"Na gyerünk, muszáj megtanulnod."
Brant eltűnődött rajta, hogy vajon ő ilyen vak, és csak nem tűnt fel neki tegnap, hogy ekkora a kicsi – vagy tényleg egy éjszaka alatt ekkorát nőtt?
Egy ideig
tarkóját vakarva nézett a farácsokat fogó, derűs arcú gyermekre, majd gyomra
hatalmas korgása noszogatta arra, hogy reggelit kezdjen csinálni magának. A
kicsinek is ennie kellett, hiszen tegnap este óta semmit sem juttatott a
szervezetébe. Brant úgy gondolta, talán már kicsit jobban megnyugodott a
történtek óta, és most elfogadja majd tőle.
A pulthoz
ment, és szelt egy kis darab kenyeret a kicsinek, hátha elcsócsálja ha odaadja
neki. A gyermek hátsójára huppant az ágyikóban, így nézett szüntelenül derűs
arccal a felé hajoló Brantre. Ő odanyújtotta apró kezébe az ételt, és az
ujjacskák máris körbefonták azt. Brant kíváncsian nézte, mit kezd a pici a
kenyérrel. Egy darabig csak nézegette, vizsgálgatta, megszagolta, majd egy
határozott mozdulattal kidobta az ágy rácsán, a szőnyeg kellős közepére.
Brant
sóhajtott egyet, és felszedte a padlóról a kenyeret, azonban mikor megfogta, furcsa
fogása volt. Szemöldökét összeráncolta, és közelebbről megvizsgálta a darabkát.
Ez meg mi?
A kenyérből
valami úton-módon pirítós lett, és egészen meleg volt. Pedig tisztán emlékezett
Brant arra, hogy friss kenyeret adott, és nem sütötte azt meg. Akkor mégis hogy
az istenbe lett belőle kétszersült?!
Értetlen
arccal nézett a továbbra is barátságosan mosolygó kicsire, aki közelebb mászott
a rácshoz, és arcát kidugva nézett rá vissza.
Én lennék megbolondulva…? – tűnődött el,
és kidobta a kukába a kenyérdarabot. Azt gondolta, ő már ennél többet nem tehet
a piciért, megpróbált mindent, itatni, etetni, fürdetni egyaránt.
Elkezdett
saját magának is reggelit készíteni a pultnál. Feltette kávéját főni, majd vágott
két nagy szeletet a finom, friss vidéki kenyérből, és megkente őket vajjal,
dzsemmel. Miután ezzel végzett, egy pillanatra kinézett a konyhaablakon, melyen
át beszűrődött a napfény. Nagyon szép idő volt, a madarak harsányan
csicseregtek odakint. A függönyt elhúzva pont rálátást nyert a tegnap elégett
kukoricaföldjére, melynek láttán gondterhelten sóhajtott egyet.
Még mindig
képtelen volt rájönni, a gyermek hogyan élte túl azt a hatalmas tüzet egy
karcolás nélkül, és ahogy telt az idő, egyre bizarrabbnak tűnt a számára az
egész.
Hátrafordult
a gyermekhez, hogy megnézze, mit csinál. Azonban nem volt eléggé bizarr még a
helyzet: Brant az elé táruló látványtól ismét letaglózott.
A baba
kimászott az ágyából, de nem is akárhogy: a farácsokon egy hatalmas lyuk
tátongott, mely füstölt, mintha kiégették volna. A baba örömteljesen totyogott
végig a szőnyegen, felfedezve környezetét. Az őt körülölelő lepel lógott rajta,
de még fedte kis testét. Mikor meglátta Brantet, szélesen elvigyorodott,és
kuncogni kezdett. Totyogni kezdett felé, de a szoba közepén hirtelen megállt,
és tüsszentett egyet.
Azonban ez sem
volt mindennapi: a szőnyegen egy kicsiny lángcsóva lobbant fel abban az
irányban, amerre a pici tüsszentett, és kezdett el lassan terjedni.
- JÉZUSOM!
– kiáltott fel Brant hirtelen, és egy kéznél lévő edényt megtöltött vízzel,
majd rázúdította az égő területre, amely rögtön el is aludt. A kicsi
félreugrott a felé közeledő vízcseppektől.
Brant még
mindig nem tért észhez az előbb látottaktól. Gyorsan lerakta a tálat, és
kimeresztett szemekkel bámult a gyermekre, aki úgy pislogott rá, mintha mi se
történt volna.
Ez meg mi a franc volt?! Ilyen nincs… –
simította homlokára tenyerét Brant, miközben a szőnyegen tátongó fekete,
kiégett lyukat bámulta.
– Mi... mi
vagy te? – siklott át a tekintete a gyermekre, aki mosolyogva folytatta útját
felé. Brant kissé megijedt, és hátrált, egészen addig míg a konyhapult az
útjába nem került. A baba mikor odaért hozzá, átölelte a lábát.
Brant nem
tért észhez, azt gondolta, biztosan csak álmodik, vagy hallucinál. Akárhogy is
próbált ésszerű magyarázatot keresni az imént látott dolgokra, nem tudott, és
ez rettenetesen zavarba hozta őt. Nem tudta mit kezdjen, kihez forduljon. Ha
valakivel közli, hogy egy tűz közepén talált egy bébit, aki egy nap alatt két évnyit
nőtt, és tüzet tüsszentett a szoba közepére, egészen biztosan kinevetik. Hétfőn
dolgoznia kell menni, de egyedül nem hagyhatja itt a bébit. El kell vinnie őt
magával, de fogalma sem volt, hogy hogy fogja ezt az egészet kivitelezni. Idepottyant
az ölébe ez a csöppség, és ha akarta, ha nem, mostantól ő felel érte.
A baba
szakadatlanul ölelgette őt. Brantnak fogalma se volt hogyan viszonyuljon ehhez
a csoda-babához, mert egyben valahol félt tőle, de mégis olyan barátságos és
tündéri volt, hogy képtelen volt azt gondolni róla, hogy bántaná őt, vagy
rosszat akarna. Egy darabig még nézte a lábát ölelgető gyermeket, majd félénken
a fejére tette tenyerét, és végigsimított rajta.
Honnan kerültél te ide? Kihez tartozol?
– tűnődött el.
Leült a pulthoz
reggelizni, és a napi újságot nézte, hátha van benne hirdetés eltűnt gyermek
számára. Minden apró betűt átolvasott, de egyet sem talált, amely erre a babára
illett volna, vagy egyáltalán az ő környékére szólt volna. Sóhajtva csukta be
maga előtt a sajtót, és letette az asztalra, majd üres tányérját és bögréjét a
mosogatóba helyezte.
Ekkor
hirtelen a kanapén nyugvó, kezdetleges mobiltelefonja retro hangon csörögni
kezdett. A járkáló bébi ezt azonnal észrevette, és mielőtt még Brant odaért
volna, máris a kezébe vette a mobilt.
- Hé, add
csak ide… - kapott utána, de a baba elszaladt vele. Brant utána futott, de
olyan ügyes volt a kicsi, hogy az Istennek sem sikerült elvenni tőle az
eszközt. Egy darabig még így kergetőztek, majd Brant elkapta a kicsit teljes
egészében, és kivette a kiskezéből a telefont.
- Halló, Brant
Watkins! – vette fel kapkodva. Szerencséje volt, hogy még nem tette le az
illető.
- Hallo, Brant?
Joe vagyok a piacról. El kéne számolni hétfőn a pénzügyekkel, mert jönnek
ellenőrizni, rendben? Kérlek hozz el minden szükséges papírt majd.
- Jó,
rendben, el fogok vinni mindent, és a pénzt is adom akkor természetesen.
- Köszönöm.
További szép hétvégét, és bocsánat hogy ilyenkor zargattalak.
- Á, semmi
baj, és viszont kívánom.
Mondatának utolsó
szavát már rémült arckifejezés kíséretében mondta, mert a gyermek, miközben
beszélt, megszerezte az imént nézegetett újságot az asztalról, és egyúttal –
valami úton-módon - fel is gyújtotta a kezében. A szőnyeg közepére dobta, és Brant
amint letette a telefont, ledobta azt a kanapéra, és gyorsan taposni kezdte az
égő újságot, amely el is aludt rögtön.
- Fel
akarod gyújtani az egész házat?! – nézett a picire, aki megszeppent Brant
erőteljesebb hangneme hallatán. Azonban csak egy pillanatig tartott ez, mert
ismét bazsalygott.
- Bent –
motyogta édes babanyelven.
-…Mi? – Brant
felismerte hogy a kicsi az ő nevét próbálta kimondani.
- Bent!
Kissé
elmosolyodott, és leült a kanapéra.
– Neem. Nem
Bent, Brant!
- Be… Bent!
– kuncogta el magát a gyermek, és odaszaladt Branthez, majd térdére
támaszkodott.
- Nem jó –
csóválta a fejét Brant. – Mi az, fel akarsz jönni ide?... Na gyere – emelte fel
a babát, és az ölébe ültette. – Brant. Mondd, Brant.
- Be… Ben…
- Brant! –
próbálta az „r” betűt erőteljesen kihangsúlyozni, hogy értse.
- …Bent.
- Ah,
reménytelen eset vagy.
A gyermek
jól elvolt az ölében, egészen megnyugodott. Ásított egyet, majd egyre jobban el
is engedte magát, és pilláit lassan lecsukva elszenderedett. Brant óvatosan
alányúlt, és befektette a kiságyába, melynek ugyan ki volt égve a rácsa, a
párnák még épségben voltak.
Ezután
mehetett is a dolgára, amit minden hétvégén csinálni szokott: a termést
leszedni, hogy aztán egész héten a piacon árulhassa azt. Igen, Brantnek ez volt
a foglalkozása, ebből élt meg, amióta megörökölte immár elhunyt nagyszüleitől
ezt a gazdag, termékeny földdel rendelkező, vidéki házikót. Brant mindig is itt
élt, mert szülei meghaltak pár hónapos korában, így a nagyszülők nevelték őt
fel ugyanebben a házban. Amikor a középiskolát végezte, kollégiumban lakott, a
Austin belvárosában. Pár évet dolgozott még egy kereskedésben, aztán mikor
gazdálkodó nagyapja elhunyt, segített nagyanyjának, aki hamarosan elment férje
után. Nagyszüleinek végrendeletében az állt, hogy Brant vigyázzon a féltett
földre, és ne hagyja veszni egész életük munkáját. Azóta itt gazdálkodik, és
bár nem olyan profi módon, mint nagyszülei, azért mégis kezd jól profitálni a
termőföld.
Brant a
munka közben szinte ötpercenként ránézett a kicsire. Nagyon félt, hogy
felgyújtja akár az egész házat, de ez szerencsére nem történt meg. Munkájának
végéig aludt a pici, legnagyobb örömére.
Estefelé,
azonban ismét felkelt, és a lehető legelevenebbnek tűnt, mikor kijött az
ágyból.
- Bent!
Bent! – hajtogatta folyton.
- Na gyere,
most megtanítalak téged beszélni – fogta meg a babát Brant, és leültette maga
elé. – Mondd szépen: Brent!
- Bent!
- Rrr –
próbálta mutatni neki, hogy kell kimondani az „r” betűt. Erre a kicsi
értetlenül nézte a száját.
- Jjj.
- Brant.
- Bent!
- Áááh, hát
milyen csoda-gyerek vagy te? Na gyerünk, muszáj megtanulnod.
Brant egész
este tanítgatta a kicsit, - legalább nem unatkozott - míg nem sikerült
kimondatnia vele a nevét. Hatalmas örömmel töltötte el, a több órányi
próbálkozás után. Mind ő, mint a baba elfáradt a tanulásban, így mikor látta
hogy pilled, ismét ölébe vette, hátha újból olyan könnyen elalszik, mint nap
közben.
Így is
lett, és Brant óvatosan az ágyba tette a kicsit. A tátongó lyukat – bár tudta
hogy sok értelme nincs – befoltozta egy odakötözött lepedővel, hogy ne tudjon
kijönni olyan könnyedén az ágyból.
Másnap nem
a madarak csicsergésére kelt, hanem valami egészen más fajta hangra.
- Brant! Brant!
– kiabált valaki a szomszéd szobából, és mikor a megszólított realizálta, hogy
ki lehet az, azonnal kirontott hálójából. - Brant… azt hiszem ez az ágy kicsi nekem…
– nézett rá az immár hét-nyolc évesnek tűnő gyerek, lábait felhúzva a fa
kiságyban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése