimből kiveszem a kezem, arcomat az égnek meresztem, s hagyom, hogy a cseppek néha már szinte csípően csapdossák bőrömet. Karjaimat széttárom, az arcomon patakzó esővizet lenyalom szám széléről, és elvigyorodok. Képzeletemben újból rohanunk és nevetünk. Istenem… Olyan boldog vagyok!

Bizonyára észrevetted, hogy már nem megyek melletted az esernyő alatt, így visszafordultál. Pár méter távolságból próbálsz hozzám beszélni.

- Mit csinálsz Ana? Gyere! – mondod túlkiabálva az eső zaját, de én nem reagálok. Egyszerűen az elmém nem engedi, hogy kiszakíts ebből az érzésből.

Hallom közeledő lépteidet, pár másodperc múlva immár mellettem állsz. Érzem, hogy fölém tartod az esernyőt, így az esőcseppek kopogása arcomon hirtelen megszűnik.

- Meg fogsz fázni. Gyere – mondod halkabban.

Ritkán fog el a düh érzése, de most valamiért egy pillanatra átlibben a mellkasomon. Kinyitom a szemem, karjaimat leteszem, egyenesen nézek a szemedbe… abba a gyönyörű, fekete szemedbe. A benne megpillantott „furcsállás” világít rá arra, hogy az a személy, aki most előttem áll, már nem az a férfi, akibe szerelmes lettem. Egyszerűen csak egy közönséges, mindennapi alak.

És én eldöntöttem, hogy visszaszerzem magamnak azt a férfit.

Egy pillanat alatt történik az egész. Kajánul elmosolyodom, hirtelen az esernyő szárához nyúlok, megfogom, s oldalra hajítom. Az arcodon mutatkozó meglepődés láttán felkacagok, elkapom alkarodat, és rohanni kezdek veled. Nevetve lihegek, arcomat csapkodják nedves hajtincseim, s a szememben felgyűlő víztől alig látok. Istenem, hogy én mennyire szeretem ezt! Miért nem tettem meg eddig? Miért hagytam, hogy idáig csússzunk a lejtőn? Hisz csak ennyi kellett!

Neked úgy tűnik, szinte választásod sincs, csak az, hogy velem együtt fuss – és ezt is teszed. Nem ellenkezel, csak tehetetlenül, szinte gyerekként engedelmeskedsz, és jössz, amerre én. Nem szólsz semmit. Sőt: úgy érzem, mintha egyre kevésbé kellene téged húznom. Na? Talán te is emlékszel már? Te is rádöbbentél, hogy annak idején még erre is képesek voltunk?

Fogalmam sincs, hová futok: egyszerűen csak oda, ahová jól esik. Először egy darabig visszafelé azon az úton ahol az imént jöttünk. Találkozunk egy-két újonnan létrejött pocsolyával, melyek nagy csobbanással üdvözölnek bennünket, ahogy talpunk az aljukra ér. A végére már direkt kiszemelem magamnak ezeket a kis mini-tavakat, megkeresem a legmélyebb részüket, és nagy szökkenésekkel csinálok instant szökőkutakat a park útján (gondolom a mellettünk elhaladó járókelők legnagyobb örömére, különös tekintettel a fehér ruhásokra).

Aztán megunom, és meglepődésedre a parkban lévő füves terület felé kezdek futni. Egyenesen a „Fűre lépni tilos!” tábla mellett haladunk el, majd egy-két méter után a cipőnk vizes talpa és a nedves fű találkozása egyik pillanatról a másikra a földre kényszerít bennünket. Ezen még én is meglepődöm. Arccal előre esek, de tompítom kezeimmel, és érzem, hogy te is félig-meddig rám érkezel. Bár kicsit fájt az esés, jókedvem mégis csak fokozódik, és szinte már-már hahotázni kezdek. Hallom fülem mellett fáradt lihegésedet, egy-két apró, fájdalmas nyögésedet, ahogy megmozdulsz. Megpróbálok félig feltápászkodni, majd hasamról hátamra fordulok, és föléd mászok. Alattam fekszel, én pedig nevetve fürkészem arcodat, melyen többféle érzelem kavalkádját vélem felfedezni, mint ahány színű falevél van ebben a parkban.

- Diego! Hahó, Diego Fernández! – mondom neked nevetve, vállaidat megfogva és enyhén megrázva.

- Ana, én… - szólalsz meg bizonytalanul, de én hirtelen szád elé teszem egyik mutatóujjam, és félbehagyod a mondatot.

- Ne! Még… ne rontsd el… - mondom halkabban, és nyelek egyet. Most érzem, hogy a futástól az imént még hevesen dobogó szívem kezd lassan megnyugodni, és észreveszem, hogy a zápor is nyugodtabbá vált. Bár még mindig jócskán szórja a cseppeket magából az ég, már koránt sem olyan vad, mint pár perccel ezelőtt.

- Én csak azt akartam, hogy… - kezdesz újból bele, az én arcomon pedig a bennem megbúvó félelem miatt a mosoly egyre inkább őszintétlenebbé válik. Jön a rideg valóság? Kérlek, ne úgy reagálj, mint amitől rettegek! Kérlek!

- …Köszönöm. – Mondod váratlanul, én pedig csak pislogok rád párat, majd lehunyom szemeimet. – Tudom, hogy miért vagy most ilyen – folytatod, majd vizes tincseimet fülem mögé tűröd. Apró gesztusodat érezve elmosolyodok, és érzem, hogy szemhéjaim között meleg könnyem keveredik a hideg esővízzel. Miután összeszorítom szemeim, az egyik könnycseppnek már nem marad hely, s arcom oldalán szalad végig.

- Te butus… - törlöd le a cseppet célba érése előtt, s kezed arcomon nyugtatva hagyod, mutatóujjaddal cirógatva nedves bőrömet. – Annyira sajnálom, hogy mostanában így betokosodtam. Annyi minden történt velem, hogy szinte beszippantottak a problémáim. Régen sokszor csináltuk ezt, tudom én. Mennyit hülyéskedtünk az esőben… – mosolyodott el. - Ne haragudj, ha mostanában kevesebbet foglalkozom veled. Annyira szégyellem magam. És… köszönöm, hogy egy kicsit kizökkentettél engem.

Szerettem volna magam felébreszteni, vagy csak simán feleszmélni, hogy meggyőződhessek arról, hogy ami most történik, tényleg igaz-e. Hátha mégsem a valóság, és valójában még mindig csak az esőben állok ábrándozva, te pedig az esernyőt markolászod pár méterrel odébb, értetlenül nézve engem.

- Drága Anabel… most már tényleg tüdőgyulladást fogunk hazavinni magunkkal, ha tovább maradunk itt a nedves füvön – mondod kedvesen nevetve, megböködve arcomat. Kuncogok egyet, majd kinyitom a szemeimet. Sötétbarna, immár mosolygós szembogaraidba nézve végre talán elhiszem, hogy valóban ez történik, s a bennem lévő fényesség vadiúj szikrára gyúl, ahogy végre megpillantom azt a rég látott mosolyodat.

Feltápászkodok, és te is így teszel. A ruháinkat nézve elneveted magad, hogy mégis hogy nézünk ki. Mindenki minket bámul, aki csak elmegy ezen az úton, de bennünket ez egy cseppet sem érdekel. Mosolyogva fogod meg kezemet, és ismét elkezdünk ballagni hazafelé, az immár csak szemerkélő esőben. A fákat kissé megtépázta a szél és a vihar, róluk lerázva a még el nem száradt, de már jócskán színpompázó leveleket. Így a porondunkon ismét gyönyörű balerinák táncolnak, sajátos színeiket meg-megragyogtatva a közönségnek, s az esti lámpák fényét visszaverve a nedves aszfalt szikrázóan ragyog alattunk, díszkivilágítást adva hazafelé vezető utunknak.

Vége

Zongoralecke - 2. rész

A következő zongoraórára vegyes érzelmekkel vittem a gyerekeket. Furcsa volt hallani bármi negatív benyomást az óráról, mert eddig mindig felhőtlenül áradoztak róla, most valahogy mégis zavart, hogy volt valami, ami nem tetszett nekik benne. Zavart annak a bizonyos nőnek a felbukkanása, de… csakis a gyerekeim miatt. Nem akartam, hogy bármilyen formában kevésbé élvezetessé váljon számukra az óra, bár azt mondták, velük ugyanolyan kedves Mr. Lee, mint mindig, és csak a „nénivel” vitatkozik egy kicsit. Csemetéimnek elmagyaráztam, hogy ha bármi változást észlelnek a tanár úr feléjük mutatott viselkedésében, szóljanak nekem.

     Mr. Lee mint minden óra előtt, most is nagyon aranyos volt. Nyilvánvalóan nem kérdeztem rá erre a dologra, mert nincs közöm hozzá.

     A gyerekek persze megint teljesen jókedvvel jöttek ki az óráról. Azon járt az agyam, hogy vajon a „néni” megint itt járhatott?

     - Mondja, hogy haladnak? Rendben van minden? – kérdeztem a szokásos „beszélgető helyünkön” Mr.Leetől, amíg a gyerkőcök eljátszadoztak a folyosón.

     - Persze, a lehető legnagyobb rendben. Florának egyébként pedig különösen jó érzéke van a zongorához, holott ő talán kicsit aktívabb is, mint Niall.

     - Talán jobban szereti a lovakat – viccelődtem.

     - Nem, nem csak erről van szó – mosolygott kislányom felé Mr. Lee. – Az csak egy kezdőlöket volt a részemről, egy kis motivációként; de abszolút látom rajta, hogy élvezi csinálni. Ahhoz képest, hogy milyen aktív, hamar megcsinálja a dolgokat amiket mondok neki, és az is látszik, hogy otthon gyakorol.

     - Nos igen, nem is kell valami sokat nyúzni érte. Niallt már inkább.

     - A fiú gyerekeknél ez természetes. Őket kevésbé szokták érdekelni az ilyen dolgok, mint a zene; általában inkább a sportért, vagy valami mozgalmasabb tevékenységért vannak oda.

     - Niall egyébként nem igen. Ő kicsit visszahúzódóbb, mint a többi fiú… ezért akartam valami egyéni órára íratni, és nem csoportosba. Nagy csoportban frusztráltan érzi magát, és nincs is annyi túlbuzgó energia benne amit le kéne vezetni. Bár komolyan, nem is értem hogy még mindig hogy van erejük ilyenkor ennyit futkorászni – néztem mosolyogva a folyosón fogócskázó gyerekeimre. – Ők járnak minden féle órára, mégis én fáradok el a nap végére! – nevettem.

     - Ah, ez teljesen érthető. Egyedül biztosan nem lehet könnyű.

     Mosolyom egy pillanatra az arcomra fagyott.

     Várjunk… ő honnan tudja, hogy egyedülálló vagyok?

     Aztán gyerekeimre nézve a válasz is azonnal felötlött a fejemben.

     - Oh… szóval sokat mesélnek, ugye? – néztem Mr. Leere zavartan mosolyogva.

     - Jaj – villant be a tanár úr fejébe is, hogy mit is mondott. – Elnézést – vakarta zavartan a tarkóját – tudja, tényleg sokat mesélnek, és véletlenül valahogy ez is szóba keveredett… én nem szoktam kérdezni semmi ilyesmiről, esküszöm.

     - Nem, semmi gond. Ez is hozzájuk tartozik, és… nincs ebben semmi különös, ugye? – mosolyogtam nyugtatóan Mr. Leere, bár még mindig volt bennem egy kis frusztráció, mert hiszen mégiscsak a magánéletemről volt szó.

     - Nos… ha belegondolok, tényleg hozzájuk tartozik. A gyerekek között egyébként nagyon észre lehet venni, hogy ki az, akiknek a szülei elváltak. Nagyban befolyásolja a viselkedésüket, még ha ők nem is tudnak róla.

     Mr. Lee szavai valahogy nagyon… belém nyilalltak, főleg miközben önfeledten játszó gyermekemet néztem. Ők voltak a mindenem. Tulajdonképpen az egyedüli személyek, akikért éltem… csak ők maradtak a számomra, és miattuk nem vagyok teljesen egyedül. Sajnáltam őket, amiért apa nélkül kell felnőniük, és a szívem megszakadt, ha arra gondoltam, milyen rossz lehetett számukra a sok veszekedés. Nem akartam hogy bármi bajuk essen lelkileg, mert nem tehettek semmiről sem.

     Én mindig igyekeztem a legjobbat adni nekik… de a volt férjem nem igazán ügyelt erre. Mindig csak azt tette, ami éppen neki jólesett. Ha ideges volt valami miatt, nem foglalkozott azzal, hogy ők ketten mennyire súlyos rosszaságot csináltak épp… néha a legapróbb dolog miatt is képes volt elverni őket. Velem is ugyanilyen volt… mindig. A házasságunk vége felé ez fokozottan erősödött.

     Hét évig tűrtem, aztán véget vetettem az egésznek. Tulajdonképpen én voltam az előidézője annak a rengeteg veszekedésnek és mérhetetlen csapkolódásnak amit ők átéltek a váláskor, ezért hiába jobb most nekünk, mindig is lelkiismeret furdalásom lesz miatta.

     Ahogy visszagondoltam a múltba – ami nagyon fájt, ezért ritka volt, hogy ezen gondolkoztam – összeszorult a torkom.

     - Annyira jó gyerekek – szólaltam meg sírástól fojtott hangon. – Tudja, nem érdemelték meg azt, amit át kellett élniük akkor. Ezért nem is tudom, jól döntöttem-e, mikor elváltam… hogy megérte-e. – Egy pár könnycsepp gyűlt össze a szememben, és pislogásomkor ki is csordultak.

     - Nos… én úgy látom hogy a gyerekek makk egészségesek,  és jól érzik magukat úgy, ahogyan élnek. Nem tudom, milyen volt a férje, de… egy kicsit nagyobb trauma talán jobb, mint a kisebb mértékű, de folyamatos rossz. – mondta kedves hangon Mr. Lee, és tulajdonképpen meg is válaszolta a kétségeimet.

     - Én… azt hiszem igaza van – bólogattam. – Így már tényleg sosem bánthatja őket többé.

     - Bántotta őket? – lepődött meg Mr. Lee, és a gyerekekre néző tekintetében hatalmas sajnálat csillant meg. – Hogy lehet... el sem tudom képzelni, hogy ők tudnának egyáltalán olyat tenni, amiért erre szükség lehet. Meg úgy egyáltalán… a bántalmazás semmire sem megoldás, főleg nem a gyerekeknél.

     - Bárcsak ő is így gondolta volna – mondtam halkan a földet vizslatva, majd még több könny csordult le az arcomon. Párat szipogva zsebkendőért kutattam a táskámban, de nem találtam. Fél percnyi keresgélés után feladtam.

     - Tessék – nyújtott felém egy zsebkendőt Mr. Lee, én pedig ránéztem, és most tudatosult bennem, hogy elbőgtem magam előtte.

     - Ah… köszönöm – vettem el a zsebkendőt, és gyorsan elfordulva megtöröltem a szemem, és kifújtam az orromat. – Elnézést, én… tényleg nem akartam ebbe így belemenni, meg feltartani önt. Főleg nem elsírni magam… nagyon sajnálom.

     - Ugyan már, csak nyugodtan. Én szívesen meghallgatom.

     Egy pillanatra még ránéztem Mr. Leere, akiből mérhetetlen kedvesség és gyengédség áradt felém. Még egy férfi sem viselkedett velem ilyen módon. Még akkor is, ha ő semmit sem akar tőlem, számomra már ez is nagyon jólesett – és az, hogy még ha csak arra a fél órára is, de elbeszélgethettem vele miután vége volt az órának. Kínosan éreztem magam, de mégis éreztem, hogy a szívemen lévő szikla egy része leesett.

     - Anya miért sírsz? – nézett fel rám kisfiam.

     - Anya nekem már nagyon kell pisilnem, menjünk – érkezett meg hozzám Flora is.

     - Akkor tényleg menjünk, Mr. Leet sem szeretném feltartani – mosolyogtam rá, mire ő enyhén megcsóválta a fejét.

     - Akkor legközelebb kedden találkozunk. Ugye? – mosolygott gyermekeimre, akik lelkesen bólogattak rá.

     - Minden jót, Mr. Lee.

     - Minden jót – intett felénk a tanár úr, mi pedig kisiettünk a zeneiskola kapuján, és láttuk, hogy odakint már majdnem teljesen besötétedett.

     - Anya, képzeld el, az egyik billentyűje a zongorának lenn maradt! – futott oda hozzám kislányom, miközben éppen mosogattam, utána pedig röhögcsélve jött bátyusa.

     - Nem jön fel a billentyűje! Minzy elrontotta!

     - Nem én rontottam el! Én nem csináltam semmit! – védekezett Flora, és sírásra biggyesztette a száját. – Anya, ugye hogy nem én voltam?

     - Na, várjatok, mindjárt megnézem, bár nem értek hozzá – zártam el a csapot, és bementem gyermekeim szobájába.

     - Ez, nézd… lent maradt – nyomkodta a lent lévő billentyűt aprócska ujjával, és a zongora néma maradt.

     - De fel lehet hozni – húzta fel Niall a lent ragadt billentyűt, amely visszaállt normál állapotába – csak utána megint lent marad ha megnyomod – nyomta le, és valóban így történt.

     Vettem egy nagy levegőt, és frufrumat meglebegtetve fújtam ki, majd el is tűrtem azt. Enyhén szólva voltam tanácstalan a nulla százaléknyi zene és zenei eszközökhöz való hozzáértésemmel.

     - Anya, én nem akartam elrontani – pityergett kislányom, majd rögtön magamhoz öleltem.

     - Tudom kicsim, ne aggódj, nem te voltál. Biztosan már hibásan vettük meg. Nem értünk hozzá. Majd… kerítünk egy hangszerészt, vagy valakit, aki megnézi. Jó? – mosolyodtam el, és megsimogattam a hátát. – Nem kell ezért sírni.

     - Megkérdezhetnénk Aston bácsit! – vetette fel az én fejemben amúgy is felgyúló ötletet fiam.
     - Jó, majd meglátjuk.

    Nem szívesen akartam ilyesmikkel traktálni őt, főleg hogy legutóbb annyi mindennel lezúdítottam.

     - Hahó – nyitottam be a terembe órájuk végén a gyermekeimhez, mire ők annyira el voltak valamivel foglalva hogy szinte észre se vettek engem.

     A folyosón kifelé sétálva eszembe jutott a hangszerünk problémája, de úgy látszik az én csemetéim előbb elmondták Mr. Leenek, mert ő maga hozta fel.

     - Hallottam, hogy valami probléma van otthon a hangszerrel?

     - Ah, igen… teljesen kétségbeesett Flora, mikor mesélte nekem hogy az egyik billentyű lent marad, vagy mi. Hát én nem igazán tudtam ezzel mit kezdeni… mondja, ilyenkor kit kell kihívni? A hangoló is meg tudja javítani? Bár az igazat megvallva nem rég hangoltattuk, és az is elég drága volt. Mennyibe kerül egy ilyennek a javítása, ön tud erről valamit mondani?

     - Hát, a hangszerek megjavíttatása nem egy olcsó mulatság, az tény. De ha csak azzal az egy billentyűvel van probléma, akkor ha gondolja, én megnézhetem. Elég sokat foglalkoztam hangszerismerettel – magamnak is egy csomó problémát meg tudtam oldani a saját hangszeremen, amiért egyébként rengeteg pénzt elkértek volna.

     Ez nagyon jól hangzott, mert most nem hiányzott volna még ugyanannyi összeggel való megcsappanás a családi kasszánknak, mint amennyi a hangolás volt. Az én fizetésem, a családi pótlék és az a hangyányi gyerektartás, amit kapok a volt férjemtől, épp hogy elég a megélhetésünkre.

     - Hát… ha nem gond önnek, akkor esetleg… elfogadnám az ajánlatot – mondtam szégyellősen.

     - Aston bácsi jönni fog hozzánk? – kérdezett közbe Niall, aki valószínűleg hallgatózott.

     - Aston bácsi, meg tudja gyógyítani a zongorámat? – pislogott fel apró lányom a magas tanár úrra, aki elmosolyodott, és leguggolt hozzá.

     - Nem vagyok zongoraorvos, de megpróbálom meggyógyítani neked. Jó? – simogatta meg a fejét, mire kislányom kimutatta apró tejfogas mosolyát számára.

     A következő zongoraóra előtt rettenetesen kitakarítottam a lakást, és készenlétbe helyeztem a hűtőt is mindenféle dologgal: üdítő, kávé, és még süteményt is sütöttem. Annyira furcsa volt belegondolni, hogy Mr. Lee a lakásunkban fog járni - még akkor is, ha nem is azért jön hogy kifejezetten beszélgessünk, vagy bármi, csak a zongoránkat nézi meg. Én mégis úgy tettem, mintha vendéglátásra készülnék.

     - Egyébként, nem is lakunk innét messze. Két buszmegállót kell mennünk, és már otthon is vagyunk – mondtam Mr. Leenek, miután leadta a portán a kulcsait.

     - Oh, busszal szoktak járni? Én azt hittem, kocsival. Hát én autóval vagyok, úgyhogy akkor elviszem magukat.

     - Ah, igazán nem szükséges, tényleg nagyon közel van – próbáltam ellenkezni.

     - Én úgyis azzal mennék, szóval kérem, jöjjenek velem. Egyébként is már nagyon sötét van, nem túl biztonságos az utca, hiába a kis táv.

     - Rendben – egyeztem bele végül.

     Furcsa volt, hogy most nem rögtön a buszmegálló felé vettük az irányt, hanem az iskola parkolója felé. Egy nagyobb termetű fekete autóhoz vezetett bennünket Mr. Lee, majd udvariasan kinyitotta számomra az ajtót.

     - Köszönöm – mosolyogtam rá, és beültem a kocsiba. A gyerekek is helyet foglaltak hátul, bár nem volt gyerekülés, erre a kis távra nem volt probléma.

     - Uuuh, de király ez a kocsi! – lelkesedett kisfiam.

     Finom autóillatosító illata szivárgott az orromban. Mr. Lee mellém ült a vezetőülésre, majd beindította a kocsit, mely igen csendes volt. Ahogy elindultunk, automatikusan elindult a CD lejátszóban lévő zene, amely nem más volt, mint Mozart.

     - Oh, ezt ismerem… ez csak nem a varázsfuvola? – néztem Mr. Leere, aki felvonta a szemöldökét és elmosolyodott.

     - Nahát, és tényleg az! Mármint, ezt most nem úgy értem, csak... manapság jó hallani, ha valaki felismer egy klasszikus zenei számot, de nem zenész.

     - Hát, ez még talán a populárisabbak közé tartozik, ugye? Tudja, én sem vagyok valami nagy komolyzene hallgató. Nem is tudom elmondani, mikor voltam utoljára komolyzenei koncerten… vagyis inkább bármilyen koncerten.

     - Ez az emberek többségére igaz. A komolyzene nem túl populáris manapság.

     - Nem, én egyébként szeretem a komolyzenét. Csak sajnos időm nincs rá, hogy eljárjak bármilyen koncertre, vagy egyáltalán végighallgassak egy művet. Úgy hiszem az emberek többsége is így van ezzel – néztem ki az ablakon, majd láttam, hogy egyre közelebb érünk az utcánkhoz. – Itt ennél az utcánál jobbra.

     Mr. Lee be is fordult az imént említett úton, és lelassított.

     - Ha gondolja, egyszer eljátszok önnek valamit, a gyerekek órája után. Az a húsz perc igazán ráér, ugye? – fordította felém a tekintetét egy pillanatra, és rám mosolygott, majd ismét az utat nézte.

     Nagyon meglepődtem a felajánlásán, és nem is tudtam hirtelen mit mondjak. Nagyon jólesett, és az egész jól hangzott. Felajánlottahogy játszik nekem… ez… miféle gesztus? Ugye nincs semmi jelentése, csak… kedves. Ugye?

     - Ah, ez… igazán kedves öntől… itt, itt lakunk, ez a kis sárga ház az – mutattam oda, mire ő lassan meg is állt a házunk előtt.

     Gyerkőceim a motor leállása után rögtön kipattantak a kocsiból és befutottak a kapun. Szerintem csukott szemmel is tudták volna már az utat. Beinvitáltam a tanár urat is szerény hajlékunkba.

     - Adhatok esetleg valamit? Egy kávét… vagy teát.

     - Egy teát elfogadnék, köszönöm szépen.

     - Aston bácsi, Aston bácsi nézze meg a zongorámat, odavezetem! – szaladt oda Flora hozzá, nekem pedig kissé kínos volt, hogy szegény még le sem ült, de már rögtön nézze meg. A kislányom persze ezt nem tudta, csak már nagyon várta hogy „meggyógyuljon” a zongorája.

     - Jól van, megyek is – kuncogott Mr. Lee, és követte előtte ugrándozó kislányzómat. Miután felraktam a vizet forrni, én is mentem utánuk.

     - Ez az – nyomkodta a néma billentyűt Flora.

     - Oh, értem. Hát, bizony ez gyakran előfordul – ült oda Mr. Lee a pianínóhoz, és szintén lenyomta a billentyűt. Ezután mindkét kezét a billentyűkre helyezte, és úgy peregtek végig ujjai az egészen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Bár hallottam már játszani, most mégis ledöbbentett, mennyire profin bánik a zongorával.

     - Úgy tűnik, a többi billentyűnek semmi baja, csak ennek az egynek – nyomkodta meg újból a hibásat. – Megpróbálom megnézni, nekem van egy sejtésem, mi lehet a probléma.

     Ezután Mr. Lee felállt, és valami csoda és egy kis erőfeszítés folytán levette a zongora elejét, úgy, hogy az egész belseje látszódott. A gyerekek teljesen elcsodálkoztak.

     - Aah! Kilátszik a zongorám bele! – kiáltott fel Flora, mire mindannyian elnevettük magunkat.

     Egy szerszámos ládát is kért tőlem Mr. Lee, amit odavittem neki. Nem tudtam mit csinált a tanár úr, de azt a mindenféle izét, ami a zongora belsejében volt, állítgatta, és közben a rossz billentyűt nyomogatta. Tíz perc sem telt bele, de a billentyű ismét működött.

     - Na, úgy tűnik a zongorád meggyógyult, Flora – mosolyodott el Mr. Lee, miután visszarakta a zongora fedelét.

     - Jajj de jó! Köszönöm Aston bácsi, te vagy a legjobb! – ragyogott fel kislányom arca, és félénken átölelte tanárát, aki gyengéden megsimogatta a kétcopfos fejét.

     - Köszönjük Aston bácsi! – mondta Niall.

     - Ah… nem is tudom mivel köszönhetném meg. Mennyivel tartozom? – kérdeztem, mire Mr. Lee arcán enyhe megbotránkozás látszott.

     - Hogy micsoda?! Remélem csak viccelt! – nevetett fel, majd felállt a zongoraszékről.

     - Nagyon köszönjük – vakartam zavartam a fejemet. – Hát, akkor legalább engedje meg, hogy egy kis házi süteménnyel kimutassam a hálámat.

     - Azt elfogadom – mosolygott rám.

     A gyerekek hála az égnek annyira örültek hogy jó a zongorájuk, hogy inkább ott lógtak volna előtte, mint kint a nappaliban. Azonban már rájuk szóltam, hogy késő van már, és a zongora aludni megy. Már este nyolc volt. Ilyenkor szoktunk lefekvéshez készülődni, de mivel Mr. Lee nálunk volt, ezért hagytam őket játszani kicsit a szobájukban… őszintén szólva, örültem neki hogy végre van egy pár nyugodt percünk nélkülük.

     - Ez a süti… valami isteni. Talán ön cukrász? – kérdezte Mr. Lee a konyhaasztalunknál ülve.

     - Ah, ez igazán hízelgő, de nem – kuncogtam. – Én egy cégnél dolgozom, jelenleg egy irodarészleg vezetője vagyok. Hát… nem a legizgalmasabb munka, ami azt illeti. De a gyerekeknek sokat szoktam sütni… imádják a sütiket.

     - Hát, értem is hogy miért… tényleg nagyon finom!

     - Sehun bácsi! Sehun bácsi! – szaladt ki kislányom a szobájából, egyik pónijával a kezében. – Nézze, nekem is van egy Mozartom! – nyújtotta oda a tanár úr felé a barna mini lovat.

     - Ah, igen… amióta hallott Mozartról, csakis ezzel az egy pónival hajlandó játszani – néztem én is a játékra.

     - Nahát, tényleg olyan mint Mozart kicsinyített mása! – mondta félig-meddig teli szájjal Mr. Lee, és megvizsgálta a kislovat. – Remek, akkor majd elújságolom Mozartnak is, hogy van egy névrokona.

     - Jó! Mindig felrakom ám a zongorára, amikor gyakorolok. Remélem egyszer az igazi Mozart is hallhatja majd amit zongorázok neki!

     - Ne aggódj, majd hallani fogja – kacsintott rá Mr. Lee, és lenyelte falatját. – De még nincs év vége, szóval addig csak tessék szorgalmasnak lenni!

     - Az leszek! – bólogatott Flora.

     - Na, menj kicsim, hagyd szegény tanár urat enni – fogtam meg apró vállát.

     - Oké. Jó étvágyat Aston bácsi! Jó beszélgetést! – mondta, majd elviharzott.

Megcsóváltam a fejemet.

     - És még mindig olyan, mintha Duracell elem lenne benne…

     - Addig jó! – nevetett fel Mr. Lee.

     Akárcsak az órái végén, most is rendkívül kellemesen elbeszélgettem Mr. Leevel. Nagyon sokat mesélt arról, hogy a gyerekek milyenek az iskolában, és mikor hogy viselkednek. Nagyon lelkes tudott ez ügyben lenni – talán ezért is volt ilyen jó tanár, mert tényleg érdekelte őt. Én is figyelmesen hallgattam végig, milyen érdekességeket mond.

     - Ah, ne haragudjon, folyton csak én beszélek itt. Ha ilyesmiről van szó, nagyon meg tud eredni a nyelvem – vakarta meg tarkóját zavarában, amit már régóta észrevettem, hogy szokása. – Esetleg nagy pofátlanság volna tőlem, ha én még egy szeletet kérnék ebből a mennyei süteményből? Tényleg nagyon finom…

     - Dehogy is, nagyon örülök hogy így ízlik! Előbb is megkérdezhettem volna hogy kér-e még… olyan figyelmetlen vagyok – álltam fel, és vágtam még egy szeletet.

     - Legalább amíg eszek, nem fecsegek annyit – nevetett. – Inkább most ön meséljen valamit.
    - Hogy én? – pislogtam rá. Mégis mit mondjak én? – Hát én… nekem nincs is mit mesélnem. Van… valami, amire kíváncsi volna? A gyerekekkel kapcsolatban?

     - Nem… azt hiszem magával kapcsolatban gondoltam. – A szívem dobbant egy aprót eme mondat hallatán. - Önt mi érdekli?

     - Hát… - mosolyodtam el – látja, ez egy jó kérdés.

     - Na, biztosan volt valami hobbija, amíg el nem kezdett dolgozni, vagy férjes nem lett.

     - Nos, ami azt illeti, tényleg volt. De az már nagyon régen volt – néztem el.

     - Na, és mi volt az? – mosolygott rám kitartóan Mr.Lee, és ki akarta belőlem húzni.

     - Hát… csak festettem… néha  – vontam meg a vállamat, és próbáltam elbagatellizálni.

     - Ah, komolyan? – tükröződött meglepődés az arcán. – Ez remek! Máris megtudtam, honnan ered Flora művészi vénája.

     - De már ezer éve nem festettem… tényleg, tinédzser korom óra nem fogtam ecsetet a kezemben. Azt hiszem már nem is tudnék.

     - Ezt nem lehet elfelejteni. Ugyanúgy, ahogy a zongorázást sem – fejezte be süteményét Mr. Lee. – Kopik a tudás, de az hamar visszajön. Na és, van itt valahol festménye esetleg?

     - Jajj, azt nem mutatnám meg! – szégyenlősködtem. Volt egy kirakva a házban, de nagyon szégyenlős voltam, ha erről volt szó.

     - Ah, kérem, olyan kíváncsi lennék rá! – lelkesedett Mr. Lee.

     Nem tudtam ennek a kérlelésnek nemet mondani, így nagy ímmel-ámmal felálltam a helyemről.

     - Na jó, hát… ott van – mutattam a nappali túlsó sarkában lévő közepes méretű festményre, mely egy szép mezőt ábrázolt, rajta játszadozó gyerekekkel, és dimbes-dombos tájjal. – Nem valami nagy szám. Nem tanultam sehol, csak hobbiként csináltam.

     Mr. Lee elcsodálkozva állt a festmény előtt.

     - És… ön tényleg nem szokott festeni? Ez… ez valami gyönyörű. Gratulálok önnek – nézett rám lelkesen. – Tudja, ha valaki nem használja ki a tehetségét, azt mondják, Isten ajándékát pazarolja el. Én azt mondom, hogy bármikor ha van egy kis szabadideje, de mondjuk tévézéssel töltené… ragadjon ecsetet. Ha minden nap csak egy vonást húz a vásznon… az is több, mintha tényleg nem tenne semmit.

     - Ah, hát nagyon kedves öntől. Valahol igaza van, csak tudja… a művészethez is ihlet, és egyfajta nyugodt környezet kell… legalábbis nekem. A történtek után meg főleg nehezen tudnék ennek nekifogni.

     - Elhiszi, hogy könnyebben túllendülne a dolgon, ha kifejezné magát?

     - Talán.

     Mr. Lee egy pillanatra csendben maradt, majd ismét feje hátulját kezdte vakarni.

     - Ne haragudjon, nekem ehhez nincs közöm. Talán kicsit tolakodó volt tőlem ez az egész. Én csak… ezzel azt akartam mondani, hogy csodásan fest, és ha lesz rá lehetősége, én azt tanácsolom, hogy folytassa.

     - Tudom, tudom hogy értette, és teljesen igaza van.

     Mr. Lee az órára nézett. Már fél tíz is elmúlott.

     - Ó, Jézusom… már ennyi az idő? Micsoda faragatlan vagyok! Elnézést hogy ilyen sokáig zavartam. Nem hittem volna, hogy így elrepül az idő…

     - Jaj, ne aggódjon már annyit, nagyon élveztem a beszélgetést önnel, Mr. Lee – mosolyogtam rá nyugtatóan. – Ez a kis süti pedig a minimum azért, amit eddig értünk tett.

     A gyerekek szobájába néztem, akik feltűnően csendesek voltak. Nem is hiába, mivel elaludtak játék közben az ágyukon.

     - Elaludtak – suttogtam Mr. Leenek, aki halkan felkuncogott.

     - Lemerült a Duracell.

     A tanár úr fel is vette kabátját és cipőjét, és el is indult a hazafelé. Mosolyogva búcsúztam el tőle, és csuktam be utána a bejárati ajtót.

     Még hogy zavart. Ha tudná, hogy az utóbbi időben ez volt életem egyik legkellemesebb estéje...