In love with my Rival - 1. rész: Vírus

Yuzuru Hanyu csessze meg. Idejött Japánból a kis pálcika párduc testével, meg a béna angol tudásával, meg a csík szemeivel, meg a kilencven fokos meghajlási kényszerével, és felforgatott mindent. Az csak egy dolog, hogy rálépett a jégre, és miután ott töltött tíz percet, én már fele olyan jónak éreztem magam, mint amit addig elképzeltem magamról. Ez még a legkisebb baj. De miért kell így mozognia, ilyen szépen, ilyen szemkecsegtetően? Miért kell ilyen fogdosni való hátsójának lennie, amit ráadásul jól meg is mutogat a kis feszülős tréningruhájában? És miért kell, hogy még az arca is ilyen cukorfalat-szerű legyen? Miért neki kell a legfőbb riválisomnak lennie, pont itt edzenie ahol én, és legfőképpen: a két lehetséges lehetőség közül, miért pont FÉRFINAK teremtette az Isten?!

- Azért pislogni ne felejts el – szólt hozzám az edzőm a pálya széléről, én pedig hirtelen rásandítottam a bámulásból. Unottan, felvont szemöldökkel nézett rám. Tuti biztos voltam benne hogy már rég rájött mindenre.

- É-én csak… próbálom elemezni, vajon Yuzu miért csinálja könnyebben a triple axelt*, mint én – vakartam meg a tarkómat füllentésem közben.

- Majd én megmondom miért - tette a vállamra a kezét. – Azért, mert ő nem formás, tréningruhás japán seggek nézegetésével tölti az edzése idejének felét – veregette meg, majd elindult előre. – Kérek egy triple salchow-t*!

Valamit itt kezdeni kell, ez az egész helyzet egyre rosszabb – gondoltam, miközben beljebb korcsolyáztam a pályán.

Hamarosan eljött a világbajnokság ideje. Megpróbáltam addig is megregulázni magam, és jobban fókuszálni az edzéseken – azt hiszem, talán sikerült is. Bár őszintén szólva, ahogy elnéztem Yuzu edzéseit, azt gondoltam, csakis valamiféle csoda eredménye lehet majd, ha véletlenül én fogok állni a dobogó tetején. De a sors nagyon vicces dolgokat tud néha tartogatni, és végül így is lett: én lettem az első.

Azt gondolná az ember, hogy ha megnyer egy világbajnokságot, csakis kizárólag felhőtlen örömet érez. De a szerelem bekavar. Az élet bármilyen momentumát képes teljesen fenekestől felfordítani és felkavarni ez a hülye, fránya érzés, ami úgy ragad rá az emberre, mint egy gyógyíthatatlan, megelőzhetetlen vírus, amely elől képtelenség megmenekülni.

A helyzet az, hogy én is megfertőződtem. Erre akkor jöttem rá, amikor ott álltam a dobogó tetején, a versenyzői dicsőség legfelső fokán, Yuzu pedig mellettem az eggyel lejjebbi lépcsőn… és hirtelen - élsportolóként, akinek ez a mindene, az egész élete - egyszerűen azt kívántam, bárcsak inkább ő állna inkább a helyemen. Csupán azért, mert tudtam, hogy ez tette volna őt felhőtlenül boldoggá. Ekkor jöttem rá, hogy biztosan szerelmes vagyok.

Immár három éve annak, hogy megismertem őt, és együtt versenyzünk. Már első látásra tudtam, hogy nem egy hétköznapi személy: olyan kisugárzás lengte körül, amit még senkinél sem éreztem. Egyszerre volt visszafogott, fegyelmezett, mégis erős és energikus. Mindemellett olyan egyedi finomság és elegancia áradt a lényéből, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy rabul ejt. Imádtam nézni, bármit is csinált épp. Mindig kerestem a társaságát, és amikor vele voltam, valahogy másképp éreztem magam: akármi is nyomta a lelkem, az rögtön elillant. Rengeteget tudtunk viccelődni, segítettük, inspiráltuk egymást, meghallgattuk egymás problémáját. Persze másokkal is jóban voltam, de Yuzura sosem úgy néztem, mint bármelyik barátomra, vagy edzőtársamra. Ő mindig is különleges volt a számomra, és azt hiszem ez sosem lesz másképp.

Vajon mindhárom év alatt szerelmes voltam belé?... Nem tudom. Ez azt jelentené, hogy tutira meleg vagyok. Én viszont soha egy férfira nem néztem úgy mint rá, és el sem tudnám képzelni, hogy másra valaha is így tekintsek - tehát nem vallom magam annak. Nem tudom, minek nevezzem ezt az egészet… de őszintén szólva, nem is érdekel.

A spanyol himnusz szólt épp a stadionban, mikor lesandítottam arcára. Láttam rajta, hogy bár mosolyog, mégis könnyeket tart vissza, és tudtam, hogy ennek én vagyok az oka. Soha senki boldogságát nem tartottam még olyan fontosnak, mint az övét. Csak arra tudtam gondolni, hogy mikor szállhatok már le innen, hogy újból egy szinten álljak vele. Ugye hogy meghibbantam? Akarom mondani: szerelembe estem?

Igazából a fejemben járt az is, hogy valójában talán nem is én érdemeltem meg a bajnoki címet. Persze én is nagyon keményen dolgoztam, mint mindenki ebben a sportágban, de valahogy Yuzuru mindig más volt. Egyszerűen senkihez nem fogható elszántsága és tehetsége volt a műkorcsolyához, sokszor már félelmetes és emberfeletti. Szinte bűntudatot éreztem, hogy én állok ott, és az én országom himnusza szól. Lehet, hogy ez alkalommal a bírók szerint sikerült egy kicsit jobban teljesítenem nála, de akkor is úgy gondolom, hogy ő alapjában véve jobb. (És szerintem nem én voltam az egyetlen, aki ezt gondolta.)

Elkészítették az összes egyéni és csoportképet az érmekkel, csokrokkal, amelyeken fantasztikus műmosolyokat voltam képes mutatni. Ezután végre leszabadultunk a dobogóról. Néztem, ahogy előttem korcsolyázik ki a pálya kijárata felé a vékony testű, szívét-lelkét kifacsartságig beleadó, edzéseken vért izzadó japán srác, akinek most mindennek ellenére is ezüst lóg a nyakában. Azonnal oda akartam menni hozzá, ahogy kiszabadultunk a jégről, de megelőzött.

- Gratulálok, Javi – mondta azzal a szinte érthetetlen angol kiejtésével, és megölelt.

Éreztem a szomorúságát. Tudtam, hogy egy része örül nekem, de annyira utált veszíteni, hogy a sajnálat érzése dominánsabb volt benne.

- Nagyszerű voltál – mondta miközben ölelt, és az utolsó szaván már teljesen hallatszott, hogy a sírás szélén áll. Finoman eltoltam magamtól, és az arcára néztem.

- Te sírsz? – kérdeztem tőle kimeredt szemekkel nézve rá, és zavaromban elnevettem magam. A szívem szakadt meg.

- Nem, nem sírok. Nem sírok – rázta a fejét sebesen, és minden erejével próbálta magát tartani. Ahogy néztem az arcát, szinte késztetést éreztem arra, hogy adjak neki egy gyengéd, vigasztaló csókot, de persze azonnal elhessegettem a gondolatot.

- Istenem, Yuzu… nehogy sírjál! – fogtam meg fejének két oldalát, és homlokomat az övének támasztottam. Egyenesen fekete bogár szemeibe néztem, amelyek enyhén megteltek könnyel. Tudtam hogy miattam sír. Egyszerűen szörnyen éreztem magam. – Figyelj. Most… talán én győztem. De tudd, hogy az én szívem mélyén, mindig is te leszel a bajnok – mosolyogtam rá, és láttam, hogy jól esett neki amit mondtam, úgyhogy az ő arca is derűsebbé vált. Kitörölte a szemeiből a könnyet, és csak bólogatott.

*

Ahogy már említettem, Yuzuru mindig is rettenetesen szigorú volt magához. Azt gondoltam, ennél jobban már nem is lehetne - de ezután a verseny után úgy tűnt, hogy mégis. Olyanná vált, mint egy gép, aki csak kegyetlenül hajtja és hajtja magát. Az első perctől az utolsóig amit a pályán töltött, csakis intenzív gyakorlással töltötte. Nem hagyta a figyelmét egyetlen másodpercre sem elkalandozni.  Még a pihenőidőkben is látszott rajta, hogy fejben azon gondolkozik, mit lehetne még jobban csinálni. Úgy viselkedett, mint régen, mikor újoncként idekerült: alig szólt bárkihez bármit, és bezárkózott a saját kis perfekcionista világába.

Ha Brian ott lett volna, biztosan megpróbálta volna ebből az állapotból kilendíteni őt, de sajnos pont el kellett utaznia egy hétre a diákjaival. Én tudtam, hogy ez így nem jó, de nagyon nehéz volt rábírni őt, hogy ne így viselkedjen – főleg nekem, hisz tulajdonképpen én váltottam ki belőle ezt a viselkedést a győzelmemmel. Azonban amikor láttam, hogy már majdnem összeesik, de ő még akkor is négyszeres ugrásokat próbál gyakorolni folyamatos sikertelenséggel, nem tudtam tovább nézni a dolgot. Ennek a mentalitásnak könnyen sérülés lehet a vége.

- Yuzu! – kiabáltam neki a pálya széléről. – Yuzuru! – ismételtem meg, miután láttam, hogy nem hallotta (vagy nem akarta hallani).

Ismét egy ugrás következett, ekkor azonban már úgy esett el, hogy alig tompította az esését. Már a látványa is fájt, ahogyan a kőkemény jégre huppant. Na jó, ebből most elég – gondoltam, és sebesen elkezdtem felé korcsolyázni.

- Mi lenne, ha abbahagynád egy kicsit? – mondtam neki miután megálltam előtte, és felé nyújtottam a kezemet. Egy pillanatra rám nézett, megfogta a kezem, én pedig felsegítettem. Szinte már tántorgott a jégen. Istenem… mit művelsz magaddal?

- De… nem megy – mondta lihegve, a jeget vizslatva. - Még egyszer… meg kell csinálnom.

Épp indult volna neki, amikor megszívtam magamat, és megragadtam a karját. Majdnem elesett, mert váratlanul érte.

- Figyelj ide. Mit is szoktak az ilyenekre mondani… baka? Ba-ka* vagy. – Elengedtem a karját. - Gyere, inkább menjünk és ebédeljünk egyet.

- Nem vagyok éhes – motyogta, majd ismét hátat fordított, és elindult. Én gyorsan elé korcsolyáztam és megállítottam.

- De, tuti hogy az vagy - átkaroltam a vállát, és szépen a pálya szélére kezdtem el vezetni. Hála istennek most már készségesebb volt. - Most szépen eljössz velem enni. Nincs más opció!

*

Nagyon hallgatag volt, miközben ettünk. Lassan turkált a kajájában, néha egy-egy kis falatot bekapva. Annyira rossz volt ezt látni… szerettem volna neki segíteni valahogy, de nem tudtam mit tehetnék.

- Mondd, miért vagy ilyen? Miért csinálod ezt magaddal? Te is tudod, hogy ez nem hoz eredményt.

- Én csak gyakorolok. Mint mindig – vonta meg a vállát.

- Ne mondd. Ennél jobban ismerlek – mondtam, és kicsit közelebb hajolva hozzá az asztalon, egyenesen a szemébe néztem, még akkor is, ha ő nem nézett vissza. Azt akartam, hogy komolyan vegyen, de tudtam milyen makacs… rettenetesen tanácstalan voltam.

Egy pár perc csend következett, és éreztem, hogy nő a feszültség. Yuzu mereven bámult a tányérjába, én pedig az arcát fürkésztem. Evett még pár falatot az ételéből, megtörölte a száját, és letette a villáját.

- Én jól laktam – mondta, majd felállt az asztaltól.

Tányérja tartalmának alig ette meg a felét. Sokkal többet kellene ennie, hisz így is rettenetesen vékony. Szeretem a kis párduc testét, de akkor is egészségtelenül sovány. Sóhajtottam egyet, majd gyorsan megettem a maradék ételemet.

Egymás mellett csendesen lépdelve igyekeztünk vissza a jégpályára. Utáltam ezt az egészet… vissza akartam kapni az én beszédes, nevetgélős, hülyülős Yuzumat. Ha az a rohadt arany érem az ára, akkor most azonnal visszaadnám a bizottságnak.

Amikor visszaértünk az öltözőbe, senki sem volt még bent – valószínű mi értünk ide legkorábban az ebédszünetről. Ez a helység mindig tele van élettel, és nevetésektől hangos, még akkor is ha csak mi ketten vagyunk itt. Azonban most nem lehetett semmi mást hallani, csak a hátizsákunkban való kutakodás zajait, és kínos csöndet. Folyamatosan néztem Yuzu rezzenéstelen, komoly arcát. Mikor pakolászása közben kivette korcsolyáit a táskából, hirtelen megállt. A földet bámulta, szemöldökét összevonta, és ajkait összeszorította. Láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemében.

- Yuzuru? – kérdeztem a létező leggyengédebb hangszínemen. Közelebb mentem hozzá, és közvetlen mellé ültem a padon. A szívem megszakadt arca láttán.

- Ne haragudj, Javi - mondta elcsukló hangon. – Nem szabadna így viselkednem. Olyan tiszteletlen és önző vagyok. De egyszerűen úgy érzem… a verseny óta úgy érzem, hogy nem vagyok elég. Nem vagyok elég jó, és mindenkinek csalódást okozok.

Olimpiai, világ, országos és grand prix bajnok is volt már, és ezek csak a legnagyobb eredmények a karrierjében. És még csak húsz éves. És ő azt mondja, hogy nem elég jó. Mégis mi a baja ennek a srácnak?!

Valójában semmi oka nem volt a szomorúságra, de ő csak csendesen szipogott, és a földön heverő Edea márkájú korcsolyáit bámulta. Ismertem, és tudtam hogy neki mindig is más lesz az agyjárása. Nem hibáztattam ezért, inkább sajnáltam. Rettenetesen nehéz lehetett úgy élni, hogy sosem érzed magad elég jónak, és bárki bármit mond, bármit is érsz el, ez az érzés megmarad. Az élet egy el nem érhetetlen mérce örökös hajszája.

Valami módon meg akartam vigasztalni, mert nem tudtam tovább nézni ezt az egészet. Aztán valahogy maguktól jöttek a mozdulatok: lassan az álla alá csúsztattam egyik tenyeremet, és finoman magam felé fordítottam a fejét, majd kissé közelebb hajoltam hozzá. Enyhén meglepődött, de most ő is egyenesen az én szemembe nézett a gyönyörű fekete gyémántjaival.

- Figyelj rám jól – mondtam neki, szinte suttogva. – Egy percig sem kell bocsánatot kérned tőlem. Tudom hogy egy maximalista, makacs ember vagy. De az isten szerelmére, csak most az egyszer higgy nekem… csodálatos vagy. TÖKÉLETES vagy. Minden szempontból, amiből csak lehetséges. Nem sérülhetsz meg, rendben? Nem tudnám elviselni. Kérlek vigyázz magadra… ha magad miatt nem is, legalább énértem. Rendben? – mondtam, majd finoman megsimogattam hüvelykujjammal az állát. Yuzu csak pislogott párat, majd ajkait nyitotta volna beszédre, mikor én hirtelen ráébredtem mit csinálok, és gyorsan levettem róla a kezem. A padlóra kaptam tekintetem, és iszonyatosan égni kezdett a fejem.

- Sz- szerintem vissza kéne mennünk a pályára. Én előbb elmegyek a mosdóba – hadartam gyorsan, majd be is húztam a csíkot.

Mi a francot csinálok? Ez elég nyilvánvaló, hogy nem épp egy baráti megmozdulás volt. Vajon mit gondolhat most?

---

triple axel - egyik ugrásfajta a műkorcsolyában; a sportoló háromszor fordul meg a levegőben, és úgy érkezik a jégre.

triple salchow - szintén egy ugyanilyen ugrásfajta, csak más technikával.

baka - japánul azt jelenti, butus/hülye

In love with my Rival - 2. rész: Egy fedél alatt

Basszus. Remélem, hogy nem értelmezte úgy a kis megmozdulásomat. Kizárt, hogy valaha megtudja mit érzek iránta – cikáztak gondolataim, miközben a kezeimet mostam. Kicsit megmostam az arcomat, majd megtöröltem és visszasiettem a pályára. – Muszáj lesz moderálnom magamat.

Yuzu már korcsolyázott a pályán. Én gyorsan felkaptam a korijaimat, és miközben épp befűztem, egy darabig csak néztem, ahogy a fekete tréningruhás srác lazán siklik a jégen. Kicsit nyugodtabbnak tűnt, úgyhogy talán nem volt annyira hasztalan a kis monológom.

Hamarosan megérkezett a többi korcsolyás is. Igyekeztem oldani a hangulatot, amennyire lehetett, és szerencsére úgy tűnt, sikerrel járok. Visszajöttek az apró kis vicceink, amelyeket még a világbajnokság előtt is elsütöttünk. Istenem, annyira szeretem a mosolyát. És a haját, ahogyan libben miközben fordul. És a koncentráló arckifejezését, miközben ugrik. Őszintén, megint nagyon nehéz volt fókuszálnom arra, mit csinálok, főleg hogy Brian sem volt még itt.

Lassan ahogy teltek a napok és a hetek, észrevettem, hogy egyre inkább mélyebben érzek iránta, és ezzel együtt annak a tudata, hogy sosem lesz az enyém, egyre jobban zavart. Hisz semmi esély rá. Igazából nem is gondolkoztam erről azelőtt – egyszerűen csak tetszett, és különlegesnek tartottam őt, de ennyi. Sosem gondoltam bele komolyan, milyen lenne, ha mi együtt lennénk.

De most… a szerelem „vírusa” kezdett egyre inkább elhatalmasodni rajtam, és nem csak az elmémben, hanem a testemben is. Elkezdtem álmodni vele. Először csak újraálmodtam a pillanatot, ami az öltözőben történt – csak épp a végén én nem rohantam be a fürdőbe, hanem ő szépen lassan megcsókolt engem. A többi álmom viszont még kínosabb volt. Bár ezek csak pillanatképek voltak, nos… hogy is mondjam, erotikusak. A kezem, ahogyan benyúl a tréning pólója alá; egy pillanat, amikor őt látom magam felett félmeztelenül, a gyönyörű mosolyával. Mindig felkeltem ezekben a momentumokban, és a szívem hevesen kalapált. Más álmok csak egyszerűen arról szóltak, hogy mi együtt vagyunk, és felhőtlenül boldognak éreztem magam, hogy foghatom a kezét.

Bár ezek az álmok fantasztikusak voltak, mégis nagyon zavarba ejtettek. Furcsa volt ezekkel a képekkel a fejemben minden nap a szemébe nézni, és találkozni vele.

Titokban tudtam tartani… egészen addig, amíg Brian vissza nem tért.

- Mégis mi van veled, Javi? – kérdezte felvont szemöldökkel, miután már egy órája nem voltam képes ugrani egy sima lutz-ot*. Talán elmondhatom, hogy sosem volt még ennyire szörnyű tréningem amióta ezen a pályán edzek. A mai napon még egyszer sem sikerült rendesen landolnom egy ugrásból, folyamatosan elestem. A zöldfülű kezdő időszakomra emlékeztetett az egész. Tudtam, hogy ez így nem lesz jó, és valahogy ennek véget kell vetni – különben a karrierem elkezd lecsúszni a lejtőn.

- Khm… semmi – válaszoltam teljesen feleslegesen tettetve, hogy nincs semmi baj. – Csak egy kicsit fáradtabb vagyok ma.

Tudtam, hogy a rossz alvás, és az álmok felkavaró élménye az okai annak, hogy nem tudok fókuszálni. Pedig most tényleg igyekeztem nem bámulni Yuzut, szinte rá sem néztem, mégis az agyamban folyton folyvást az álomképek villogtak.

- Tudom milyen az, amikor csak simán fáradt vagy, és milyen, amikor valami kuszaság van a fejedben. Most ugyanolyan vagy, mint annak idején amikor családi problémáid voltak. Ha nem rosszabb.

Nem mondtam semmit neki, csak egy apró sóhaj hagyta el a számat. Sosem fogom neki elmondani. Kizárt dolog.

Brian sejtette hogy Yuzu tetszik nekem, hisz mindig bámultam, de azt nem sejtette, hogy itt érzelmi dolgokról is szó van. És ez jól is van így.

- Brian, én… - próbáltam valami mondatnak nekikezdeni, de közbevágott.

- Nem kell hogy elmondd. De tegyél rendet a fejedben, különben a korcsolyázásod egészen biztos, hogy ennél nem lesz jobb – mondta azzal az arckifejezésével és hangvételével, amit jól ismertem: ilyenkor TÉNYLEG komolyan nagyon kellett venni, amit mondott. Nyeltem egy nagyot, majd idegesen elkezdtem korcsolyázni a pálya közepe felé.

*

Ha ez az egész nem lenne elég, az este történései ráraktak még egy lapáttal a gondjaimra. Amikor hazaértem a lakásom elé, a velem szomszédos lakók mind a folyosó közepén álltak, és elég feldúltnak tűntek. Már éreztem, hogy ez nem jó jel, és valami van.

- Mi történt? – kérdeztem tőlük aggódva.

- Ah, Javier, csőtörés van a szintünkön… - mondta Mrs. Wilson, a közvetlen szomszéd néni. – A biztosító fizetni fog, de körülbelül egy hétig nem használhatunk vizet. Mindenki ki van akadva.

…Hát ez fantasztikus. Akkor ma nincs zuhanyzás.

*

- Öhm… Brian, kérdezhetek valamit? – fordultam edzőmhöz, amikor a pálya szélénél pihentünk, és ittam egy keveset a csapatos bemelegítés után.

- Persze, mi lenne az?

- Tegnap csőtörés volt abban a házban, ahol élek. Nem használhatunk vizet egy darabig. Amíg meg nem javítják, esetleg zuhanyozhatnék itt minden nap? Illetve a mosatlanokat elmoshatnám?

- Uhh… - vágott együttérzően szenvedő képet - Természetesen! De így hogy fogsz főzni, mosni magadra?

Megvontam a vállamat. Gondolom sehogy.

- Hé, Javi – szólított meg Yuzu a baloldalam felől. Ránéztem. – Hozzánk jöhetnél. Van víz, és vendégágy is van. Nem kell ilyen kényelmetlenségben lenned – próbálta kifejezni magát angolul.

Komolyan gondolja?

- Yuzu… ez túl kedves tőled – tettem a vállára a kezem, és elmosolyodtam. Ennek a srácnak arany szíve van. – De nem akarom zavarni anyudat, és téged sem.

- Nem zavarsz. Sőt, szerintem még örülne is neki ha jönnél, nagyon kedvel téged – kuncogott egyet.

Erről… tulajdonképpen a szívem azt gondolja, hogy szuper lenne, mert így még több időt tölthetnék Yuzuval, de az eszem bőszen elutasítja a dolgot. Ugyanis nem hiszem, hogy a vele egy fedél alatt élés segítene a fókuszálási problémáimon és a zavarba ejtő álmaimon.

De mégis hogy utasíthatnám vissza? Mit mondjak? „Hát, tudod, szerelmes vagyok beléd, úgyhogy nem élhetek veled együtt”? Képtelenség.

Mitévő legyek? Már várja a válaszomat.

- Ah… akkor azt hiszem elfogadom a segítséged. Hálásan köszönöm Yuzu. De tényleg csak abban az esetben, ha nem fogok zavarni senkit!

Finoman megütötte ököllel a vállamat, és szélesen mosolygott rám.

- NEM zavarsz. Oké?

Brian a beszélgetést hallgatva rám pillantott egy „ugye tudod hogy ennek nem lesz jó vége” nézéssel. Én pedig visszanéztem egy „tudom Brian, tudom…” nézéssel. (Nem viccelek, tényleg van ilyen nézés! Mi komolyan képesek voltunk kiolvasni egymás szeméből, annyira összekovácsolódtunk az évek alatt.)

Anyám…. Hogy fogom én túlélni ezt az egy hetet?

-----

lutz - egy ugrásfajta a műkorcsolyában.

Ballada - 2. rész: A jégen kívül

Briannel megvártuk amíg a fiúk átöltöznek, aztán hivatalosan is bemutatott nekik. Elsőként Javinak mutatkoztam be, aki széles mosollyal üdvözölt, és férfias kezével finoman, de határozottan fogta meg az enyémet. Tipikus déli, hódító szépfiú kinézete volt, és a kisugárzása sem volt más. Nam sajnos nem tudott velünk tartani, de gyorsan neki is bemutatott a nagybátyám. Ekkor Yuzu még az öltözőben volt.

- Yuzu, éhen halunk! – kiabált neki be Brian, ő pedig visszakiabált, hogy „jövök”. Sietve kijött az öltözőből, a táskáját cipzárazva, aztán rám nézett egy pillanatra, majd az edzőjére. Egy pillanatra végig futott a gyomromban az a bizonyos furcsa érzés, olyan izgatott voltam. Nagyon más volt így látni, közelről, jégen kívül. Tényleg olyan finom vonásai voltak, mint ahogy az a felvételeken és képeken látszik. És nagyon fekete, kicsi, mandulavágású szemei. Nyilván valóan ez nem meglepő, hiszen ázsiai – de nekem nincs egy ázsiai ismerősöm sem, és nem is nagyon beszélgettem még egy ilyen emberrel sem, így számomra ez különlegesnek hat.

- Ő itt az unokahúgom, Lisa. Most vendégségben van nálam a nyáron. Eljött megnézni egy pár edzést, és most ő is eljönne enni velünk – mondta neki Brian, ő pedig bólogatott, majd ismét rám nézett. Ah, miért kezd el lángolni az arcom, ha rám néz?!

Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy most akkor hogy is mutatkozzak be? Hisz ő japán. Hajoljak meg? Vagy azért nyújtsak kezet? Vagy várjam meg amíg ő nyújt? Vagy… - ezek a gondolatok suhantak át egy másodperc alatt az agyamban, de aztán végül ő kezet nyújtott nekem.

- Helló, Lisa vagyok, nagyon örülök – fogtam meg a kezét, amely olyan karcsú volt akár csak ő maga.

- Yuzuru Hanyu vagyok, én is örülök – mondta, miközben gyengéden kezet fogott velem egy udvarias mosoly és apró meghajlás kíséretében. Gyorsan én is követtem, és meghajoltam.

Basszus, legalább úgy érzem magam, mint más amikor Brad Pittel találkozna.

- Akkor menjünk szerintem -  mondta Brian, megveregetve Yuzu és Javi vállát, és el is indultunk.

Az étterem ahová mentünk, leginkább ilyen gyorskajálda-szerűségnek felelt meg.  Többféle hamburgert, vimpit, pizzát, sültkrumplit és egyéb egyszerű kajákat lehetett kapni. Én gyorsan kértem egy hamburgert – ezzel nehezen lehet mellényúlni – és a többiek is rendeltek. Miután elment a pincér, a mellettem ülő Brian elkezdett Javival beszélgetni a mai edzésen való teljesítéséről. Én csak ültem szótlanul, mint a kuka, és igyekeztem azon, hogy ne látsszon, mennyire zavarban vagyok attól, hogy Yuzu előttem ül. Igazából csak pár pillanat erejéig mertem ránézni, nehogy azt higgye, bámulom. Ő koncentráltan figyelte Javiék beszélgetését – gondolom neki kicsit nehezebb volt megérteni az angolt – és néha hozzászólt, iszonyatosan aranyos akcentussal. Elsőre el is mosolyodtam rajta, és nagyon igyekeztem, nehogy észrevegye.

- Basszus, ne csak szakmázzunk itt, szegény Lisa halálra unja magát! – fogta meg a vállamat Brian. – Bár korcsolyázni nem tud, ellenben profi szinten zongorázik.

Kösz, de NE. Brian, kérlek, csak ezt ne hozd fel!

- Ah, komolyan? Wow! – mosolygott szélesen rám Javi, Brian pedig büszkén bólogatott. Ekkor már Yuzu is engem nézett érdeklődve, valamiért úgy éreztem, hogy belém fúródik a tekintete. Ah, nagyon utálom ha rólam van szó.

- Nincs ebben semmi különös… - tűrtem hátra zavaromban a hajamat a fülem mögé, és megvontam a vállamat. – Ezt tanulom, máshoz nem is értek.

- A zongora nagyon szép. A kedvenc hangszerem – mondta Yuzuru kissé akadozó angollal, majd rám mosolygott. Egy pillanatra el kellett gondolkoznom rajta mit is mondott, mert nehezen volt érthető ahogy beszélt, de megértettem. Egy másodperc erejéig visszamosolyogtam rá, majd tekintetem visszaemeltem az asztal pultjára, ahol eddig is volt.

- Mindig is meg akartam tanulni zongorázni – mondta Javi. – Biztos nehéz lehet! Az a sok ujj össze-vissza megy… - imitálta az asztalpulton a zongorázó mozdulatokat.

Kicsit kuncogtam rajta.

- Hát, sokat kell gyakorolni… de amit ti csináltok, sokkal nehezebb. Könnyen megsérültök, el sem tudom képzelni, hogy lehet ezt kibírni.

- Minden művészetnek megvannak a maga nehézségei és szépségei – mondta bölcsen Brian.

Meg is hozták a kajánkat végre. A nyál összefutott a számban, mikor elém tették a hatalmas amerikai hamburgert. Oké, de most próbáld moderálni magad Lisa, ne úgy egyél mint egy disznó…

Azon gondolkoztam, szegény Yuzunak milyen nagy váltás lehetett az otthoni japán konyháról ez a nehéz, zsíros amerikai kaja. Bár gondolom már megszokhatta ez alatt a három év alatt. Ahogy fogta a sültkrumpliját, észrevettem, milyen szép kezei vannak. Basszus, én tényleg egy beteges fangirl lettem.

- Lisa, akartam mondani neked valamit – mondta Brian két falat között. - Úgy tűnik, szeretsz ott lenni a cricket klubban, nem igaz?

- Igen, nagyon élvezem nézni az edzéseket – bólogattam mosolyogva.

- És mit szólnál, ha még pénzt is keresnél vele? Tudnék ajánlani neked itt egy kis nyári munkát, így legalább biztos van mivel elütnöd itt az időt. Nem lenne bonyolult, egy kicsit segítened kellene a kölcsönözhető korcsolyákat karban tartani, illetve a tréningek után egy kicsit kitakarítani. Ezen kívül néha előfordul, hogy kamerafelvételt csinálunk a srácokról, hogy vissza tudjuk nézni a hibákat. Ebben is segíthetnél, hogy ne folyton nekem kelljen, vagy Tracynek. Mit szólsz?

Magyarul végre lenne egy hivatalos ürügy, hogy folyton ott lógjak, és nem kellene kellemetlenül éreznem magam miatta? Minden nap ott lehetek, és nézhetem Yuzut, ráadásul pénzért? NANÁ HOGY!

- Ez szuperül hangzik – vigyorodtam el örömömben. – Nagyon szívesen elvállalom!

- Szuper! Srácok, van egy úgy tag a társulatban – mondta Brian, és megveregette a vállamat. A többiek is örömmel mosolyogtak rám.

A hangulat az idő elteltével egyre jobban feloldódott. Én csendes maradtam szokás szerint, de azt vettem észre, hogy Yuzu teljesen máshogyan viselkedik a jégen kívül. Edzés közben eszméletlen katonás renddel és fegyelemmel dolgozik, itt viszont teljesen leenged, sokat mosolyog és nevet, főleg Javival. Úgy tűnik, ők ketten nagyon jól megvannak, és bár Yuzu angolja néha tényleg kissé érdekes, Javi mellett teljesen feloldódik minden gátlása. Nagyon élveztem ezt a vacsorát, annak ellenére hogy nem beszéltem sokat; elég volt, hogy a társaságukban lehettem. Remélem lesz még ilyen alkalom!

Másnap már kezdtem is a munkát. Igazából egyelőre nem sokat kellett csinálnom. Először sorba kellett rendeznem a korcsolyákat lábméret szerint a kölcsönzőben (ahonnan szerencsére ráláttam a pályára), este pedig egy kicsit fel kellett söpörnöm a pálya körül. Az utolsó korcsolyázó Yuzu volt, ő maradt ott gyakorolni. Ez volt az első alkalom, hogy csak ketten voltunk egy helységben, és kissé zavarban voltam.

Találtam az egyik padon egy pulóvert, de nem Yuzu cuccai között volt. Mondta Brian, hogy a talált tárgyakat rakjam el a raktárba, de nem tudtam, Yuzué-e.

Zavarjam meg a gyakorlásban? Egyáltalán hogy szólítsam meg? Japánban mindig raknak valamit a név mellé. Yuzuru-kun? Vagy hülyén jön ki? Brian és Javi Yuzunak hívja, de lehet hogy csak azért, mert már jóban vannak. Úr Isten…

Egy pár percig ezen hezitáltam, aztán végül bátortalanul a nevén szólítottam a pálya széléről. Elsőre nem hallotta, így muszáj volt hangosabban megismételnem.

- Öhm… Yuzuru! – Erre már idefigyelt. – N-ne haragudj… - Megint lángolt a fejem.

Oda korcsolyázott hozzám, érdeklődve nézve.

- Ne haragudj, nem akarlak zavarni, csak… ez… - néztem a kezemben lévő fekete, garbós kötött pulóverre – …szóval, ez a te pulóvered? Vagy… valaki itt hagyta?

- Nem, nem az enyém – rázta meg a fejét, és barátságosan rám mosolygott.

- Oh… értem. Oké… ne haragudj hogy megzavartalak – mondtam, és valamiért automatikusan meghajoltam egy kicsit.

- Nincs gond – mosolyodott el szélesebben, és bólintott egyet a fejével. Elindult vissza a pálya közepére. Én elindultam a raktár felé, mikor hirtelen a nevemet hallottam a hátam mögül.

Ez most Ő volt?

Megfordultam, és Yuzuru nézett rám.

- Hogyan mész haza innen?

Sűrűen pislogtam meglepettségemben. Ezt meg miért kérdi?

- Azt hiszem… gyalog. Igen, Brian nem lakik annyira messze innen.

- Csak mert mi ketten vagyunk itt, senki más. Késő van, és lehet hogy veszélyes egyedül menned. Ha gondolod, elviszünk, anyukám úgyis eljön értem.

Úr Isten. Ennyire kedves, hogy erre is gondol?

- Oh… Jézusom, miattam nem kell kitérőt tenni, tényleg közel van! – tűrtem el a hajamat zavaromban.

- Kérlek, fogadd el. Tényleg nem jó környék, főleg egy fiatal lánynak.

Már megint lángol a fejem. Remek.

- Hát… nem is tudom, ha nem nagy kitérő, akkor… nagyon köszönöm, elfogadom.

Kiszélesedett a mosolya.

- Rendben – bólintott - Fél óra múlva érkezik az anyukám. Hamarosan lejövök a jégről, átöltözök – mondta, majd visszakorcsolyázott középre, és elkezdett egy forgást gyakorolni. Egy pár másodpercig még néztem őt – egyszerűen sosem tudtam megunni a látványát – aztán elvittem a pulcsit a raktárba. Nagyon örültem neki, hogy megkérdezte ezt. Nem is tudom elhinni, hogy egy srác hogy lehet ilyen… tökéletes, mint ő. Biztos vagyok benne hogy vannak neki is hibái. De egyelőre képtelen voltam látni őket.

Amíg Yuzu átöltözött és lezuhanyozott, én gyorsan felsöpörtem a padok körül. Még nem is végzett, mire az anyukája megérkezett, és belépett a pálya ajtaján. Egy átlagos, alacsony kis japán nő volt, egy egyszerű virágos nyári egyberuhában.

Most Ő nem tudja hogy én ki vagyok. Mégis bemutatkozzak annak ellenére hogy nincs itt Yuzu? Megint olyan hülye helyzet ez…

Szerencsére nem kellett tovább stresszelnem, mivel az említett kissé még vizes hajjal, de megérkezett.

- Anya! Szia – szólalt meg japánul Yuzu (legalábbis úgy tudom, ezt mondta), és átölelte. Nagyon aranyosnak tűnt az anyukája, és látszott, mennyire szereti a fiát. Ezután valamit japánul kezdett hadarni, és rám mutatott - gondolom elmagyarázta ki vagyok, és hogy hazavihetnek-e.

Az anyukája rám nézett, kedvesen mosolygott és felém nyújtotta a kezét. Meghajolva bemutatkoztunk egymásnak, majd bátran hívott magukkal a kocsiba.

Az úton végig japánul beszélgettek, így egy árva kukkot sem értettem. Iszonyú fura nyelv ez, sosem tetszett igazán, de Yuzutól mégis valahogy szebben csengett.

- Itt, itt vagyunk. Köszönöm szépen… Arigatou – mondtam nekik, és úgy látszott nagyon tetszett nekik hogy japánul próbálkoztam, mivel lelkesen felnevettek. – Jó éjszakát!

- Jó éjszakát Lisa – integetett még egy utolsót a lehúzott ablakon keresztül nekem Yuzu, és elhajtottak. Sötét mandulavágású szemének pillantása megmaradt az elmémben.

***

- Neked tetszik ez a lány – mosolygott Yuzu édesanyja, miközben az utat nézte a volán mögül.

- Mi? Honnan veszed? – kerekedtek ki Yuzuru szemei. - Ez nem igaz – tette keresztbe maga előtt a kezét, és zavarában minél inkább a mellette lévő ablakon bámult kifelé.

- Ismerlek, Hanyu Yuzuru – borzolta meg gyorsan hajkoronáját az anya, mire Yuzu duzzogva levette magáról a kezét.

Ballada - 1. rész: Helló Torontó!

2015. Június 3. Torontó

A teremben csak a halk, kellemes bemelegítő zene és a korcsolyák jégen való suhogása hallatszott. A három fiú mozdulataiból csak úgy áradt a finomság és az elegancia. Úgy siklottak a jégen, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, és hajszál pontosan egyszerre követték az előttük korcsolyázó edző által mutatott gyakorlatokat. Izomzatuk gyönyörűen kidolgozott volt, testalkatuk tökéletes. Nagyon jól esett nézni őket. Főleg... Őt.

Még mindig nem tudom felfogni, hogy lehet ezt ilyen könnyedén csinálni. Én egy lábbal megérintem a jeget, és eltaknyolok. Bár nem meglepő, mert amúgy is csak szerencsétlenkedni tudok mindenben... - sóhajtottam tűnődésem közben.

Még mindig elég fura volt belegondolni, hogy Kanadában csücsülök egy padon a torontói Cricket, Skating & Curling club műjégpályájának a szélén, ahol világbajnok korcsolyások edzenek. Úgy, hogy a büdös életben nem érdekelt engem a műkorcsolya...

Hogy mit is keresek én itt?

Először is: nem egy sima járókelőként sétáltam be ide - az itteni edző, és világbajnok visszavonult műkorcsolyás, Brian Orser nem más, mint az én nagybátyám. Ő édesanyám testvére. Egészen kicsiként állítólag nagyon szerettem, amikor mi is még Kanadában éltünk, de már elég régóta kiköltöztünk Angliába apa állása miatt, és azóta szinte nem is találkoztunk. Talán csak egyszer-kétszer ugrott be hozzánk, mikor épp pont Angliában járt. Nem igazán emlékszem rá - hiszen alig voltam nyolc éves, mikor elhagytuk az országot -, csak annyira, hogy mindig megnevettetett, és játszott velem. Felnőtt fejjel nem is ismerem, és fura is belegondolni, hogy most csak úgy becsöppentem az életébe, és a házában lakom majd több hónapig.

De akkor mégis minek jöttem én ide? Hát... nehéz is lett volna otthon maradnom, ha közben buldózerrel bombázzák a fejem felett a házat! Ugyanis átépítik és felújítják az egészet. Anyuék üzleti útra mentek Finnországba, én pedig Angliában nem tudtam kihez menni. Így mi maradt? Hát Torontó! Brian szívesen fogadott, mivel azt mondta, most úgysem utazik túl sokat a nyáron, csak eddz - a sűrű szezon késő nyáron-ősszel kezdődik. Azt gondoltam, talán nem is fog ártani hogy az otthoni környezetemből kimozdulok, mert a lélekállapotom kezdett kissé depressziós jellegbe átmenni a tanulmányaim és a szociális életem szánalmas helyzete miatt.

Egyelőre az állapot ugyanaz, főleg ezeket az eredményes, az útjukon sikeresen, száguldó üstökösként előre törtető bajnokokat elnézve itt előttem a jégen, amilyen zongorista én nagyon valószínű, hogy soha sem leszek.

A szemem főként egy bizonyos személyen állapodott meg - méghozzá egy vékony, nyúlánk japán srácon, akit úgy hívtak, Yuzuru Hanyu. Ami azt illeti, sajnos - de még mennyire sajnos! - csak tegnap tudtam meg, hogy ő egyáltalán létezik a földön. És nem mellesleg olimpiai bajnok. És rengeteg rajongója van, aki most a fél karját odaadná azért, hogy az én helyemben ülhessen... amikor megnéztem az első videót róla, azt hiszem megértettem, hogy miért.

Szégyen-nem szégyen, egészen eddig semmit nem tudtam az ég világon a mai műkorcsolyáról. Azonban mielőtt eljöttem, azért gondoltam utána nézek, kiket is edz most Brian, mivel mondta a telefonba, hogy ha van kedvem, megnézhetek egy-két edzést. Persze az ő versenyfelvételeit többször is láttam már, hiszen Anya otthon mindenkinek mutogatja, milyen menő bátyja van - és eddig is láttam már műkorisokat a tévében, mikor pont oda kapcsoltam. Szépek voltak és ügyesek, elképesztő dolgokat műveltek, de valahogy egyikük sem fogott meg igazán annyira, mint amikor tegnap este a laptopom előtt ülve először megpillantottam Yuzuru korcsolyázását.

A tavalyi szocsi-i olimpián előadott "rövid" programját néztem meg elsőként (akármit is jelentsen ez), mivel azt dobta ki a YouTube. (Elsőre egyébként azt hittem, hogy maximum tizenhat-tizenhét éves lehet, aztán mikor megtudtam hogy ő is húsz, akárcsak én, alig hittem el... ezek az ázsiaiak örök fiatalok.) Mikor láttam az feszültséget az arcán, és hogy mennyi ember előtt kell megmutatnia magát, nekem is előjött az ismerős érzés a gyomromban. Hatalmas nyomás amikor te vagy a figyelem középpontjában. De amikor elkezdett korcsolyázni... az egész, mintha elszállt volna. A szemében, az arcán tüzes eltökéltség és magabiztosság tükröződött. Iszonyatosan szuggesztív volt, különleges kisugárzás áradt belőle. Valahogy... ő nem csupán csak korcsolyázott. Ő teljes mértékben előadott, és az egész lényét beletette az előadásába. Szinte megigézett, és elérte, hogy ne tudjam róla levenni a szemem.

Azt gondoltam, Istenem... mit meg nem adnék azért, hogy egy nap ilyen magabiztossággal zongorázzak.

Brian többi tanítványát is megnéztem, de valahogy egyikük sem fogott meg annyira, mint ő. Javier és Nam is elképesztő, de folyton visszatértem az ő videóihoz. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már vagy a huszadikat nézem végig, és maradt kb. három órám aludni. Mikor sikerült végre rávennem magam, hogy álomra hajtsam a fejemet, nagyon izgatott voltam. Szinte el sem hittem, hogy akár már holnap élőben láthatom majd Yuzuru Hanyut, és folyton azon gondolkoztam, mégis hogy lehet, hogy én még sosem hallottam erről a fantasztikus emberről.

Most pedig itt ülök, ő pedig előttem siklik a jégen.

Minden mozdulatát figyeltem. Még akkor is, amikor ugyanazt csinálták mindhárman, ő számomra valahogy kitűnt. Nem tudom megmagyarázni mitől, de bármit csinált, más volt.

- Oké srácok, akkor most nézzük először Yuzut, addig ti gyakoroljatok a szélen - mondta Brian hangosan, a tanítványok pedig csak bólintottak egyet. Yuzu a pálya közepe felé vette az irányt, a többiek pedig félrehúzódtak.

Ez az! - mosolyodtam el magamban.

Brian a zenelejátszóhoz ment, lekapcsolta a bemelegítő zenét, majd rám nézett egy pillanatra, intett Yuzunak hogy várjon kicsit, és sietve odajött hozzám.

- Figyelj, nem muszáj ám itt maradnod, ha unatkozol. Nyugodtan elmehetsz máshová is - mondta halkan, hozzám közelebb hajolva.

Viccel?

- Nem-nem, én nagyon is élvezem! - ráztam meg a fejemet. - Ha nem zavarok, akkor maradok - mosolyogtam rá félénken. Még mindig nem voltam feloldódva vele szemben. Milyen furcsa... pedig a rokonom.

- Oké. Bármi van, szólj nyugodtan - mosolygott vissza rám, és visszament a pálya legszéléhez.

Nem csoda hogy szerettem kicsiként, Brian tényleg aranyosnak tűnik.

Yuzu tett egy pár kisebb kört a pálya közepén, kezét csípőre téve, belemélyedve gondolataiba. Ezalatt feltűnt egy másik férfi is a színen, akit Brian öleléssel és mosollyal üdvözölt. Úgy tűnt, ő is valamiféle edző lehet, mivel korcsolya volt a lábán. Brian megkérdezte Yuzut, készen áll-e, mire ő bólintott, majd beállt a kezdő pózába, és lehunyta a szemét. Az imént érkezett férfi elindította a zenét.

Dobok csendültek fel, melyre Yuzu egy határozott kézmozdulat kíséretében felnézett. Szemében szigor és határozottság tükröződött, mozdulatai élesek voltak, akár csak egy szamuráj kard. Valamiféle ősi keleti zene szólt a hangfalakból, talán furulya (vagy fuvola?) és dobok keveréke.

Azta. Ez gondolom egy új koreográfia, amit legközelebb visz a versenyekre - gondoltam, és kissé kényelmes testhelyzetemből áthelyezkedve, a lehető legélénkebben figyeltem minden mozdulatát.

Azt kell mondjam, élőben még elkepesztőbb amit ez a srác művel. Úgy ugrott a levegőbe és érkezett a jégre, mint ha ez gyerekjáték lenne. Feszes tréningruhája alatt látszott, miként dolgozik vékony testén minden egyes izma, hogy ezeket a fantasztikus dolgokat végrehajtsa. Egészen máshogy hatott így, mint a videókban. Hallottam a penge suhogását a jégen, az érkezés huppanását, hogy milyen iszonyatos erővel csinálja mindezt. Hallottam a lélegzetvételét, láttam az izzadtságcseppeket az arcán, ahogyan fekete tincsei nedves bőrére tapadnak, miközben forog.

Egyszer csak az egyik ugrásnál elesett. Testének jégre csapódásakor hirtelen összerezzentem, és megijedtem. Úr Isten. Nem lett baja?!

Azonnal felkelt, és folytatta, majd Brian leállította, és szépen nyugodtan magyarázni kezdett neki. A jégre lépve mozdulatokat mutatott, mire Yuzu csak bólogatott, és kesztyűs kezével eltűrte nedves hajtincseit szeme elől. Én még mindig csak pislogtam, hogy ennyi? Egy ilyen esés után ennyi? Valahogy a videókban sokkal kevésbé tűnt félelmetesnek...

Később rájöttem, hogy ez tényleg egy átlagos dolog. Brian gyakoroltatta az ugrást Yuzuval, és sorozatban vagy háromszor-négyszer elesett. Bár mindegyiknél azt gondoltam, hogy most biztosan megsérült, akkora erővel huppant a jégre. Nagyon féltettem, hisz olyan volt, mint egy műalkotás, amelyből nincs másik a világon.

Egyszer csak Yuzuru odajött a pálya széléhez, ahol Brian állt és a másik edzővel - akiről idő közben megtudtam, hogy David a neve, és valószínű koreográfus - beszélgetett. Megfogta a földről a vizes üvegét, és miközben a tetejét csavarta, észrevettem, hogy rám pillantott. Hirtelen az arcomba szökött a vér, de fogalmam sincs, hogy miért. Konkrétan éreztem, hogy ég a fejem.

Ezután megtapogatta Brian vállát, és kérdezett tőle valamit. Brian visszakérdezett, majd ő finoman felém mutatott egy pillanatra.

Várjunk csak, most... most engem kérdez, hogy én ki vagyok?

...Brian ide nézett. Tuti hogy engem kérdez.

Lefagyva néztem, ahogy a nagybátyám magyarázza neki, mit keresek itt.

Te jó Isten, most rólam beszélnek... ne, ne - gondoltam, és legszívesebben elbújtam volna. - Komolyan, szerintem tényleg lángol a fejem. - Megérintettem az arcomat a tenyeremmel. Komolyan forró volt! - Van itt poroltó?!

Yuzu csak bólogatott, majd visszament a jég közepére.

*

Egészen az edzés végéig ott maradtam, megnéztem a többieket is. Ők is szuperek voltak, de persze sokszor leginkább a mellettük gyakoroló Yuzurura siklott a szemem. Ez a bizonyos koreográfus egyébként nagyon jó fejnek tűnt, sokszor megnevettette a srácokat.

Miután haza mentünk a jégpályáról, este Brian szuper terülj-terülj asztalkámat készített vacsorára. Szerintem mindent kirakott, ami otthon létezett és ehető volt nála.

- Jézusom, nem kellett volna ennyi mindent kitenned, tényleg - mondtam kissé ámuldozva a sokféle kaja láttán.

- Figyelj... végre van kinek kikészíteni - nevetett keserédesen. Tudtam, hogy most nincs senkije, és egyedül él - illetve eleve az is kínos volt neki, hogy tudjuk, a férfiakat szereti. Így inkább nem akartam firtatni a dolgot.

- Fantasztikus amit ezek a srácok művelnek a jégen. Tényleg, meg hát amit te is csináltál régen... nem is tudom, eddig nem igazán követtem ezt a sportot, de mostantól biztosan fogom - mondtam, és nekikezdtem egy szendvics elkészítésének. - Ez számomra lehetetlenségnek tűnik, de ők olyan könnyedén csinálják, mint más a sétálást. Főleg az a japán srác, Yuzuru.

- Na valahogy sejtettem, hogy ő tetszett a legjobban - kuncogott Brian - neki már kész rajongótábora van. Komolyan, olyan mint egy popsztár. Te is "fangirl" lettél mi? - nézett rám huncutul kenyere kenése közben, én pedig ismét elpirultam.

- Nem igaz! - mondtam, majd gyorsan beleharaptam a szendvicsembe.

- Dehogyisnem. Na majd összehozunk vele valamit. - Itt majdnem megfulladtam a falattól, ami a számban volt. NEM Brian biztos hogy nem, majd egy ilyen lúzerrel mint én, fog egy olimpiai meg mindenbajnok haverkodni, hát persze! - Tényleg, van már férj jelölt otthon? Valami jó kis brit gentleman?

- Ah.. nincsen - mondtam hadarva, és lesütöttem a szemem. Uuutáltam ezt a témát.

- Nem is volt? - úgy tűnt őt annyira nem érdekelte, mert csak kérdezett tovább.

- De, volt, de annak vége. Illetve, ő nem volt gentleman, egy cseppet sem.

Ah... nem is akarok visszagondolni arra a tahóra.

Brian szuggerálva nézett rám, várva a kifejtésemet.

- Ah, semmi, csak... ő egyáltalán nem kultiválta az én művészi pályámat. Folyton azt mondta, hogy hülyeség, és ez nem is igazi munka. Meg... na mindegy, a lényeg, hogy rájöttem, rohadtul nem való hozzám.

- Hát akkor jó hogy otthagytad - mosolygott rám. - Tényleg, hogy megy a zongora? Emlékszem, régen még a kis "Twinkle twinkle little star" dalocskát játszottad nekem otthon folyton, és mutogattad, milyen ügyes vagy. - Mindketten felnevettünk. - Biztos csodásan játszhatsz már, ennyi idő után. Főleg, hogy fel is vettek az egyetemre.

- Igen, nos ez attól függ honnan nézzük... én sajnos nem érzem ezt - komorodtam el. Basszus, pont azért jöttem el otthonról, hogy kiszakadjak ebből, erre az első este már erről kell beszélnem.

- Na. Mégis miért?

- Hát... Még mindig nagyon izgulok a színpadon. Egyszerűen nem megy az előadás. Belebukok minden egyes alkalommal.

Ahogy elkezdtem róla beszélni, megint felvillant minden egyes kudarcom képe, amit átéltem. Azok a koncertek, vizsgák, amikor csak ülök a zongorabillentyűzet előtt hevesen dobogó szívvel, remegő kézzel és izzadt tenyérrel, és úgy érzem, nem megy tovább. A gombóc a torkomban, a görcs a gyomromban, és a könnyek a mosdóban kuporogva. Nem akarok ezekre gondolni soha többé. Nem akarom átélni soha többé. Hiába mondja bárki is, hogy tehetséges vagyok.

- Hm - szűkítette össze szemeit Brian miközben elgondolkozott, és evett tovább. Ő azért biztosan érti miről van szó, hiszen tudja, milyen előadni valamit, és ráadásul még edző is. Még ha tudna is tanácsot adni, akkor is... én nem akarom most ezt felemlegetni. A zongora itt számomra most olyan, mintha nem létezne. - Erről még majd beszélünk később. Fogok rajta gondolkozni. Te is gondolkozz - mondta rám mutatva, és hirtelen témát váltott, az otthoniakra.

Oké Brian, gondolkozok. És mindent megteszek hogy ezt lehetőleg ne vegyük elő többet...

*

Másnap vajon hol voltam délután? Hát persze, hogy a cricket clubban! (Főleg, miután este ismét Yuzuru után kutattam az interneten, és már az összes létező előadását megnéztem.) Simán végignéztem a három órás gyakorlást és edzést, és nem bántam meg egyetlen percét sem. Yuzuru olyan volt, mint egy gép; elképesztő, hogy mennyire hajtott. Amikor a többiek már szinte összeestek, ő az utolsó csepp erejéből ugrott fel. Az az ember volt, akinek a munkamorálját nézve elszégyelled magad, hogy egy lusta disznó vagy.

Az edzés végén Brian odajött hozzám.

- Figyelj, mit szólnál ha elmennénk Javival és Yuzuval egy vacsorára? Sikerült rávennem őket. Van egy szuper étterem itt a közelben, voltunk egy párszor már.

- Mi? - kerekedtek ki a szemeim. - Velük? Mármint Yu...

- Igen, vele is. Na ne izélj már, gyerünk te kis "fangirl" - vágott a szavamba nevetve, és miközben felálltam a padról, megfogta a vállamat.

Úr isten ez nagyon... nagyon fura lesz. Már most tudom!