Emlékszem azokra az időkre, amikor az
ősz nem csak egy évszak volt, hanem maga a varázslat. Amikor a levelek nem csak
egyszerűen lehulltak a fáról a többi közé, hanem színpompás balerinákként
lejtettek kecses táncot a szélben, mígnem végpózban megálltak a szivárványszín
porondon. Az eső nem csupán az égből hulló vízcseppek tömkelege volt, hanem
táncra hívás; egy emlékeztető arra, hogy milyen csodás dolog létezni. Hogy
érzünk, lélegzünk, fázunk, és milyen az, mikor minden porcikánk csakis a
pillanatnak él. Akkor még gondolkodás nélkül szegeztük felfelé arcunkat, és
néztünk szembe az égen szétterülő, magukból a cseppeket szüntelenül szabadjára
eresztő szürke gomolyfelhőkkel; és isten bizony mondom, én tudom, hogy ha
lehetett volna, mi fel is ültünk volna rájuk, hogy lábunkat lóbálva onnét
figyeljük a cikázó esernyőket és kocsikat a város útjain. Hagytuk, hogy minden
csepp apró, hideg koppanásként rezzentse össze arcizmainkat, és nem zavart,
hogy a szempillánkon megülő víz elhomályosítja látásunkat. Hallottam, hogy te is
nevetsz, akárcsak én. Tudtam, hogy odajössz majd hozzám, és hüvelykujjad állja
majd el a homlokomról induló kis vízcseppek arcomon való lefutásának útját. S
ha némelyiknek mégis sikerül célba érnie mosolygó ajkaimon, utolsó állomása a
te szád lesz majd, mikor az gyengéden összeér az enyémmel.
Az idei ősz azonban száraz. Hetek óta
nem esett egyetlen csepp eső sem; miközben sétálunk, talpunk alatt komoran
ropognak-zörögnek a száraz falevelek. A nap még épphogy kimutatja feje búbját a
horizonton, aranyló sugarai a fák szivárványszín lombjai között ki-kikandikálnak.
Te félig lecsukott, fáradt szemeiddel meredten nézel előre az úton. Az utcai
lámpák a fellépő szürkületben ebben a pillanatban állnak szolgálatba, hogy a
nap is végleg nyugovóra térhessen. Sárgás fényükkel megvilágítják bronzbarna
arcodat, a rád vetülő árnyékok kiemelik állad finomságát, nyakad és
kulcscsontod tökéletes ívét. Gyönyörű vonásaidat fürkészve eszembe jut ragyogó
mosolyod látványa, mely lassan csupán egy emlékké halványul elmémben, oly
ritkán láthatom.
Már vagy tíz perce sétálunk ezen a
megszokott vonalon, amely végigkísérte az egész kapcsolatunkat. Ez volt az
egyetlen dolog, ami nem változott, amióta együtt vagyunk. Bárhová is mentünk,
azt, hogy végigmegyünk ezen a parkon, mindig betartottuk. Megtehettük volna,
hogy azzal a busszal megyünk haza, ami lerak a város szélén, és már csak
keveset kell a lakásunkig gyalogolni - de mi eldöntöttük, hogy ez a park sokkal
gyönyörűbb, és erre sosem szabad sajnálni az időt. Ez a hely végigkísérte
kapcsolatunk minden hullámvölgyét és magasságát. Az itt lakó fák mindent
láttak: az első randinkat, azt, mikor először megfogtad a kezemet, és
bevallottad nekem szerelmedet; az első csókunkat, az első vitánkat, boldog és
csendes sétáinkat az illatos éjszakákban, és az összes táncot, amit az esőben lejtettünk
együtt.
Azt is látták, hogy hogyan változott meg
szép lassan mindez… Ó fák, ha ti tudnátok
mesélni, mit mondanátok?
A szinte katonás sorban álló kérges
törzsek felé nézek, de nem kapok választ, csak szigorú mozdulatlanságot.
Egyedül egy fellibbenő szellő töri meg a falevelek talpunk alatt való
ropogásának monotonitását, mikor megzörgeti a fákon lévő, elszáradt egyedeket.
A szürkés-barna, halott balerinák élettelenül esnek le a többi közé,
beleolvadva környezetükbe.
Az egyik újonnan leesett falevélre
célzottan rátaposok. Ezzel kezdek el keserűen játszadozni, amikor csaknem
végleg feladom, hogy egyáltalán rám nézz, vagy bármilyen jelet adj arról, hogy
érdekellek téged.
Nem én tehetek arról, hogy így alakult.
Én nem tettem semmi rosszat, ami okot adhatna arra, hogy ilyenné válj. A zord
világ volt az, ki kitépett lassan óvó karjaim közül, s már hiába nyújtom feléd,
te nem jössz hozzám. Azt is tudom, hogy ha én közeledek feléd, te hátrálsz –
mindig is ilyen voltál. Ismerlek. Saját magamnál is jobban.
Egyszerűen csak hagyok mindent. A Remény
kitartóan fogja még kezem, s ballag mellettem némán. Bárhogy is alakul a jövő,
én mindig itt leszek. Itt maradok, és nem hagyom elveszni a világunkat.
Türelmesen fogom várni a pillanatot, amikor visszatérsz, s a színpadunk újra
életre kel. Tudom, hogy el fog jönni az a pillanat.
Újabb fuvallat érkezik a parkba, azonban
ez már sokkal intenzívebb és hosszabb. A napnyugtával együtt jött, mintha a
beköszöntő éjszaka potyavendége volna. Hamarosan jönnek társai is, szinte
szél-csordát alkotva, s megmozgatnak minden levelet. Lépteink zaja immár
elveszik a falevelek zörgésének, és a szél suhogásának szimfóniájában.
Mindkettőnk haja összeborzolódik, egy pillanatra eltakarva látásunkat, mi pedig
azonnal kitűrjük szemünkből a tincseket. A szél egy ideig kavarog még, majd
irányt talál: szemből fúj, most már szinte töretlenül. Az égre nézek, s
próbálom a fák lombjai közti réseken keresni a csillagokat, de egyet sem
találok. Szemeimet összehunyorítva mély, szürkéskék színeket látok, amely arra
utal, hogy talán eső készülődik.
A kellemes, szinte már melegnek mondható
hőmérsékletet eltessékelte a hideg szél. A felhők szürke dunyhaként kezdenek
felénk magasodni, s az égből hallatszó halk dörgés hivatalossá teszi a vihar
kezdetét.
Erre már te is felfigyelsz. Egy
pillanatra az égre nézel felvont szemöldökkel, majd sóhajtasz egyet.
- Hát ez remek… - mormolod magadban, és
haladsz tovább az út felé meredve. Úgy tűnik, fázol: kezeidet zsebre rakod,
vállaidat kissé összehúzod, s szemöldököd összeráncolod. Alkarodon ágaskodni
kezdenek a szőrszálak.
Én egész másképp érzek. Hagyom, hogy
testemen átfújjon a szél, a hideg felfrissítse bőrömet. Egy pár másodperc
elejéig még csukva is tartom szemeimet, s érzem, hogy megérkeztek az esőcseppek
is. A legelső kis égi vendég alkaromon landol, a következő a vállamon, s a
harmadik az arcomon. Épp hogy elmosolyodnék, mikor hangod kizökkent.
- Nincs nálad egy esernyő? Szét fogunk
ázni.
Rád nézek. A hangod fájdalmasan közömbös,
szürke, és hétköznapi; arcod enyhén bosszankodó és türelmetlen. Ekkor hasít
belém igazán a változás fájdalma. Bár itt vagy velem, mégis magányt és
egyedüllétet érzek.
Komoran kutakodni kezdek az oldaltáskámban,
majd sikeresen meg is találom az imént említett tárgyat. Kiveszem a táskából,
és kikapcsolom a rajta lévő tépőzárat. Az esernyő elernyedt testét egy
gombnyomással életre keltem. Most már büszkén tárja szét karjait, hogy
védelmező szolgálatot nyújthasson számunkra az immár jócskán megeredt eső elől.
Hogy megvédhessen bennünket a természettől… az izgalomtól, a gyönyörtől… az élettől. S hagyja, hogy minden ugyanúgy
maradjon, az örök szárazság illúzióját keltve.
Azt hiszem, egyetlen jó oldalát látom
ennek: így most már közelebb vagy hozzám, mint az előbb – legalábbis fizikailag.
Körülbelül fél percig tartom az esernyőt, aztán te is a szára felé nyújtod
egyik kezed, s az enyémen keresztül megfogod azt. Tenyered meleg érintése jól
esik kissé átfagyott ujjaimnak, egy pillanatra ki is ráz a hideg.
- Hagyd csak, majd én fogom – mondod,
morzsányi kedvesség tónusával hangodban.
Egy pillanatra rád nézek, de te csak az
esernyő szárára meredsz. Mikor már több másodperce nem engedem el, rám is rám pillantasz,
erre én bólintok egyet, s teljesen átadom neked. Kezemnek hiányzik a tenyered
melegsége, de végül hamar hozzászokik újból a hideg levegőhöz.
Lassan én is elkezdek fázni. A libabőr
az én testemen is megjelenni látszik, fagyos kezem zsebembe menekül. A cipőmben
érzem, hogy a víz már itt-ott beszivárgott, s hamarosan a lábaimat is
jégcsapokká változtatja. Az eddig töretlenül bennem lévő örök ragyogás
halványulni kezd, s a Remény, ki eddig biztos társamnak bizonyult, most el
akarja engedni a kezemet.
Hirtelen megállok. Nem… én ezt nem fogom hagyni.
Te nem vetted észre hogy megálltam, így
csak továbbmész az úton, én pedig végre találkozok az esővel. Lecsukom
szemeimet, s hagyom, hogy egy szempillantás alatt eláztassa arcomat a víz. A
hajam homlokomra, ruhám pedig testemre tapad; ismerős érzés ez múltból.
Elképzelem, hogy visszautazok az időben, és te újra a kezemet fogod.
Elképzelem, hogy újra mindketten boldogok vagyunk, és csak egymásnak létezünk.
Elmosolyodok, a zsebeimből kiveszem a kezem, arcomat az égnek meresztem, s
hagyom, hogy a cseppek néha már szinte csípően csapdossák bőrömet. Karjaimat
széttárom, az arcomon patakzó esővizet lenyalom szám széléről, és elvigyorodok.
Képzeletemben újból rohanunk és nevetünk. Istenem…
Olyan boldog vagyok!
Bizonyára észrevetted, hogy már nem
megyek melletted az esernyő alatt, így visszafordultál. Pár méter távolságból
próbálsz hozzám beszélni.
- Mit csinálsz Ana? Gyere! – mondod
túlkiabálva az eső zaját, de én nem reagálok. Egyszerűen az elmém nem engedi,
hogy kiszakíts ebből az érzésből.
Hallom közeledő lépteidet, pár másodperc
múlva immár mellettem állsz. Érzem, hogy fölém tartod az esernyőt, így az
esőcseppek kopogása arcomon hirtelen megszűnik.
- Meg fogsz fázni. Gyere – mondod
halkabban.
Ritkán fog el a düh érzése, de most valamiért
egy pillanatra átlibben a mellkasomon. Kinyitom a szemem, karjaimat leteszem,
egyenesen nézek a szemedbe… abba a gyönyörű, fekete szemedbe. A benne
megpillantott „furcsállás” világít rá arra, hogy az a személy, aki most előttem
áll, már nem az a férfi, akibe szerelmes lettem. Egyszerűen csak egy
közönséges, mindennapi alak.
És én eldöntöttem, hogy visszaszerzem
magamnak azt a férfit.
Egy pillanat alatt történik az egész.
Kajánul elmosolyodom, hirtelen az esernyő szárához nyúlok, megfogom, s oldalra
hajítom. Az arcodon mutatkozó meglepődés láttán felkacagok, elkapom alkarodat,
és rohanni kezdek veled. Nevetve lihegek, arcomat csapkodják nedves
hajtincseim, s a szememben felgyűlő víztől alig látok. Istenem, hogy én mennyire szeretem ezt! Miért nem tettem meg eddig?
Miért hagytam, hogy idáig csússzunk a lejtőn? Hisz csak ennyi kellett!
Neked úgy tűnik, szinte választásod
sincs, csak az, hogy velem együtt fuss – és ezt is teszed. Nem ellenkezel, csak
tehetetlenül, szinte gyerekként engedelmeskedsz, és jössz, amerre én. Nem
szólsz semmit. Sőt: úgy érzem, mintha egyre kevésbé kellene téged húznom. Na? Talán
te is emlékszel már? Te is rádöbbentél, hogy annak idején még erre is képesek
voltunk?
Fogalmam sincs, hová futok: egyszerűen
csak oda, ahová jól esik. Először egy darabig visszafelé azon az úton ahol az
imént jöttünk. Találkozunk egy-két újonnan létrejött pocsolyával, melyek nagy
csobbanással üdvözölnek bennünket, ahogy talpunk az aljukra ér. A végére már
direkt kiszemelem magamnak ezeket a kis mini-tavakat, megkeresem a legmélyebb
részüket, és nagy szökkenésekkel csinálok instant szökőkutakat a park útján
(gondolom a mellettünk elhaladó járókelők legnagyobb örömére, különös
tekintettel a fehér ruhásokra).
Aztán megunom, és meglepődésedre a parkban
lévő füves terület felé kezdek futni. Egyenesen a „Fűre lépni tilos!” tábla
mellett haladunk el, majd egy-két méter után a cipőnk vizes talpa és a nedves
fű találkozása egyik pillanatról a másikra a földre kényszerít bennünket. Ezen
még én is meglepődöm. Arccal előre esek, de tompítom kezeimmel, és érzem, hogy
te is félig-meddig rám érkezel. Bár kicsit fájt az esés, jókedvem mégis csak
fokozódik, és szinte már-már hahotázni kezdek. Hallom fülem mellett fáradt
lihegésedet, egy-két apró, fájdalmas nyögésedet, ahogy megmozdulsz. Megpróbálok
félig feltápászkodni, majd hasamról hátamra fordulok, és föléd mászok. Alattam
fekszel, én pedig nevetve fürkészem arcodat, melyen többféle érzelem
kavalkádját vélem felfedezni, mint ahány színű falevél van ebben a parkban.
- Diego! Hahó, Diego Fernández! – mondom
neked nevetve, vállaidat megfogva és enyhén megrázva.
- Ana, én… - szólalsz meg bizonytalanul,
de én hirtelen szád elé teszem egyik mutatóujjam, és félbehagyod a mondatot.
- Ne! Még… ne rontsd el… - mondom halkabban,
és nyelek egyet. Most érzem, hogy a futástól az imént még hevesen dobogó szívem
kezd lassan megnyugodni, és észreveszem, hogy a zápor is nyugodtabbá vált. Bár
még mindig jócskán szórja a cseppeket magából az ég, már koránt sem olyan vad,
mint pár perccel ezelőtt.
- Én csak azt akartam, hogy… - kezdesz
újból bele, az én arcomon pedig a bennem megbúvó félelem miatt a mosoly egyre
inkább őszintétlenebbé válik. Jön a rideg
valóság? Kérlek, ne úgy reagálj, mint amitől rettegek! Kérlek!
- …Köszönöm. – Mondod váratlanul, én
pedig csak pislogok rád párat, majd lehunyom szemeimet. – Tudom, hogy miért
vagy most ilyen – folytatod, majd vizes tincseimet fülem mögé tűröd. Apró
gesztusodat érezve elmosolyodok, és érzem, hogy szemhéjaim között meleg könnyem
keveredik a hideg esővízzel. Miután összeszorítom szemeim, az egyik
könnycseppnek már nem marad hely, s arcom oldalán szalad végig.
- Te butus… - törlöd le a cseppet célba
érése előtt, s kezed arcomon nyugtatva hagyod, mutatóujjaddal cirógatva nedves
bőrömet. – Annyira sajnálom, hogy mostanában így betokosodtam. Annyi minden
történt velem, hogy szinte beszippantottak a problémáim. Régen sokszor
csináltuk ezt, tudom én. Mennyit hülyéskedtünk az esőben… – mosolyodott el. -
Ne haragudj, ha mostanában kevesebbet foglalkozom veled. Annyira szégyellem
magam. És… köszönöm, hogy egy kicsit kizökkentettél engem.
Szerettem volna magam felébreszteni,
vagy csak simán feleszmélni, hogy meggyőződhessek arról, hogy ami most
történik, tényleg igaz-e. Hátha mégsem a valóság, és valójában még mindig csak
az esőben állok ábrándozva, te pedig az esernyőt markolászod pár méterrel
odébb, értetlenül nézve engem.
- Drága Anabel… most már tényleg
tüdőgyulladást fogunk hazavinni magunkkal, ha tovább maradunk itt a nedves
füvön – mondod kedvesen nevetve, megböködve arcomat. Kuncogok egyet, majd
kinyitom a szemeimet. Sötétbarna, immár mosolygós szembogaraidba nézve végre
talán elhiszem, hogy valóban ez történik, s a bennem lévő fényesség vadiúj
szikrára gyúl, ahogy végre megpillantom azt a rég látott mosolyodat.
Feltápászkodok, és te is így teszel. A
ruháinkat nézve elneveted magad, hogy mégis hogy nézünk ki. Mindenki minket
bámul, aki csak elmegy ezen az úton, de bennünket ez egy cseppet sem érdekel.
Mosolyogva fogod meg kezemet, és ismét elkezdünk ballagni hazafelé, az immár
csak szemerkélő esőben. A fákat kissé megtépázta a szél és a vihar, róluk
lerázva a még el nem száradt, de már jócskán színpompázó leveleket. Így a
porondunkon ismét gyönyörű balerinák táncolnak, sajátos színeiket meg-megragyogtatva
a közönségnek, s az esti lámpák fényét visszaverve a nedves aszfalt szikrázóan
ragyog alattunk, díszkivilágítást adva hazafelé vezető utunknak.
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése