Raise you, like a Phoenix - 3. rész

"Így vagy úgy, de ameddig itt van és él, addig meg fogom védeni ezt a gyereket."

Brant ereiben egy pillanatra megfagyott a vér, majd a sokktól vezérelve becsukta maga előtt az imént kinyitott ajtót, és hátat fordított. Kezeit haja tincsei közé túrta, és elképedt arccal vizslatta a padlót.

Én megőrültem… esküszöm… ez most már komolyan csak egy álom lehet – gondolta magában, és kezeit maga mellé ejtette. Mégegyszer hátranézett a csukott ajtó felé, és nagyot nyelt. – Csak káprázott a szemem, igaz? – hitegette magát, de tudta, hogy nem így van. A kilincset lassan lenyomva nézett ki újból a szobából, és a gyermek még mindig ugyanolayn helyzetben volt a kiságyban, hátra pillantgatva felé.

- Brant…? – szólította félénken a fiú.

Brant összeszedte bátorságát, és kilépett a szobából, lassan lépdelve a kiságyhoz.

- Te… te hogy lehetsz máris ekkora?! – szólította meg a gyermeket, aki csak némi félelemmel szemében pislogott rá, és szemét lesütve vállat vont.

Brant csípőre tett kézzel próbálta feldolgozni magában még mindig a történteket, egyik lábát idegesen a padlón mozgatta. A gyermeket gyámoltalanságát és elveszettségét látva megsajnálta, így próbált ő is higgadt maradni.

Mit csináljak vele?

Már előbb is elgondolkodott azon, hogy hétfőn elviszi őt az elveszett gyermekek közé, és bejelenti, hátha a szülei érte jönnek. (Bár ezt nem tartotta valószínűnek, ha képesek voltak egy gyermeket a tűzben hagyni. ) Azonban, főleg azok után, amelyeket látott rajta, egyre inkább úgy érezte, hogy a fiú az ő felelőssége. Ha kitudódik, hogy milyen dolgokra képes, belegondolni is rémisztő, miket tennének vele. Még ő maga sem volt biztos abban, mi lesz a vége ennek a egésznek – ha ilyen ütemben folytatódik a gyermek növekedése, akkor szinte pár nap kérdése, és öreg lesz, majd meghal – de azt tudta és látta, hogy ez a gyermek ártatlan. 

Nagy sóhaj kíséretében erőt vett magán, és elengedte kétségeit.

Így vagy úgy, de ameddig itt van és él, addig meg fogom védeni ezt a gyereket.

- Na, gyere – lépett közelebb a fiúhoz, és egy mozdulattal kiemelte az ágyból. Kissé meglepődött, mert az előző megszokott súlyhoz képest nem szokta még meg a nagyobb mértéket. – Így ni. – nézett kis rémült arcára, és idegessége ellenére magára erőltetett egy megnyugtató mosolyt.

- Kellene neked valami normális ruha, ez a pólya már nem sokat takar – nézett a szekrényébe. Azonnal eszébe jutott az a póló és nadrág, amelyet még unokatestvérének gyerekei hagytak itt egyszer véletlen, mikor itt kellett hogy aludjanak. Azóta csak rakosgatta ide-oda, de most legalább megvolt a haszna. A gyermek bele is bújt új ruháiba, amelyek talán még mindig kissé nagyok voltak számára, azonban így is sokkal kényelmesebbek.

Brant a konyhába igyekezett, majd kinyitotta a hűtőt. Egy fazekat vett elő belőle, melyben leves volt. A tűzhelyre helyezte, meggyújtotta alatta a lángot, hogy az étel felmelegedhessen.

- Nem vagy éhes? – fordult a fiú felé, aki a nappali közepén állva figyelte mozdulatait, és kérdése elhangzása után megrázta a fejét.

- Biztos?

A fiú most bólogatott.

- Ahogy gondolod – fordult vissza Brant a tűzhely felé, és egy fakanalat kezébe fogva elkezdte kavargatni a fazékban lassan meleggé váló ételt.

Hamarosan már bugyogott is, és lekapcsolta alóla a gázt. Elővett magának egy tányért, de mielőtt becsukta volna a szekrényt, egy pillanatra elgondolkozott, és elővett még egyet.

Mindkét tányérba mert a gőzölgő levesből, és az asztal felé indult velük.

- Legalább próbáld megenni, tessék. – rakta le az asztalra, az immár kikészített kanalak mellé. Az ekkor már a kanapén üldögélő gyermek felállt a helyéről, és odaült a székre, amelyet Brant már kihúzott neki. Lábai még alig súrolták a földet.

- De fújd meg, mert meleg – figyelmeztette, majd ült le vele szembe Brant is, de ekkor már a fiú szemrebbenés nélkül enni kezdte a tűz forró levest. Úgy lapátolta be, mintha legalábbis egy finom, kellemes hőmérsékletű hűs gyümölcsleves lett volna egy tikkasztó nyári napon.

Brant felvonta a szemöldökét, és fújni kezdte első kanalát, míg a fiú már ételének már csaknem a felénél járt. Brant azon gondolkozott, vajon mi jöhet még ezzel a gyerekkel kapcsolatban.

- Nem is ittál semmit mióta ide kerültél. Hogy vagy még egyáltalán életben? Micsoda szerzet vagy te?

A gyerek be is lapátolta a levest, és letette maga mellé a kanalat, majd ugyanúgy megvonta a vállát Brant kérdésére. Nagy szemeivel csak pislogott rá, és figyelte, amint a másik lassacskán megeszi saját részét.

Ezután Brant elkezdte kiválogatni fiókos szekrényéből azokat a papírokat, amelyekre holnap a piacon szüksége lesz. Egyenként nézet át őket az ebédlőasztalnál, miközben a fiú csak üldögélt a kanapén, lábát lóbálva.

- Brant, én unatkozom! – szólalt meg egyszer csak.

Brant felkapta a fejét, és egy pillanatra elgondolkozott, majd kiválogatott egy üres papírlapot az övéi közül, és a fiú elé tette a kávézóasztalra. Hozzá társított egy tollat is.

- Tessék, mondjuk rajzolj – mosolyodott el, majd visszatért saját munkájához.

A fiú forgatta a kezében a papírlapot, megvizsgálta mindenféle oldalból és szögből. Egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki rajzolni szeretne rá. Egyszer csak mosoly húzódott szájára, és a papírlapot maga elé tartva egyik mutatóujját a közepére helyezte. A fehér lap azon az egy ponton füstölni kezdett, majd hamarosan a gyermek ujjának hegye a papírlap egyik oldaláról a másikra ért át. Ez látszólag nagyon tetszett neki, talán enyhén fel is kuncogott, mikor egy apró láng csóvát is észrevett a fehér anyagon. Ezután fogta a lapot, és egyik kezével tartotta, majd másik tenyerét alátartotta, ezzel arra késztetve, hogy parázslóan égni kezdjen.

Brant megérezte a furcsa szagot, és azonnal a fiú felé kapta a fejét.

- Hé, hé! – állt fel hirtelen a helyéről, mire a gyerek megrémült, és kiejtette a papírlapot a kezéből, amely kecsesen a földre hullott, egy-két hamudarabot hagyva maga után. – Nem.. nem tudom, hogy ezt hogyan csinálod, de jegyezd meg: itt bent ne… gyújtogass! Rendben? Ez veszélyes!

A fiú pislogott párat, majd engedelmesen bólintott. Brant sóhajtott egyet.

- Unatkozol itt, megértem. De nézd – ötlött a fejébe valami, ami talán érdekelheti a gyereket. – Az egyetlen játék, ami nálam van, ez a labda  – vette elő az egyik szekrényből a kisebb fajta, kék színű gömböt, amely csak azért van nála, mert néhanapján átjön unokatestvére és gyerekei, akik ezzel szoktak dobálózni, míg itt vannak. – Ezt tudom felajánlani.

A gyerek szemei felcsillantak az érdekes tárgy láttán, és máris átvette azt Brant kezéből, aki visszatért a munkálatához.

A fiú megint csak megvizsgálta a tárgyat, majd leejtve észlelte, hogy az visszapattan a kezébe. Ez nagyon tetszett neki, így sokszor megismételte ezt a műveletet. Kezdett ráérezni a dologra, egyre inkább élvezte, és már nem csak pattogtatta, de fel-feldobta azt az egészen nagy belmagasságú nappaliban. Azonban minél jobban belemelegedett, annál veszélyesebbé vált a játék számára: egyik pattogtatásnál rossz felé pattant a labda, és valami úton-módon az egyik ablaknak esett, ahol a függöny minden előjel nélkül felgyulladt. A nagy zörejre Brant felkapta fejét, és mikor meglátta hogy a függöny ég, azonnal odarohant a csaphoz, megtöltött egy nagy tálat vízzel, és eloltotta a tüzet. A gyerek érezte Brant haragját, amint ránézett.

- Nem megmondtam, hogy nincs gyújtogatás?! – emelte meg a hangját, mire a gyerek hátrébb lépett egyet, és rémülten felpillantott rá.

- Én... én nem akartam, én… - habogott a gyerek, és apró könnyek gyűltek a szemében. – Csak véletlen volt, én… nem akartam… - kezdett el szipogni.

Brant hirtelen haragja elszállt a fiú megbánó arckifejezése láttán, és még egy utolsót pillantva kiégetett függönyére sóhajtott egyet, majd lehunyta szemeit. Látszott a fiún, hogy tényleg nem direkt csinálta, így elhitte neki, és már nem haragudott rá.

- Tudod mit? Épp most végeztem a papírmunkával. Ha annyira unatkozol, gyere, és segíts leszedni a termést.

Bár tartott tőle, hogy valami kárt tesz esetleg, úgy tartotta, még mindig jobb, ha legalább szem előtt tudja tartani, hogy mit csinál. A gyermek fellelkesült az ötletért, és nemsokára már kint is voltak a kertben, a sok-sok növény között.

Brant sokmindent megmutatott neki, de első feladatként a répák helyes kihúzását bízta rá.

A fiú lelkesen szaladgált körbe a veteményeskertben, és gyűjtötte a kosarába a termést. Brant a távolból figyelte az alakját, és enyhén elmosolyodott.

- Brant! Nézd, nézd már mennyit összegyűjtöttem! – futott felé a majdnem teli kosárral. Azonban Brant mikor ránézett az összegyűjtött növényekre, konstatálta, hogy az összes répa… égett.

A fiú azonban lelkesen gyűjtötte őket, és buzgóan, csillogó tekintettel fürkészte, mit szól munkájához Brant.

- Hát, nagyon ügyes vagy, nagyon jó! – erőltetett egy hamis vigyort arcára.

- Gyűjtsek még? – mosolygott rá a gyermek, majd ragyogó arcába a hirtelen feltörő szél sok-sok tincset söpört, bár ez úgy tűnt őt egyáltalán nem zavarja.

Brant az ég felé nézett, az eddig is nem túl napos idő most egyre borúsabbá vált. Felettük fekete felhők sorakoztak, és egyik pillanatról a másikra csöpörögni kezdett az eső.

Az előtte álló fiú egyik karjára esett az első csepp, melynek érzésére azonnal megrezzent, és el is ejtette az égett répákkal teli kosarát. Eddig örömteli arckifejezése rémültté vált, és idegesen kapkodni kezdte a levegőt, ahogy a következő és következő cseppet kezdte el érezni magán.

- Hé, jól vagy? – kérdezte Brant, de a fiú nem válaszolt. A cseppek sűrűsödtek, az eső eleredt, ő pedig egyszer csak rémülten, sírva a házba szaladt. Brant meglepődött arccal félretette saját összeszedett növényeit, és utána kocogott a házba.

A fiú az egyik sarokban kuporgott, és reszketve sírt.

- Hé, hé… nyugi – szaladt oda hozzá Brant, és leguggolt hozzá, majd egyik vállára tette a kezét, amely meglepődésére nagyon forró volt. – Csak nem lázas vagy? – szaladt fel a szemöldöke, és a gyermek homlokán lévő tincsek alá csúsztatta gyengéden a tenyerét. Ez a terület megforróbbnak tűnt, mint a válla. – Megmérem a lázadat – állt fel onnan, és a fiókból előkapott egy lázmérőt.

A gyerek hóna alá csúsztatta, és hamarosan csipogott is, olyan hangon, amely nagyon magas lázra utal. A kijelző negyvenes számot mutatott.

- Te jó ég – ráncolta össze a szemöldökét Brant a szám láttán, majd a gyermekre nézett. – Jól vagy?

Úgy tűnt, már kevésbé reszket, és kezd megnyugodni. Eddig térdeit átkulcsoló karjai elengedtek, és nagyot sóhajtva felnézett Brantra.

- Brant megnyugtatott engem, és már jól vagyok. – nézett rá mosolyogva, mire Brant is bizonytalanul elmosolyodott. Nem értette a hirtelen változást, ráadásul a gyereknek negyven fokos testhőmérséklete volt – de ő már úgy volt vele, hogy nem mert csodálkozni semmin. Ez a gyerek nem hétköznapi, és nem is lehet úgy kezelni. Na nem mintha egy hétköznapit annyira tudna kezelni…

A fiú ásított egyet, és megdörzsölte a szemeit.

- Álmos vagy? – állt fel Brant, majd megfogta a gyerek kezeit, és felhúzta a földről, aki csak lassan bólogatott, és elbattyogott a kanapéig, majd ledobta magát rá. Szinte azonnal el is aludt.

Biztos elfáradt a szedésben – mosolyodott el Brant, ahogyan az alvó gyereket nézte. – Élénk, életrevaló gyerek, az biztos.

Ezen morfondírozva jutott eszébe, hogy a fiúnak nincsen még… neve sem. Azt gondolta, ha már ő fogta gondjába, akkor ő ad neki.

Mi illene rá? Talán valami tűzzel kapcsolatos.

Brant odament a hálószobájában lévő könyvespolchoz, melyben nagyszülei régi poros könyvei sorakoztak. Nagymamája nagyon szerette a mitológia témáját, és sok ezzel kapcsolatos könyvet olvasott. Sokszor mesélt neki kitalált történeteket ezekről az istenekről, és emlékezett rá, hogy a napisten is köztük szerepelt. Tudta, hogy biztosan lesz olyan könyv, amely segítségére lesz a névválasztásban.

„A kelta kultúra” – olvasta az egyik könyv címét, melyet kivett a többi közül. Addig-addig lapozgatta, míg nem rá talált a kelta istenekkel kapcsolatos információkra.

„A kelta napisten, Aodh nevéből származtatható a sokszor használatos „Aiden” keresztnév is, melynek jelentése: „tüzes”. „ – olvasta a sorok között.

Brant elmosolyodott. Becsukta a könyvet, és kiment az alvó gyermekhez.

- Aiden – suttogta halkan Brant, miközben nézte, majd egy apró mosoly kíséretében kiindult az udvarra, hogy a maradék munkát elvégezze.