Amikor kiléptem az iskola – vagy
számomra inkább a pokol – kapuján, úgy éreztem, mintha egy hatalmas szikla
esett le volna a mellkasomról. Ezt a pillanatot vártam már a tanév első
percétől fogva, és most fürdőztem annak az örömében, hogy három hónapig még
csak a környékére sem kell mennem ennek az épületnek. Lábaimat gyorsan
kapkodtam lefelé a lépcsőn, szinte futólépésben próbáltam meg minél messzebbre
jutni onnan.
Azonban úgy tűnik, a sors nem hagyta
hogy ilyen felhőtlenül érjen véget számomra a tanév.
- Hova futsz Homi? – kiabált a számomra
jól ismert hang utánam, majd a vállamon éreztem egy kezet, én pedig kénytelen
voltam megállni. A gyomrom már automatikusan összerándult ilyekor. - Mész a
buzi bárba? – lökött meg egy kicsit Tyler, én pedig egy pillanatra belenéztem
az undormány arcába. A kopasz fején csak úgy csillogott a napfény, a szájából
áradt a büdös bagószag.
- Biztos együtt fog sütkérezni a kis
homár barátaival a tengerparton… valami igazán forró éghajlaton! Ugye Homi? Oda
mész? – szólalt meg a mellette álldogáló Larry, és kivillantotta görbe, sárga
fogait, röfögő röhögése közepette. Elfogott a hányinger, de mint mindig, most
is csak maradtam lapulva póker arccal, a földet vizslatva.
- Hé, mi van, nem válaszolsz? – lökött
egyet rám Tyler. - Vagy ez a buziknál nem szokás? – hajolt bele az arcomba, én
pedig belül félelmet és egyben fortyogó dühöt éreztem. Kellett nekik elrontani a napomat… megint. Talán egy pillanatra
látszódhatott a dühöm mikor ismét rá sandítottam, mivel úgy tűnt, eléggé
felhúzta magát a kopasz egy pillanat alatt.
- Mi van összeragadt az a kis buzi szád?
– emelte meg a hangját - Majd én akkor megtanítalak válaszolni!
Tyler megfogta a hátizsákom hátulját, és
egy hatalmasat rántott rajta, én pedig hátraestem. Szerencsére nem vertem be
semmimet a hátsó felemen kívül, minden esetre eléggé meglepődtem. Miközben
próbáltam feltápászkodni, közeledő, futó lépteket hallottam. Miután sikerült
felülnöm, láttam, hogy Mr. Peterson a mostani „megmentőm”.
- Nektek komolyan nincs ennél jobb
dolgotok? – kezdte el szidni a srácokat. – Tényleg ez a legjobb elfoglaltság? Elég szegény nyaratok lehet, ha Josh
csesztetése a legszórakoztatóbb program. – A két bunkó csak forgatta a szemét,
teljes érdektelenséggel hallgatva a Tanár Úr szavait. - Mi lenne, ha végre
fognátok magatokat, és valami hasznos, de legalábbis nem káros dolgot
csinálnátok? Mondjuk, összeszednétek az összes cigarettacsikket az iskola
körül, amiket ti hagytok szanaszét. És hasonlók. Ha gondoljátok, átadom a
javaslatot az igazgató úrnak – nézett rájuk szúrós szemmel.
- Jól van már. Gyere Larry… koccoljunk
innen – bökte oldalba társát Tyler, aki szemmel láthatóan sokkal jobban
megijedt nála. Aztán sarkon fordultak, és elballagtak, de persze kaptam még egy
utolsó maró pillantást.
Upsz,
talán fel kéne innen állni…
Mr. Peterson felém nyújtotta a kezét.
- Gyere… menj haza mielőbb, és menjetek
el valahová nagyon messzire nyaralni – mondta, miközben felhúzott. Kedves, zöldes
barna szemeivel megértően nézett rám, és elsöpörte arcából egy-két kósza
hajtincsét. – Rád fér a regenerálódás.
- Köszönöm Tanár Úr – mosolyogtam rá.
Nem is tudtam nagyon mit mondani.
- Bízzunk benne, hogy… - kezdett el egy
mondatot, de halkabbra vette a hangját, és szája mellé tette a kezét, majd
kicsit közelebb hajolt hozzám. – Bízzunk benne, hogy kicsapják ezeket az
idiótákat a francba. Legalább az utolsó évben ne kelljen szenvedned tőlük…
- Hát… - vontam meg a vállam – ha eddig
nem tették, szerintem ezután sem fogják.
Mr. Peterson csak csóválta a fejét.
- Ha emiatt nem tudsz a munkádra
koncentrálni, esküszöm, kicsapom a balhét. Jövőre felvételi. Semminek nem szabad
megzavarnia.
- Emiatt ne aggódjon Tanár Úr –
mosolyodtam el. – Megoldom, ahogy eddig is.
- Azért a nyarat használd ki, rendben?
Ne rakd le a ceruzát. Bár… tudom hogy te úgysem tudod megállni hogy ne rajzolj
– legyintett egyet nevetve. Ilyenkor mindig megdobban egy kicsit a szívem, mikor
látom a mosolyát. Hát… azért egyvalami
mégis csak hiányozni fog ebben a három hónapban.
- Ez igaz… - kuncogtam egyet én is.
- Na, jól van Josh, menj csak haza
nyugodtan, és lehetőleg kerüld el ezt a két delikvenst. Jó pihenést kívánok
neked! – tette egy pillanatra a vállamra a kezét, majd elment, én pedig csak
bámultam utána, amíg láttam. Mr. Peterson mindig ugyanúgy nézett ki: fekete, vagy
esetleg drapp színű vászonnadrág, ing, és a szokásos fekete aktatáska.
Sötétbarna haja szépen hátrafésülve, akár egy gentlemannek. Ő volt az én
rajztanárom, aki az elmúlt négy év alatt mentorált és tanított engem. Az egyik
legjobb ember volt, akit valaha ismertem. Ha más nem, Ő tényleg hiányozni fog
nekem a nyáron.
Hazafelé a buszon ülve kaptam egy SMSt.
„Láttam hogy megint ott voltak azok a
rohadékok… már a kocsiban ültem, mikor észrevettem. Úgy sajnálom… Mi volt?” –
Lily
Sóhajtottam egyet. Nincs kedvem leírni
az egészet… de azért jól esett, hogy írt.
„Nyugi, semmi különös. Volt egy
megmentőm. Egy szép szemű megmentőm… ”
„Ne már, pont ő? Haha… mázlista! Örült a
fejed mi?”
„Naná. Na jó, most megyek, mert
leszállok a buszról. Majd hívlak.”
Leléptem a busz lépcsőjéről, és szépen
végigcaflattam az utcánkon. Oscar a szokásos módon örömmel telve ugrabugrált,
ahogy meglátott, és szétnyálazta a kerítést, majd mikor bementem a kapun,
természetesen engem is.
- Szevasz nyálgép… - motyogtam neki,
miközben a hatalmas fején összeborzoltam fekete szőrét, és felmentem a lépcsőn.
A házunkba belépve láttam, hogy Anya és
Apa már az asztalnál ülnek, és esznek. Közben az én kajám is ott hallgatott az
asztalon.
- Bocs, nem bírtunk már megvárni! Most
komolyan, az összes gimnáziumban ilyen sokáig tart az évzáró?! – kiabált anya
nekem a konyhából, amíg én kezet mostam a fürdőben.
- Fogalmam sincs Anya… - mondtam, miután
elzártam a csapot, és beballagtam a konyhába. Már épp ültem volna le, amikor
anya felkiáltott.
- Állj! Hogy néz ki a gatyád, Josh? –
mutatott a hátsó felemre, ami tiszta por volt.
- Ja, öhm… - Elfelejtettem leporolni
magam, miután felkeltem a földről. Szuper. – Én csak… elbotoltam, és elestem –
paskoltam meg a gatyámat, ahonnan eltűnt a por.
Anya vetett rám egy furcsálló
pillantást, majd evett tovább, Apa pedig még mindig nem nézett rám egy
pillanatra sem. Szerintem tudták, hogy nem mondok igazat, mert ember ennyiszer
nem „esik el véletlenül”, mint ahányszor én. Igazándiból még sosem mondtam el
nekik, hogy piszkálnak a suliban, mert egyszerűen nem tudtam volna
megmagyarázni.
Tudni illik, az egész akkor kezdődött,
amikor egyszer ott hagytam véletlenül a telefonomat a padomon két óra között.
Csak a mosdóba mentem el, de ezek a hülyék rátaláltak, és… megnézték mi van
benne. Volt egy pár kép, ami eléggé félreérthető lehetett azok számára, akik
nem ismernek engem. Én nagyon szeretem a művészi fotókat, és amíg a neten
böngészek, azt, amelyik tetszik, mindig lementem. Főként azokat szeretem, ahol
az emberi test van ábrázolva – és főleg azokat, amelyeken férfi testek. Ez nem
hiszem, hogy csak abból adódik, hogy meleg vagyok, hanem egyszerűen művészi
szemmel szépnek találom. Sokat ihletnek engem ezek a képek, és ezért volt annyi
a telefonomon belőlük.
Azóta elterjedt rólam az iskolában, hogy
én biztosan a férfiakhoz vonzódom, és ezek a nyomorultak minden percben
kihasználják, hogy piszkáljanak vele. Pedig természetesen soha nem vallottam be
nyíltan senkinek, de ennyi elég volt ahhoz, hogy senki se merjen velem barátkozni,
vagy egyáltalán mutatkozni. Egyvalaki tudja csak rajtam kívül az igazságot, és
az Lily - az egyetlen ember, akivel bármennyire is jóba vagyok a suliban. Ő sem
túl népszerű, de őt ez valahogy nem érdekli. Nagyon önfejű… de épp ezért
kedvelem annyira.
Leültem a konyhaasztalhoz, és elkezdtem
enni én is. Már jó hideg volt a kajám, de nem érdekelt, lusta voltam felállni
hogy megmelegítsem.
- Összepakoltál már nagyjából az útra? –
kérdezte Anya. – Én már úgy várom hogy menjünk!
- Aha – mondtam, és ettem tovább
fapofával.
- Na, ennyire lelkes ne legyél, hogy nyaralni
megyünk! Komolyan, Josh… más összetenné a két kezét, ha eljuthatna
Ausztráliába, nekünk meg csak úgy az ölünkbe hullott a lehetőség!
- Én örülök
neki. Persze, hogy örülök – néztem rá.
- Én tudom miért
nem örül annyira – szólalt meg végre Apa is. – Mert most végre valami normális
kétkezi munkát kell majd csinálnia, nem csak firkálgatni. Bár nem mintha a
fagyi árulás annyira nagy dolog lenne, de talán még mindig jobb.
- Jack… - nézett
rosszallóan anyám Apára egy pillanatra, majd lesütötte a szemét. Énrólam már
úgy pattantak le ezek a megjegyzések, mintha tényleg valami láthatatlan burkot
növesztettem volna ellenük. Meg sem érintettek.
- Hálás vagyok
érte, tényleg. Majd add át Apa kérlek Mr. Pattenéknek, és azt is, hogy
jobbulást kívánok neki. Köszönöm az ebédet – mondtam, majd a kajám felénél
felálltam az asztaltól, és felmentem a szobámba. Lehuppantam az ágyamra, és
hátradőltem. Egy aprócska gombóc lett a torkomban, de hamar lenyeltem.
Na jó… talán egy
kicsit mégis fájt ez az egész. Apa sosem ismerte el a művészi tehetségemet, nem
tartotta rendes munkának azt amit
csináltam. Nagyon konzervatív ember volt, Anya pedig sosem mert igazán kiállni
mellettem. Talán kissé félt is apától. Abba pedig sosem mertem belegondolni, mi
lenne, ha megtudná a nemi identitásomat. Tényleg. Nem tudom elképzelni a
reakcióját, de inkább nem is akarom... jó így, ahogy van.
Sóhajtottam egy
jó nagyot. A mai nap kicsit sok volt
számomra. De most már nyugi van. Inkább felhívom Lilyt!
Kikerestem a
számát, és megnyomtam a hívógombot.
- Na mi is volt
azzal a bizonyos Szépszeművel? – szólt bele rögtön a telefonba miután felvette,
én pedig felnevettem.
- Azt a kíváncsi
formádat! Hát… igazából semmi. Talán megakadályozta hogy összeverjenek, aztán
felsegített, beszéltünk egy kicsit, és… elbúcsúztam tőle. Három hónapra. –
Sóhajtottam. - Lily… nem tudom mi lesz nélküle.
- Majd megint
nézegetheted a képét az iskolai honlapon, meg a Googlen, ahogy szoktad –
röhögött.
- Ez nem is
igaz!! Rohadtul nem… - vörösödtem el.
- Akkor majd
találsz magadnak valami csinos ausztrál fiút, aki eltereli majd a figyelmed –
vette pajkosra a hangszínét.
- Aha, persze,
jó vicc… - forgattam a szemeimet.
- Amúgy még
mindig nem mondtad el, hogy a francba juttok el pont oda, a világ túlsó felére.
Erre azért kíváncsi lennék!
- Ah… mindegy,
apám egyik kollégája ajánlotta fel nekünk az útjukat. Elvileg ők mentek volna,
csak váratlanul egy komoly balesete volt szegény Mr. Pattennek, ami miatt
hónapokig kórházban kell hogy feküdjön. Gyakorlatilag meg se tud mozdulni
szerencsétlen, így felajánlották, hogy mi menjünk helyettük. Ők már régóta
járnak oda, a fia nyári munkát szokott ott végezni, így az is rám marad.
- Az a bizonyos
fagyi árulás, amit mondtál? – nevetett fel. – Már el is képzeltelek abban a
cuki fagyiárus sapkában, ahogy tolod a kiskocsit a tengerparton!
- Na jól van, ezért
a beszólásért remélem hogy rátok szakad az ég a kempingben… most megyek. Majd
írok ha odaértünk, oké?
- Oké. Vigyázz
magadra.
*
Majd találsz valakit… - csengtek a
fülemben Lily szavai, miközben épp a fürdőben vetkőztem a zuhanyzás előtt.
Fogok én egyáltalán valaha találni valakit?
Megmostam az
arcomat, és a nagy fürdőszobai tükrünkkel néztem szemben. Fura arcberendezésem,
kissé szeplős, sápadt bőröm, borzas barna hajam, és vézna testalkatom tragikus
valóságként nézett vissza rám. Folyton próbáltam megtalálni magamban azt a
dolgot, ami miatt bárki is megszerethetne, de egyszerűen sosem találtam erre
választ. Igazából már megbékéltem a gondolattal hogy ilyen vagyok, ez vagyok
Én, de… amikor ilyesmi szóba jön, mindig rám tör ez a furcsa érzés. Vajon tényleg lehet hogy van olyan, aki
megszeretne Engem… Úgy?
Egy picit
közelebb mentem magamhoz, és úgy néztem a saját barna szemeim mélyébe.
Talán… senki.
Sóhajtottam
egyet, és bementem a fürdőkabinba, majd gondolataimat elhessegetve próbáltam
élvezni a víz melegét.
*
Megmondom
őszintén, nem igazán éreztem a súlyát annak, hogy Ausztráliába érkeztünk,
amikor leszálltam a repülőről Darwin városában. Folyamatos autókázás, és két
kör repülőzés után azt sem tudtam hogy fiú vagyok-e vagy lány; olyan fáradt
voltam, hogy az sem érdekelt, hol vagyok, csak az, hogy aludhassak egy ágyban.
Pedig még csak délután négy óra volt…
Az a bizonyos
nyaraló, ahol az elkövetkezendő három hetet fogjuk tölteni, egészen ígéretesnek
bizonyult. Egy kétszintes apartman volt, szépen felújítva, nagy udvarral. Az
alsó részen a tulajok laktak, és a felső szintet adták ki nekünk. Állítólag
húsz perc séta a tengerpart, az idő tökéletes a fürdéshez, és gyakorlatilag
minden megtalálható ezen a helyen, ami kellhet egy nyaraláskor. Akár fagyit
árulok minden nap, akár nem… azért így sem ígérkezik rossznak ez az egész.
Az ingatlan
tulajdonosa egy idős házaspár volt, akik rendkívül barátságosan fogadtak
bennünket. Nagyon lazák voltak, ahogy az illik is az ausztrálokra.
- Jó napot,
üdvözlöm önöket! Hogy vannak? Jöjjenek csak – szólalt fel harsányan az idősebb
férfi, aki kinyitotta számunkra a kaput. Szájában füstölgő cigaretta lógott,
félmeztelenül volt, és fejébe húzott szalmakalap védte a napsugaraktól. Azonnal
feltűnt ausztrál akcentusa, amitől kétszer végig kellett gondolni, mit is
mondott pontosan. – Samuel Padbury vagyok, ő itt a feleségem – mutatott a
mögötte álldogáló, mosolygó, virágos otthonkás nénire.
A szüleim
tipikus amerikai művigyorokkal és negédeskedéssel mutatkoztak be és próbáltak
minél jobban bevágódni, amitől nekem mindig hányingerem van. Én csak csendben
álldogáltam, és viszonoztam a rám vetülő pillantásokat egy-egy kissé erőltetett
mosollyal.
- Jöjjenek,
megmutatom a lakrészüket. Gyere csak fiam – noszogatott „finoman” a hátamat
megveregetve Mrs. Padbury felfelé a lépcsőn. Na jó, ezt a közvetlenséget még meg kell szoknom…
A ház belül is
nagyon igényes volt. Szuper szobát kaptam, hatalmas ággyal, ami szinte
csábított, hogy belefeküdjek, és csak aludjak ameddig kedvem tartja. Ezen kívül
volt még egy szoba anyuéknak, egy fürdő, és egy konyha-nappali.
- Nyugodtan
pakoljanak le, pihenjenek, és este jöjjenek le hozzánk vacsorázni! Nagyon finom
halkülönlegességeket csinálok, nem fogják megbánni – mosolygott nyájasan az
asszony. – Addigra már Liam kis unokám is megérkezik, megismerkedhetsz vele is,
Josh!
Ja, hogy lesz itt még valaki? Szuper, remélem valami
kis idegesítő kisgyerek lesz, aki végigkísér a nyaraláson.
Kipakoltuk a
csomagjainkat, kicsit ledőltünk, aztán le is mentünk Mr. és Mrs. Padbury-hez.
- Jöjjenek csak, már kész van minden – húzott
ki két széket az étkezőasztaluknál a néni. Konkrétan egy egész terülj-terülj
asztalkám volt ott, annyi kajával, hogy hirtelen azt se tudtam felismerni, hogy
most akkor is mi is a választék. A számban összefolyt a nyál a sok étel láttán,
azt éreztem, az összeset meg bírnám enni egyhelyben, legyen az bármi. (Persze
annyira ismertem magamat, hogy az étvágyam mindig nagy, de a végén úgyis annyit
eszek, mint egy lány. Emiatt a suliban is rendesen cikiznek, annak ellenére
hogy nem tehetek róla, hogy ennyi fér belém.) Mindenki leült az asztalhoz, és már
csak egy teríték maradt, amely előtt senki sem ült. Gondolom az unoka helye
lehetett.
- Hol van már ez a Liam fiú… hogy ennek mindig
el kell késni a vacsoráról! Megáll az ész! – csóválta a fejét Mrs. Padbury.
- Ne bosszankodj
mindig Mama – szólalt meg férje végigsimítva a vállán, majd figyelmesek lettünk
a kinti kapu záródásának hangjára. – Na, látod már itt is van! – intett kifelé.
- Akkor már várjuk
is meg az én kis mókuskám – mosolyodott el Mrs. Padbury. Látszott rajta, hogy
biztos nagyon szereti. Tipikus, tankönyvi nagymama volt – a kis otthonkájával,
rövid bongyori hajával, és mosolygó szemével. Kár, hogy az én nagymamám
meghalt, amikor még kicsi voltam, a másikat pedig még csak nem is ismertem soha.
Egy nagymama mindig jól jön az embernek – ha éhes vagy, fáradt vagy, szomorú
vagy, ők mindig ott vannak végső menedékként, rájuk mindig számíthatsz. Biztos
voltam benne, hogy Mrs. Padbury is hasonló lehet. De nekem ez már sajnos
kimarad az életemből.
Egy perc múlva
be is toppant a „kis” unoka, aki… nos, egyáltalán nem olyan volt, akire
számítottam. Először is, nem volt kisgyerek, de még csak simán gyerek sem.
Határozottan nem. Láttán majdnem kiesett a villa a kezemből.
Egy magas,
széles vállú, sportos testalkatú, zafírkék szemű, körülbelül velem korabeli
srác volt az a bizonyos unoka, akit az előbb Mrs. Padbury „mókuskának” hívott. Nos… szép termetű, kifejlett mókus, az
biztos.
Akkor jöttem rá, hogy létezik számomra szebb Mr.
Peterson szemeinél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése