Zongoralecke - 1. rész

     - És anya, a zongoratanár az bácsi lesz vagy néni? – nézett rám jobb kezem felől apró kislányom, miközben a zeneiskola felé ballagtunk.
     - Nem tudom kicsim biztosan, de én azt hiszem bácsi lesz. Úgy emlékszem, ezt mondták.
     - Uu… én félek a tanár bácsiktól – biggyesztette le alsó ajkát Flora. – Az oviba is az óvó bácsitól félt mindenki!
     Felkuncogtam.
     - Attól hogy bácsi, még nem kell félni tőle. Biztosan nagyon aranyos lesz, meglátod – simogattam meg feje tetejét.
     - Félős Flora! Félős Flora! – szólalt meg hangosan bal oldalam felől kisfiam, húga felé hajolva és mutogatva.
     - Niall, elég! – szóltam rá.
     Már kezdett a nap lemenni, a késő délutáni órákban vakító fénnyel világította meg az iskola kapuját, amelyen beléptem csemetéimmel oldalamon.
     - Azt mondták, a 23-as termet kell keresnünk… - pásztáztam a szememmel az ajtókat. Nemsokára oda is értünk az említett ajtóhoz, ahonnan már ki is szűrődött az erőteljes, és hallhatóan profi zenész által játszott zongoramuzsika. Határozottan kopogtattam be az ajtón, de miután gondoltam hogy nem hallja az illető a hangos zene miatt, inkább vettem a bátorságot és magamtól benyitottam.
     A zongoránál egy sötét hajú fiatalember ült, láthatóan belemerülve a játékba, de amint hallotta hogy bejöttünk, levette kezeit a zongora klaviatúrájáról, és tekintetét is felénk fordította, majd felállt a székről.
     Egy pillanat alatt végigmértem őt. Bár korához képest nem volt túl fiatalosan felöltözve - csak egy egyszerű fehér, hosszú ujjú inget viselt, fekete szövetnadrággal – az arca alapján nagyon fiatalnak tűnt, ezért azt gondoltam, hogy biztosan valamelyik felsőbb éves diák lehet. Szemei és arckaraktere arra utaltak, hogy valószínűleg félig-meddig ázsiai származású. Haja elegánsan ketté volt választva, és enyhén hátrasöpörve.
     - Jó napot – köszöntem neki kissé bizonytalanul. – Mi órára jöttünk, és a zongoratanárt keressük. Tudja esetleg, hogy merre lehet?
     A fiatalember halványan elmosolyodott.
     - Én volnék az – lépett kicsit közelebb, majd kezet nyújtott. – Aston Lee vagyok, örvendek.
     - Ah… - pislogtam sűrűen zavaromban, és éreztem, hogy enyhén elönti arcomat a pír. – É… értem, elnézést, én csak… - kezdtem el makogni, de inkább előbb elfogadtam a kézfogást, mint elkezdjek magyarázkodni. – Loren Camwell vagyok – bólintottam enyhén, és a földet kezdtem el pásztázni.
     Mr. Lee felnevetett.
     - Ne aggódjon, nem ön az első aki nem hitte, hogy tanár vagyok… hát ilyen ez, ha az ember most kezdi a pályáját, fiatalon.
     Szemem megakadt egy pillanatra ragyogó mosolyán, mely csak egy másodperc erejéig tűnt fel arcán, majd tekintete átsiklott a mellettem megilletődötten pislogó gyermekeimre.  Barátságosan elmosolyodott, és leguggolt hozzájuk.
     - És… ők lesznek az új zongoristák? – szólalt meg gyermekibb hangnemben.
     - Igen, mindketten – simogattam meg gyermekeim fejét. – Köszönjetek szépen a tanár bácsinak, és mutatkozzatok be.
     - Az én nevem Aston Lee – nyújtott kezet feléjük – de szólítsatok engem Aston bácsinak.
     - Na, gyerünk kicsim – suttogtam kislányomnak a hátát simogatva.
     - Flora vagyok – nyújtotta oda kis kacsóját, melyet Mr. Lee gyengéden megfogott és megrázott. Lányom apró keze elveszett a tanár úr nagy tenyerében.
     - Nagyon szép név, Flora!
     - A teljes neve Flora Janes, de mindenkinek csak ennyit mond… ezt még meg kell tanulnia – mondtam.
     - Te kínai vagy? – kérdezte teljes gátlástalansággal a kislányom, mire az én arcom szerintem falfehér lett a megrökönyödéstől.
     - Flora… Ilyet nem illik kérdezni! – hajoltam oda kislányomhoz, erőteljesen suttogva fülébe.
Mr. Lee csak nevetett.
     - Nem, én nem vagyok kínai. Az én anyukám koreai volt, és ezért nekem is ilyen ferde szemem lett, mint a kínaiaknak – mutatott a szemeire Mr. Lee, és látszott rajta, hogy abszolút nem sértette meg a dolog, csak hát… akkor is.

     - Ne haragudjon – makogtam halkan, de szerintem nem hallotta.
     - És a fiatalúr? – fordult kisfiam felé szintén felé nyújtott tenyérrel.
     - Az én nevem Niall Janes – rázott kezet a tanár úrral kissé kevésbé félős, de még mindig megilletődött fiam.
     - Rendben. Akkor azt hiszem kezdhetjük is, ugye? – állt fel Mr. Lee. – Ön az óra erejéig itt marad a gyerekekkel?
     - Nos, nem is tudom… mennyi idő a két tanóra együtt?
     - Egy-másfél óra.  
- Akkor én lehet, hogy inkább elmennék elintézni még egy-két dolgot és visszajövök a értük. Talán jobb is ha nem zavarok be, a gyerekek is jobban el tudnak lazulni ha nem figyelem őket állandóan – böködtem meg kisfiam arcát. - Hét órára elég, ha visszaérek?
     - Persze, bőven – mosolyodott el.
    - Akkor hát… nagyon köszönöm – mosolyodtam el én is.– Oh, még annyit szeretnék kérdezni, hogy… maradhatna így ez az időpont? A két gyereket akkor nem kellene külön hoznom, hanem egyben letudhatnánk…
     - Hogy ne maradhatna. Így legalább egymás óráján is részt vehetnek.
     - Köszönöm. Akkor majd érkezem.

     Vásárolni mentem, míg a gyerekek az órán voltak. A tanár úr nagyon barátságosnak tűnt, így teljesen nyugodt voltam felőlük. Bár még mindig nagyon furcsa volt belegondolni, hogy a gyerekeim tanára talán még nálam is fiatalabb.
    Csak nem lehet annyira fiatal… Pályakezdő. Biztosan most diplomázott… mennyi lehet, talán huszonhárom? Huszonnégy?
     A zöldségek válogatása közben azon kaptam magam, hogy már percek óta ezen a tanáron gondolkozom, és idézem vissza magamban a vele kapcsolatosan szerzett első benyomásomat. Nevető arca fel-felvillant elmémben.
     Na jó, most állok le. Témaváltás az agyamban, és kész! – gondoltam, majd az imént összeszedett zacskónyi paradicsomot határozottan beletettem a bevásárlókosárba, és tovább toltam azt.

     - Anya! – futottak felém gyermekeim Mr. Lee és a zongora mellől, majd átölelték a derekamat, és hozzám bújtak.
     - Anya, eljátszottam egyedül egy dalt! Teljesen! Ugye milyen ügyes vagyok? – mesélte lelkesen kislányom, felfelé nézve rám.
     - Úgy látom, tetszett az óra – simogattam meg a kis fejét mosolyogva, majd Mr. Lee-re siklott a tekintetem. – Mondja, hogy legalább itt nem olyan rosszcsontok mint otthon – kérdeztem viccelődve.
     - Ne aggódjon, olyanok voltak mint a kisangyalok – állt fel a tanár úr is a székről, és mosolyogva közelebb jött felénk. Csak ekkor tűnt fel számomra, hogy milyen magas. – Aztán otthon tessék gyakorolni amit mondtam, rendben?
     - Én már el is felejtettem, annyi mindent mondott! – fogta fejét kisfiam ártatlanul, mire kissé kínosan kezdtem érezni magam helyette.
     - Niall…
     - Akkor nem te fogsz ülni Aston bácsi lovára, hanem én! – szólt bátyjához Flora, majd ismét felém fordult, és megmarkolta a kabátom alját. - Anya, anya képzeld Aston bácsinak van egy lova, és azt mondta hogy aki a legszorgalmasabb lesz, az majd felülhet rá! – mesélte lelkesen, mire az én szemöldököm felszaladt a hirtelen információtól.
     - Tényleg? – néztem kérdően a tanár úrra, mire ő megvonta a vállát.
    - Valamit valamiért, nem igaz? – nevette el magát ismét, és újból feltűnt számomra a meglehetősen szépnek tűnő mosolya.
     - Nahát, akkor lesz miért dolgozni kicsikéim – karoltam át gyermekeimet. – Köszönöm Mr. Lee, akkor legközelebb csütörtökön ismét ekkor jövök velük. Ugyanide kell jönnünk akkor is?
     - Igen, ugyanebbe a terembe.
     - Rendben. Akkor hát… – indultam ki a teremből.
     - Az igazat megvallva én is épp most távozom, mert nincs több diákom a napra – fogta a fekete hosszú kabátját valamint barna táskáját Mr. Lee, és az ajtóhoz jött mellénk, majd lekapcsolta a teremben a villanyt.
     Végig mentünk a folyosón, ahol a gyerekek persze végig futkostak. Biztosan nehéz lehetett nekik végigfigyelni és ülni azt a másfél órát, ismertem őket – de úgy látszott, a tanár úr remekül bírt velük.
     - Annyira aktívak – szólaltam meg Mr. Lee mellett sétálva, és a gyermekeimet nézve. – Nehéz nekik koncentrálni, vagy végigülni valamit. Többek között ezért is írattam be őket zeneiskolába… hogy ezt gyakorolják valahol.
     - Csak tudni kell velük bánni, és kenyérre lehet őket kenni – nézte ő is őket mosolyogva. Látszott az arcán, hogy nagyon szereti a gyerekeket. Ez ritka az ilyen fiatal férfiak körében… és hogy ilyen módon értsen hozzájuk.
     - Azt hiszem… jó helyre jöttünk ez ügyben – szántam egy aprócska bókot a tanár úrnak, mire ő kissé felkuncogott.
     - Ez hízelgő.
     Kiértünk a folyosó végére, ahol megálltunk.
     - Én még leadom a portán a kulcsokat, és egyebek. Nagyon örültem, és akkor csütörtökön várom önöket. További szép estét!
     - Viszont! – bólintottam egyet egy mosoly kíséretében, és gyerekeimet kézen fogva kisétáltam a zeneiskola kapuján.
     Nagyon kedvesnek tűnik.

     Nem sokára haza is értünk, majd rögtön az asztalhoz ültünk és vacsoráztunk. A gyerekeket lefektettem aludni, majd végre én is adtam magamnak egy pár percet, amit csak magamra szántam. Lezuhanyoztam, és fáradtan dőltem be az ágyamba, egy könyv társaságában.
     Nekiálltam olvasni a kedvenc regényemet, de egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy egyszerűen nem tudom felfogni a mondatokat, amelyeket már egyszer elolvastam. Folyton visszaugrottam egy-egy bekezdést, hogy újra értelmezzem, de ahogy végigértem rajta megint csak nem sikerült teljesen felfognom. Máson járt az agyam… olyanon, amin nem akartam, de már előre sejtettem hogy járni fog; és próbáltam nem foglalkozni vele.
     A ma frissen megismert Mr. Lee személye járkált a gondolataim között. Újból lejátszódott egy-egy pillanat lelki szemeim előtt első találkozásunkból, ahogyan zongorázott, ahogyan mosolygott a gyerekeimre barátságosan… ahogyan nevetett. Valamiért nagyon megfogott a személye engem, és mivel ismertem magam, tudtam, hogy ez mit jelent nálam.
     Teljesen hülyének éreztem magam… főleg úgy, hogy fél év sem telt el a válásom óta. Furcsa volt ez az egész, mert azóta egyáltalán nem foglalkoztam férfiakkal, és nem is volt olyan, aki bármi ilyet váltott volna ki belőlem.
     Eleve elhatároztam a férjemtől való elválás után, hogy jó ideig nem lesz senkim. Inkább a karrieremre és a gyerekekre koncentrálok. Nem is lenne időm egyáltalán randizni, vagy bármi, és nem is akarok. Főleg nem a… gyerekeim tanárával.
     Mit gondolok én?! Ez a gyerekeim tanára! Ráadásul valószínűleg fiatalabb nálam. Egyáltalán honnan tudjam, hogy nem házas-e, vagy bármi? …Egyáltalán miért gondolkozok ezen, ha nem akarok semmit? Miért is akarnék ha még csak egyszer találkoztam vele, és - még egyszer elismétlem – A GYEREKEIM TANÁRA?
     A könyvet összecsaptam, és a szekrényemre raktam, mert tudtam, hogy az olvasás halott ötlet lesz az este további folyamán. Így inkább le is kapcsoltam a kisvillanyomat, és a takarót magamra húzva kényelmesen elhelyezkedtem az ágyban.
Az elmémet megpróbáltam kitisztítani, és nem gondolni semmire.
     Ez csak egy hülye gondolat, ami most megjelent a fejemben, és kész. Nem változik semmi, el fog múlni.
           
     Sajnos az ekkori elhatározásom – várhatóan – nem úgy alakult. Másnap ugyanúgy az eszembe jutott, egészen addig, míg a gyerekeket el nem vittem az iskolába, és be nem mentem a munkahelyemre, ahol némileg jobban lefoglaltam az agyamat, és nem volt időm gondolkozni.
Egy hülyének éreztem magam, és nem akartam ezt. Nem vágytam bármi ilyesmire, de egyszerűen a gondolataimnak nem tudtam parancsolni, így hát végül kénytelen voltam elfogadni magamban a tényt, hogy a gondolata ott kering a fejemben.
     Majd szépen elmúlik, és kész. Csak valamiért túl erős volt számomra az első benyomása.

     Azonban ebben is tévedtem, mert ahogy közeledett a csütörtöki nap ahhoz a ponthoz ahol újból találkozom vele, észrevettem, hogy izgatottá válok.
     Hát ez már tényleg egy vicc, Loren… - kuncogtam fel magamban, mikor a zeneiskola épülete felé lépdelve a gyomrom enyhén görcsbe rándult. – Ez csak egy tanár! Egy tanár, aki… szimpatikus, és semmi több!
     Nemsokára már a huszonhármas terem előtt álldogáltunk, ahonnan ezúttal nem jött zongoraszó. Halkan bekopogtam, azonban már benyitnom sem kellett, mert egy fiatal kislány éppen kifelé tartott onnan, kottákkal a kezében.
     - Oh, jó napot – mondta vékonyka hangján, majd tovább is állt.
     További izgatottsággal magamban léptem be a küszöbön, és a zongora felé pillantottam, ahol Mr.Lee ült, és éppen a kottáit rendezgette. Ez alkalommal is ugyanabban az öltözékben volt, mint a múltkor: fehér, hosszú ujjú ing, és egy sötét nadrág.
     - Öhm, Jó napot, Mr.Lee – köszöntem mosolyogva, majd követtek engem gyermekeim is.
   - Jó napot, szervusztok – nézett felénk, majd felállt a zongoraszékről, és barátságos arckifejezéssel gyermekeimre nézett. – Na, ki gyakorolt?
     - Én! – szólalt meg egyszerre mindkét gyermekem.
     Mr. Lee erre felnevetett, mire a szívem talán mintha dobbant is volna egyet. Elég legyen! – szóltam magamra.
     - Remek, Mozart már nagyon várja hogy valaki ráüljön! Úgyhogy akkor nézzük is meg, a gyakorlás eredményét, mit szóltok?
     - Igen! Én kezdek – futott oda a zongorához kisfiam, mire Flora rögtön követte őt, miszerint ő szeretne az első lenni. Én még mindig a ló nevén voltam leakadva.
     - Mozart? – pislogtam értetlenül.
     - Ez a lovam neve. Talán kicsit bénán hangzik, de… a kedvenc zeneszerzőmről neveztem el  – vakarta zavartan nevetve a tarkóját Mr. Lee.
     - Nem, épp ellenkezőleg, szerintem nagyon ötletes – nyugtattam meg. – Mr. Lee… lehetne egy kissé, hát, talán kínos kérésem?
     - Persze, mi lenne az?
     - Tudja, nekem most el kellene mennem valahová, de nem biztos hogy hétig végzek. Alap esetben ilyenkor ha otthon vannak a gyerekek, a szomszéd vigyáz rájuk, de most értük sem fogok tudni jönni hogy csak hazavigyem őket… Nem lehetne, hogy esetleg csak egy fél órával tovább maradjanak? Csak így tudnám megoldani… tudja, mondtam nekik hogy ma lehet hogy akkor nem fognak tudni jönni órára, de teljesen kétségbeestek, mert már nagyon várták. Nem kérném ingyen…
     - Jaj, ne hülyéskedjen. Persze hogy maradhatnak a tücskök, jól elleszünk – mosolygott rám.
     - Tényleg? – ragyogott fel tekintetem. - Oh… ez nagyon… remek. Köszönöm szépen, akkor… én nagyon sietni fogok, ígérem.
     A zeneiskolából kisietve nem olyan érzelmekkel jöttem ki, mint amilyenekkel terveztem, hogy jönni fogok.
     Miért ilyen kedves? Miért ilyen segítőkész? Miért? Ah… - csóváltam meg a fejemet, majd sietősre vettem a tempómat, hogy odaérjek a megbeszélésre.

     A gyerekek továbbra is nagy lelkesedéssel voltak a zongoraórák iránt. Ahhoz képest, hogy a legtöbb gyerek nem szokta szeretni, ők kifejezetten várták minden hétfőn és csütörtökön. Azt hiszem, ez mind Mr. Leenek volt köszönhető. Valamit tudhatott, az biztos… főleg, hogy az én kis hiperaktív lurkóim így megszerették.
     Az én érzéseim, amiket magam sem értettem mik voltak, nem múltak el – sőt. Talán már én is ugyanúgy vártam a zongoraórákat, mint maguk a gyerekek, és ez megrémisztett. Én is egyre közvetlenebb kapcsolatba kezdtem kerülni Mr. Leevel. Általában útban kifelé az iskolából mindig szóba elegyedtünk valamivel kapcsolatosan, és csaknem plusz fél órát mindig beszélgettünk a porta előtt. Ezek nem valami bennfentes, személyes dolgok voltak – csak az élet dolgai, a gyerekek, vagy az iskola. Róla nem tudtam meg túl sokat, és nem is akartam kérdezni bármit is, mert azt gondoltam: miért tenném? Nincs közöm hozzá, és ő sem érdeklődik felőlem – akkor nekem miért kéne?
     Pedig kíváncsi lettem volna mindenre. Kíváncsi lettem volna… Rá. Meg akartam volna ismerni, de be kellett érnem azzal, amiket az én kis gyerekeim elkotyogtak vacsora közben nekem.
     - Jajj, annyira várom már hogy láthassam Mozartot! – áradozott mellettem a széken kis hercegnőm. – El fogok neki is játszani egy dalt, amit Aston bácsi tanított! Már nagyon sokat tudok, igaz anya?
     - Igen kicsim, nagyon ügyes vagy, és szorgalmas. De ne csak Mozart miatt csináld!
     - Nem, nem csak azért – rázta meg két copfocskáját Flora. – Én szeretek zongorázni, mert Aston bácsi nagyon aranyos és vicces!
     - És te hogy gondolod, Niall?
     - Igen, én is szeretem Aston bácsit. Csak kár, hogy ma megint jött az a néni az óra közben – húzta el a száját fiam a tányérján lévő étel piszkálása közben, mire én érdeklődve néztem rá.
     - Néni?
     - Aston bácsinak mostanában van egy néni aki mindig jön. Olyankor Aston bácsi nem olyan kedves mint szokott… - magyarázta kislányom.
     - Veletek nem olyan kedves, mint szokott? – Ez egyre érdekesebben hangzott, és csalódás-szikra kezdett el bennem felgyúlni. Milyen nő? És attól miért lenne kevésbé kedves az én gyerekeimmel?
- Nem, velünk mindig kedves! Csak amikor a néni jön akkor inkább rosszkedvű lesz… és a nénivel nem kedves.
     Na jó, ez érdekessé kezd válni. Minek jön egyáltalán egy nő az órára? És vele beszélget, az én gyerekeim óráján? Netán veszekedik vele?
     - De anyával mindig olyan kedves – szólalt meg kisfiam, hallhatóan nekem célzottan, és mindketten felkuncogtak.
     - Inkább egyetek, ne a szátok járjon! – szóltam rájuk, majd kissé zavart gondolatokkal folytattam a vacsorát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése