Briannel
megvártuk amíg a fiúk átöltöznek, aztán hivatalosan is bemutatott nekik.
Elsőként Javinak mutatkoztam be, aki széles mosollyal üdvözölt, és férfias
kezével finoman, de határozottan fogta meg az enyémet. Tipikus déli, hódító
szépfiú kinézete volt, és a kisugárzása sem volt más. Nam sajnos nem tudott
velünk tartani, de gyorsan neki is bemutatott a nagybátyám. Ekkor Yuzu még az
öltözőben volt.
- Yuzu, éhen halunk! – kiabált neki be Brian, ő pedig
visszakiabált, hogy „jövök”. Sietve kijött az öltözőből, a táskáját cipzárazva,
aztán rám nézett egy pillanatra, majd az edzőjére. Egy pillanatra végig futott
a gyomromban az a bizonyos furcsa érzés, olyan izgatott voltam. Nagyon más volt így látni, közelről,
jégen kívül. Tényleg olyan finom vonásai voltak, mint ahogy az a felvételeken
és képeken látszik. És nagyon fekete, kicsi, mandulavágású szemei. Nyilván
valóan ez nem meglepő, hiszen ázsiai – de nekem nincs egy ázsiai ismerősöm sem,
és nem is nagyon beszélgettem még egy ilyen emberrel sem, így számomra ez
különlegesnek hat.
- Ő itt az unokahúgom, Lisa. Most vendégségben van nálam a
nyáron. Eljött megnézni egy pár edzést, és most ő is eljönne enni velünk –
mondta neki Brian, ő pedig bólogatott, majd ismét rám nézett. Ah, miért kezd el lángolni az arcom, ha rám
néz?!
Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy most akkor hogy is mutatkozzak be? Hisz ő japán. Hajoljak meg? Vagy
azért nyújtsak kezet? Vagy várjam meg amíg ő nyújt? Vagy… - ezek a
gondolatok suhantak át egy másodperc alatt az agyamban, de aztán végül ő kezet
nyújtott nekem.
- Helló, Lisa vagyok, nagyon örülök – fogtam meg a kezét, amely
olyan karcsú volt akár csak ő maga.
- Yuzuru Hanyu vagyok, én is örülök – mondta, miközben
gyengéden kezet fogott velem egy udvarias mosoly és apró meghajlás kíséretében.
Gyorsan én is követtem, és meghajoltam.
Basszus, legalább úgy
érzem magam, mint más amikor Brad Pittel találkozna.
- Akkor menjünk szerintem -
mondta Brian, megveregetve Yuzu és Javi vállát, és el is indultunk.
Az étterem ahová mentünk, leginkább
ilyen gyorskajálda-szerűségnek felelt meg.
Többféle hamburgert, vimpit, pizzát, sültkrumplit és egyéb egyszerű
kajákat lehetett kapni. Én gyorsan kértem egy hamburgert – ezzel nehezen lehet
mellényúlni – és a többiek is rendeltek. Miután elment a pincér, a mellettem
ülő Brian elkezdett Javival beszélgetni a mai edzésen való teljesítéséről. Én
csak ültem szótlanul, mint a kuka, és igyekeztem azon, hogy ne látsszon,
mennyire zavarban vagyok attól, hogy Yuzu előttem ül. Igazából csak pár
pillanat erejéig mertem ránézni, nehogy azt higgye, bámulom. Ő koncentráltan
figyelte Javiék beszélgetését – gondolom neki kicsit nehezebb volt megérteni az
angolt – és néha hozzászólt, iszonyatosan aranyos akcentussal. Elsőre el is
mosolyodtam rajta, és nagyon igyekeztem, nehogy észrevegye.
- Basszus, ne csak szakmázzunk itt,
szegény Lisa halálra unja magát! – fogta meg a vállamat Brian. – Bár korcsolyázni
nem tud, ellenben profi szinten zongorázik.
Kösz,
de NE. Brian, kérlek, csak ezt ne hozd fel!
- Ah, komolyan? Wow! – mosolygott
szélesen rám Javi, Brian pedig büszkén bólogatott. Ekkor már Yuzu is engem
nézett érdeklődve, valamiért úgy éreztem, hogy belém fúródik a tekintete. Ah, nagyon utálom ha rólam van szó.
- Nincs ebben semmi különös… -
tűrtem hátra zavaromban a hajamat a fülem mögé, és megvontam a vállamat. – Ezt
tanulom, máshoz nem is értek.
- A zongora nagyon szép. A kedvenc
hangszerem – mondta Yuzuru kissé akadozó angollal, majd rám mosolygott. Egy
pillanatra el kellett gondolkoznom rajta mit is mondott, mert nehezen volt
érthető ahogy beszélt, de megértettem. Egy másodperc erejéig visszamosolyogtam
rá, majd tekintetem visszaemeltem az asztal pultjára, ahol eddig is volt.
- Mindig is meg akartam tanulni
zongorázni – mondta Javi. – Biztos nehéz lehet! Az a sok ujj össze-vissza megy…
- imitálta az asztalpulton a zongorázó mozdulatokat.
Kicsit kuncogtam rajta.
- Hát, sokat kell gyakorolni… de
amit ti csináltok, sokkal nehezebb. Könnyen megsérültök, el sem tudom képzelni,
hogy lehet ezt kibírni.
- Minden művészetnek megvannak a
maga nehézségei és szépségei – mondta bölcsen Brian.
Meg is hozták a kajánkat végre. A
nyál összefutott a számban, mikor elém tették a hatalmas amerikai hamburgert. Oké, de most próbáld moderálni magad Lisa,
ne úgy egyél mint egy disznó…
Azon gondolkoztam, szegény Yuzunak
milyen nagy váltás lehetett az otthoni japán konyháról ez a nehéz, zsíros amerikai
kaja. Bár gondolom már megszokhatta ez alatt a három év alatt. Ahogy fogta a
sültkrumpliját, észrevettem, milyen szép kezei vannak. Basszus, én tényleg egy beteges fangirl lettem.
- Lisa, akartam mondani neked
valamit – mondta Brian két falat között. - Úgy tűnik, szeretsz ott lenni a
cricket klubban, nem igaz?
- Igen, nagyon élvezem nézni az
edzéseket – bólogattam mosolyogva.
- És mit szólnál, ha még pénzt is
keresnél vele? Tudnék ajánlani neked itt egy kis nyári munkát, így legalább
biztos van mivel elütnöd itt az időt. Nem lenne bonyolult, egy kicsit segítened
kellene a kölcsönözhető korcsolyákat karban tartani, illetve a tréningek után
egy kicsit kitakarítani. Ezen kívül néha előfordul, hogy kamerafelvételt
csinálunk a srácokról, hogy vissza tudjuk nézni a hibákat. Ebben is
segíthetnél, hogy ne folyton nekem kelljen, vagy Tracynek. Mit szólsz?
Magyarul
végre lenne egy hivatalos ürügy, hogy folyton ott lógjak, és nem kellene
kellemetlenül éreznem magam miatta? Minden nap ott lehetek, és nézhetem Yuzut,
ráadásul pénzért? NANÁ HOGY!
- Ez szuperül hangzik – vigyorodtam el
örömömben. – Nagyon szívesen elvállalom!
- Szuper! Srácok, van egy úgy tag a
társulatban – mondta Brian, és megveregette a vállamat. A többiek is örömmel
mosolyogtak rám.
A hangulat az idő elteltével egyre
jobban feloldódott. Én csendes maradtam szokás szerint, de azt vettem észre,
hogy Yuzu teljesen máshogyan viselkedik a jégen kívül. Edzés közben eszméletlen
katonás renddel és fegyelemmel dolgozik, itt viszont teljesen leenged, sokat mosolyog
és nevet, főleg Javival. Úgy tűnik, ők ketten nagyon jól megvannak, és bár Yuzu
angolja néha tényleg kissé érdekes, Javi mellett teljesen feloldódik minden
gátlása. Nagyon élveztem ezt a vacsorát, annak ellenére hogy nem beszéltem
sokat; elég volt, hogy a társaságukban lehettem. Remélem lesz még ilyen
alkalom!
Másnap már kezdtem is a munkát. Igazából
egyelőre nem sokat kellett csinálnom. Először sorba kellett rendeznem a
korcsolyákat lábméret szerint a kölcsönzőben (ahonnan szerencsére ráláttam a
pályára), este pedig egy kicsit fel kellett söpörnöm a pálya körül. Az utolsó
korcsolyázó Yuzu volt, ő maradt ott gyakorolni. Ez volt az első alkalom, hogy
csak ketten voltunk egy helységben, és kissé zavarban voltam.
Találtam az egyik padon egy pulóvert, de
nem Yuzu cuccai között volt. Mondta Brian, hogy a talált tárgyakat rakjam el a raktárba,
de nem tudtam, Yuzué-e.
Zavarjam
meg a gyakorlásban? Egyáltalán hogy szólítsam meg? Japánban mindig raknak
valamit a név mellé. Yuzuru-kun? Vagy hülyén jön ki? Brian és Javi Yuzunak hívja,
de lehet hogy csak azért, mert már jóban vannak. Úr Isten…
Egy pár percig ezen hezitáltam, aztán
végül bátortalanul a nevén szólítottam a pálya széléről. Elsőre nem hallotta,
így muszáj volt hangosabban megismételnem.
- Öhm… Yuzuru! – Erre már idefigyelt. –
N-ne haragudj… - Megint lángolt a fejem.
Oda korcsolyázott hozzám, érdeklődve
nézve.
- Ne haragudj, nem akarlak zavarni,
csak… ez… - néztem a kezemben lévő fekete, garbós kötött pulóverre – …szóval,
ez a te pulóvered? Vagy… valaki itt hagyta?
- Nem, nem az enyém – rázta meg a fejét,
és barátságosan rám mosolygott.
- Oh… értem. Oké… ne haragudj hogy
megzavartalak – mondtam, és valamiért automatikusan meghajoltam egy kicsit.
- Nincs gond – mosolyodott el
szélesebben, és bólintott egyet a fejével. Elindult vissza a pálya közepére. Én
elindultam a raktár felé, mikor hirtelen a nevemet hallottam a hátam mögül.
Ez
most Ő volt?
Megfordultam, és Yuzuru nézett rám.
- Hogyan mész haza innen?
Sűrűen
pislogtam meglepettségemben. Ezt meg miért kérdi?
- Azt hiszem… gyalog. Igen, Brian
nem lakik annyira messze innen.
- Csak mert mi ketten vagyunk itt,
senki más. Késő van, és lehet hogy veszélyes egyedül menned. Ha gondolod,
elviszünk, anyukám úgyis eljön értem.
Úr
Isten. Ennyire kedves, hogy erre is gondol?
- Oh… Jézusom, miattam nem kell
kitérőt tenni, tényleg közel van! – tűrtem el a hajamat zavaromban.
- Kérlek, fogadd el. Tényleg nem jó
környék, főleg egy fiatal lánynak.
Már
megint lángol a fejem. Remek.
- Hát… nem is tudom, ha nem nagy
kitérő, akkor… nagyon köszönöm, elfogadom.
Kiszélesedett a mosolya.
- Rendben – bólintott - Fél óra
múlva érkezik az anyukám. Hamarosan lejövök a jégről, átöltözök – mondta, majd
visszakorcsolyázott középre, és elkezdett egy forgást gyakorolni. Egy pár
másodpercig még néztem őt – egyszerűen sosem tudtam megunni a látványát – aztán
elvittem a pulcsit a raktárba. Nagyon örültem neki, hogy megkérdezte ezt. Nem
is tudom elhinni, hogy egy srác hogy lehet ilyen… tökéletes, mint ő. Biztos
vagyok benne hogy vannak neki is hibái. De egyelőre képtelen voltam látni őket.
Amíg Yuzu átöltözött és
lezuhanyozott, én gyorsan felsöpörtem a padok körül. Még nem is végzett, mire
az anyukája megérkezett, és belépett a pálya ajtaján. Egy átlagos, alacsony kis
japán nő volt, egy egyszerű virágos nyári egyberuhában.
Most
Ő nem tudja hogy én ki vagyok. Mégis bemutatkozzak annak ellenére hogy nincs
itt Yuzu? Megint olyan hülye helyzet ez…
Szerencsére nem kellett tovább
stresszelnem, mivel az említett kissé még vizes hajjal, de megérkezett.
- Anya! Szia – szólalt meg japánul
Yuzu (legalábbis úgy tudom, ezt mondta), és átölelte. Nagyon aranyosnak tűnt az
anyukája, és látszott, mennyire szereti a fiát. Ezután valamit japánul kezdett
hadarni, és rám mutatott - gondolom elmagyarázta ki vagyok, és hogy
hazavihetnek-e.
Az anyukája rám nézett, kedvesen
mosolygott és felém nyújtotta a kezét. Meghajolva bemutatkoztunk egymásnak,
majd bátran hívott magukkal a kocsiba.
Az úton végig japánul beszélgettek,
így egy árva kukkot sem értettem. Iszonyú fura nyelv ez, sosem tetszett igazán,
de Yuzutól mégis valahogy szebben csengett.
- Itt, itt vagyunk. Köszönöm szépen…
Arigatou – mondtam nekik, és úgy látszott nagyon tetszett nekik hogy japánul
próbálkoztam, mivel lelkesen felnevettek. – Jó éjszakát!
- Jó éjszakát Lisa – integetett még
egy utolsót a lehúzott ablakon keresztül nekem Yuzu, és elhajtottak. Sötét
mandulavágású szemének pillantása megmaradt az elmémben.
***
- Neked tetszik ez a lány –
mosolygott Yuzu édesanyja, miközben az utat nézte a volán mögül.
- Mi? Honnan veszed? – kerekedtek ki
Yuzuru szemei. - Ez nem igaz – tette keresztbe maga előtt a kezét, és zavarában
minél inkább a mellette lévő ablakon bámult kifelé.
- Ismerlek, Hanyu Yuzuru – borzolta meg
gyorsan hajkoronáját az anya, mire Yuzu duzzogva levette magáról a kezét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése