2015.
Június 3. Torontó
A
teremben csak a halk, kellemes bemelegítő zene és a korcsolyák jégen való
suhogása hallatszott. A három fiú mozdulataiból csak úgy áradt a finomság és az
elegancia. Úgy siklottak a jégen, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga
lenne, és hajszál pontosan egyszerre követték az előttük korcsolyázó edző által
mutatott gyakorlatokat. Izomzatuk gyönyörűen kidolgozott volt, testalkatuk tökéletes. Nagyon jól esett nézni őket. Főleg... Őt.
Még mindig nem tudom
felfogni, hogy lehet ezt ilyen könnyedén csinálni. Én egy lábbal megérintem a
jeget, és eltaknyolok. Bár nem meglepő, mert amúgy is csak szerencsétlenkedni
tudok mindenben... - sóhajtottam tűnődésem közben.
Még mindig elég fura volt belegondolni, hogy Kanadában csücsülök
egy padon a torontói Cricket, Skating & Curling club műjégpályájának a
szélén, ahol világbajnok korcsolyások edzenek. Úgy, hogy a büdös életben nem
érdekelt engem a műkorcsolya...
Hogy mit is keresek én itt?
Először is: nem egy sima járókelőként sétáltam be ide - az
itteni edző, és világbajnok visszavonult műkorcsolyás, Brian Orser nem más,
mint az én nagybátyám. Ő édesanyám testvére. Egészen kicsiként állítólag nagyon
szerettem, amikor mi is még Kanadában éltünk, de már elég régóta kiköltöztünk Angliába
apa állása miatt, és azóta szinte nem is találkoztunk. Talán csak
egyszer-kétszer ugrott be hozzánk, mikor épp pont Angliában járt. Nem igazán
emlékszem rá - hiszen alig voltam nyolc éves, mikor elhagytuk az országot -,
csak annyira, hogy mindig megnevettetett, és játszott velem. Felnőtt fejjel nem
is ismerem, és fura is belegondolni, hogy most csak úgy becsöppentem az
életébe, és a házában lakom majd több hónapig.
De akkor mégis minek jöttem én ide? Hát... nehéz is lett
volna otthon maradnom, ha közben buldózerrel bombázzák a fejem felett a házat!
Ugyanis átépítik és felújítják az egészet. Anyuék üzleti útra mentek
Finnországba, én pedig Angliában nem tudtam kihez menni. Így mi maradt? Hát
Torontó! Brian szívesen fogadott, mivel azt mondta, most úgysem utazik túl
sokat a nyáron, csak eddz - a sűrű szezon késő nyáron-ősszel kezdődik. Azt
gondoltam, talán nem is fog ártani hogy az otthoni környezetemből kimozdulok,
mert a lélekállapotom kezdett kissé depressziós jellegbe átmenni a tanulmányaim
és a szociális életem szánalmas helyzete miatt.
Egyelőre az állapot ugyanaz, főleg ezeket az eredményes, az
útjukon sikeresen, száguldó üstökösként előre törtető bajnokokat elnézve itt
előttem a jégen, amilyen zongorista én nagyon valószínű, hogy soha sem leszek.
A szemem főként egy bizonyos személyen állapodott meg -
méghozzá egy vékony, nyúlánk japán srácon, akit úgy hívtak, Yuzuru Hanyu. Ami
azt illeti, sajnos - de még mennyire
sajnos! - csak tegnap tudtam meg, hogy ő egyáltalán létezik a földön. És
nem mellesleg olimpiai bajnok. És rengeteg rajongója van, aki most a fél karját
odaadná azért, hogy az én helyemben ülhessen... amikor megnéztem az első videót
róla, azt hiszem megértettem, hogy miért.
Szégyen-nem szégyen, egészen eddig semmit nem tudtam az ég
világon a mai műkorcsolyáról. Azonban mielőtt eljöttem, azért gondoltam utána
nézek, kiket is edz most Brian, mivel mondta a telefonba, hogy ha van kedvem,
megnézhetek egy-két edzést. Persze az ő versenyfelvételeit többször is láttam
már, hiszen Anya otthon mindenkinek mutogatja, milyen menő bátyja van - és
eddig is láttam már műkorisokat a tévében, mikor pont oda kapcsoltam. Szépek
voltak és ügyesek, elképesztő dolgokat műveltek, de valahogy egyikük sem fogott
meg igazán annyira, mint amikor tegnap este a laptopom előtt ülve először
megpillantottam Yuzuru korcsolyázását.
A tavalyi szocsi-i olimpián előadott "rövid"
programját néztem meg elsőként (akármit is jelentsen ez), mivel azt dobta ki a
YouTube. (Elsőre egyébként azt hittem, hogy maximum tizenhat-tizenhét éves
lehet, aztán mikor megtudtam hogy ő is húsz, akárcsak én, alig hittem el...
ezek az ázsiaiak örök fiatalok.) Mikor láttam az feszültséget az arcán, és hogy
mennyi ember előtt kell megmutatnia magát, nekem is előjött az ismerős érzés a
gyomromban. Hatalmas nyomás amikor te vagy a figyelem középpontjában. De amikor
elkezdett korcsolyázni... az egész, mintha elszállt volna. A szemében, az arcán
tüzes eltökéltség és magabiztosság tükröződött. Iszonyatosan szuggesztív volt,
különleges kisugárzás áradt belőle. Valahogy... ő nem csupán csak
korcsolyázott. Ő teljes mértékben előadott, és az egész lényét beletette az
előadásába. Szinte megigézett, és elérte, hogy ne tudjam róla levenni a szemem.
Azt gondoltam, Istenem...
mit meg nem adnék azért, hogy egy nap ilyen magabiztossággal zongorázzak.
Brian többi tanítványát is megnéztem, de valahogy egyikük
sem fogott meg annyira, mint ő. Javier és Nam is elképesztő, de folyton
visszatértem az ő videóihoz. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már vagy a
huszadikat nézem végig, és maradt kb. három órám aludni. Mikor sikerült végre
rávennem magam, hogy álomra hajtsam a fejemet, nagyon izgatott voltam. Szinte
el sem hittem, hogy akár már holnap élőben láthatom majd Yuzuru Hanyut, és
folyton azon gondolkoztam, mégis hogy lehet, hogy én még sosem hallottam erről
a fantasztikus emberről.
Most pedig itt ülök, ő pedig előttem siklik a jégen.
Minden mozdulatát figyeltem. Még akkor is, amikor ugyanazt
csinálták mindhárman, ő számomra valahogy kitűnt. Nem tudom megmagyarázni
mitől, de bármit csinált, más volt.
- Oké srácok, akkor most nézzük először Yuzut, addig ti
gyakoroljatok a szélen - mondta Brian hangosan, a tanítványok pedig csak
bólintottak egyet. Yuzu a pálya közepe felé vette az irányt, a többiek pedig
félrehúzódtak.
Ez az! - mosolyodtam
el magamban.
Brian a zenelejátszóhoz ment, lekapcsolta a bemelegítő
zenét, majd rám nézett egy pillanatra, intett Yuzunak hogy várjon kicsit, és
sietve odajött hozzám.
- Figyelj, nem muszáj ám itt maradnod, ha unatkozol.
Nyugodtan elmehetsz máshová is - mondta halkan, hozzám közelebb hajolva.
Viccel?
- Nem-nem, én nagyon is élvezem! - ráztam meg a fejemet. -
Ha nem zavarok, akkor maradok - mosolyogtam rá félénken. Még mindig nem voltam
feloldódva vele szemben. Milyen furcsa... pedig a rokonom.
- Oké. Bármi van, szólj nyugodtan - mosolygott vissza rám,
és visszament a pálya legszéléhez.
Nem csoda hogy szerettem kicsiként, Brian tényleg
aranyosnak tűnik.
Yuzu tett egy pár kisebb kört a pálya közepén, kezét
csípőre téve, belemélyedve gondolataiba. Ezalatt feltűnt egy másik férfi is a
színen, akit Brian öleléssel és mosollyal üdvözölt. Úgy tűnt, ő is valamiféle
edző lehet, mivel korcsolya volt a lábán. Brian megkérdezte Yuzut, készen
áll-e, mire ő bólintott, majd beállt a kezdő pózába, és lehunyta a szemét. Az
imént érkezett férfi elindította a zenét.
Dobok csendültek fel, melyre Yuzu egy határozott
kézmozdulat kíséretében felnézett. Szemében szigor és határozottság
tükröződött, mozdulatai élesek voltak, akár csak egy szamuráj kard. Valamiféle
ősi keleti zene szólt a hangfalakból, talán furulya (vagy fuvola?) és dobok
keveréke.
Azta. Ez gondolom egy
új koreográfia, amit legközelebb visz a versenyekre - gondoltam, és kissé
kényelmes testhelyzetemből áthelyezkedve, a lehető legélénkebben figyeltem
minden mozdulatát.
Azt kell mondjam, élőben még elkepesztőbb amit ez a srác
művel. Úgy ugrott a levegőbe és érkezett a jégre, mint ha ez gyerekjáték lenne.
Feszes tréningruhája alatt látszott, miként dolgozik vékony testén minden egyes
izma, hogy ezeket a fantasztikus dolgokat végrehajtsa. Egészen máshogy hatott
így, mint a videókban. Hallottam a penge suhogását a jégen, az érkezés
huppanását, hogy milyen iszonyatos erővel csinálja mindezt. Hallottam a
lélegzetvételét, láttam az izzadtságcseppeket az arcán, ahogyan fekete tincsei
nedves bőrére tapadnak, miközben forog.
Egyszer csak az egyik ugrásnál elesett. Testének jégre
csapódásakor hirtelen összerezzentem, és megijedtem. Úr Isten. Nem lett baja?!
Azonnal felkelt, és folytatta, majd Brian leállította, és
szépen nyugodtan magyarázni kezdett neki. A jégre lépve mozdulatokat mutatott,
mire Yuzu csak bólogatott, és kesztyűs kezével eltűrte nedves hajtincseit szeme
elől. Én még mindig csak pislogtam, hogy ennyi?
Egy ilyen esés után ennyi? Valahogy a videókban sokkal kevésbé tűnt
félelmetesnek...
Később rájöttem, hogy ez tényleg egy átlagos dolog. Brian
gyakoroltatta az ugrást Yuzuval, és sorozatban vagy háromszor-négyszer elesett.
Bár mindegyiknél azt gondoltam, hogy most biztosan megsérült, akkora erővel
huppant a jégre. Nagyon féltettem, hisz olyan volt, mint egy műalkotás,
amelyből nincs másik a világon.
Egyszer csak Yuzuru odajött a pálya széléhez, ahol Brian
állt és a másik edzővel - akiről idő közben megtudtam, hogy David a neve, és
valószínű koreográfus - beszélgetett. Megfogta a földről a vizes üvegét, és
miközben a tetejét csavarta, észrevettem, hogy rám pillantott. Hirtelen az
arcomba szökött a vér, de fogalmam sincs, hogy miért. Konkrétan éreztem, hogy
ég a fejem.
Ezután megtapogatta Brian vállát, és kérdezett tőle
valamit. Brian visszakérdezett, majd ő finoman felém mutatott egy pillanatra.
Várjunk csak, most...
most engem kérdez, hogy én ki vagyok?
...Brian ide nézett.
Tuti hogy engem kérdez.
Lefagyva néztem, ahogy a nagybátyám magyarázza neki, mit
keresek itt.
Te jó Isten, most
rólam beszélnek... ne, ne - gondoltam, és legszívesebben elbújtam volna. - Komolyan, szerintem tényleg lángol a fejem.
- Megérintettem az arcomat a tenyeremmel. Komolyan forró volt! - Van itt poroltó?!
Yuzu csak bólogatott, majd visszament a jég közepére.
*
Egészen az edzés végéig ott maradtam, megnéztem a többieket
is. Ők is szuperek voltak, de persze sokszor leginkább a mellettük gyakoroló
Yuzurura siklott a szemem. Ez a bizonyos koreográfus egyébként nagyon jó fejnek
tűnt, sokszor megnevettette a srácokat.
Miután haza mentünk a jégpályáról, este Brian szuper
terülj-terülj asztalkámat készített vacsorára. Szerintem mindent kirakott, ami
otthon létezett és ehető volt nála.
- Jézusom, nem kellett volna ennyi mindent kitenned,
tényleg - mondtam kissé ámuldozva a sokféle kaja láttán.
- Figyelj... végre van kinek kikészíteni - nevetett
keserédesen. Tudtam, hogy most nincs senkije, és egyedül él - illetve eleve az
is kínos volt neki, hogy tudjuk, a férfiakat szereti. Így inkább nem akartam firtatni
a dolgot.
- Fantasztikus amit ezek a srácok művelnek a jégen.
Tényleg, meg hát amit te is csináltál régen... nem is tudom, eddig nem igazán
követtem ezt a sportot, de mostantól biztosan fogom - mondtam, és nekikezdtem
egy szendvics elkészítésének. - Ez számomra lehetetlenségnek tűnik, de ők olyan
könnyedén csinálják, mint más a sétálást. Főleg az a japán srác, Yuzuru.
- Na valahogy sejtettem, hogy ő tetszett a legjobban -
kuncogott Brian - neki már kész rajongótábora van. Komolyan, olyan mint egy popsztár.
Te is "fangirl" lettél mi? - nézett rám huncutul kenyere kenése
közben, én pedig ismét elpirultam.
- Nem igaz! - mondtam, majd gyorsan beleharaptam a
szendvicsembe.
- Dehogyisnem. Na majd összehozunk vele valamit. - Itt
majdnem megfulladtam a falattól, ami a számban volt. NEM Brian biztos hogy nem,
majd egy ilyen lúzerrel mint én, fog egy olimpiai meg mindenbajnok haverkodni,
hát persze! - Tényleg, van már férj jelölt otthon? Valami jó kis brit
gentleman?
- Ah.. nincsen - mondtam hadarva, és lesütöttem a szemem.
Uuutáltam ezt a témát.
- Nem is volt? - úgy tűnt őt annyira nem érdekelte, mert
csak kérdezett tovább.
- De, volt, de annak vége. Illetve, ő nem volt gentleman,
egy cseppet sem.
Ah... nem is akarok
visszagondolni arra a tahóra.
Brian szuggerálva nézett rám, várva a kifejtésemet.
- Ah, semmi, csak... ő egyáltalán nem kultiválta az én
művészi pályámat. Folyton azt mondta, hogy hülyeség, és ez nem is igazi munka.
Meg... na mindegy, a lényeg, hogy rájöttem, rohadtul nem való hozzám.
- Hát akkor jó hogy otthagytad - mosolygott rám. - Tényleg,
hogy megy a zongora? Emlékszem, régen még a kis "Twinkle twinkle little
star" dalocskát játszottad nekem otthon folyton, és mutogattad, milyen
ügyes vagy. - Mindketten felnevettünk. - Biztos csodásan játszhatsz már, ennyi
idő után. Főleg, hogy fel is vettek az egyetemre.
- Igen, nos ez attól függ honnan nézzük... én sajnos nem
érzem ezt - komorodtam el. Basszus, pont azért jöttem el otthonról, hogy
kiszakadjak ebből, erre az első este már erről kell beszélnem.
- Na. Mégis miért?
- Hát... Még mindig nagyon izgulok a színpadon. Egyszerűen
nem megy az előadás. Belebukok minden egyes alkalommal.
Ahogy elkezdtem róla beszélni, megint felvillant minden
egyes kudarcom képe, amit átéltem. Azok a koncertek, vizsgák, amikor csak ülök
a zongorabillentyűzet előtt hevesen dobogó szívvel, remegő kézzel és izzadt
tenyérrel, és úgy érzem, nem megy tovább. A gombóc a torkomban, a görcs a
gyomromban, és a könnyek a mosdóban kuporogva. Nem akarok ezekre gondolni soha többé. Nem akarom átélni soha többé.
Hiába mondja bárki is, hogy tehetséges vagyok.
- Hm - szűkítette össze szemeit Brian miközben
elgondolkozott, és evett tovább. Ő azért biztosan érti miről van szó, hiszen
tudja, milyen előadni valamit, és ráadásul még edző is. Még ha tudna is
tanácsot adni, akkor is... én nem akarom most ezt felemlegetni. A zongora itt
számomra most olyan, mintha nem létezne. - Erről még majd beszélünk később.
Fogok rajta gondolkozni. Te is gondolkozz - mondta rám mutatva, és hirtelen
témát váltott, az otthoniakra.
Oké Brian,
gondolkozok. És mindent megteszek hogy ezt lehetőleg ne vegyük elő többet...
*
Másnap vajon hol voltam délután? Hát persze, hogy a cricket
clubban! (Főleg, miután este ismét Yuzuru után kutattam az interneten, és már
az összes létező előadását megnéztem.) Simán végignéztem a három órás
gyakorlást és edzést, és nem bántam meg egyetlen percét sem. Yuzuru olyan volt,
mint egy gép; elképesztő, hogy mennyire hajtott. Amikor a többiek már szinte
összeestek, ő az utolsó csepp erejéből ugrott fel. Az az ember volt, akinek a
munkamorálját nézve elszégyelled magad, hogy egy lusta disznó vagy.
Az edzés végén Brian odajött hozzám.
- Figyelj, mit szólnál ha elmennénk Javival és Yuzuval egy
vacsorára? Sikerült rávennem őket. Van egy szuper étterem itt a közelben,
voltunk egy párszor már.
- Mi? - kerekedtek ki a szemeim. - Velük? Mármint Yu...
- Igen, vele is. Na ne izélj már, gyerünk te kis
"fangirl" - vágott a szavamba nevetve, és miközben felálltam a
padról, megfogta a vállamat.
Úr isten ez nagyon...
nagyon fura lesz. Már most tudom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése