- És anya, a zongoratanár az bácsi lesz vagy néni? – nézett rám jobb kezem
felől apró kislányom, miközben a zeneiskola felé ballagtunk.
- Nem tudom kicsim biztosan, de én azt hiszem bácsi lesz. Úgy emlékszem, ezt
mondták.
- Uu… én félek a tanár bácsiktól – biggyesztette le alsó ajkát Flora. – Az
oviba is az óvó bácsitól félt mindenki!
Felkuncogtam.
- Attól hogy bácsi, még nem kell félni tőle. Biztosan nagyon aranyos lesz,
meglátod – simogattam meg feje tetejét.
- Félős Flora! Félős Flora! – szólalt meg hangosan bal oldalam felől kisfiam,
húga felé hajolva és mutogatva.
- Niall, elég! – szóltam rá.
Már kezdett a nap lemenni, a késő délutáni órákban vakító fénnyel világította
meg az iskola kapuját, amelyen beléptem csemetéimmel oldalamon.
- Azt mondták, a 23-as termet kell keresnünk… - pásztáztam a szememmel az
ajtókat. Nemsokára oda is értünk az említett ajtóhoz, ahonnan már ki is
szűrődött az erőteljes, és hallhatóan profi zenész által játszott
zongoramuzsika. Határozottan kopogtattam be az ajtón, de miután gondoltam hogy
nem hallja az illető a hangos zene miatt, inkább vettem a bátorságot és
magamtól benyitottam.
A zongoránál egy sötét hajú fiatalember ült, láthatóan belemerülve a játékba,
de amint hallotta hogy bejöttünk, levette kezeit a zongora klaviatúrájáról, és
tekintetét is felénk fordította, majd felállt a székről.
Egy pillanat alatt végigmértem őt. Bár korához képest nem volt túl fiatalosan
felöltözve - csak egy egyszerű fehér, hosszú ujjú inget viselt, fekete
szövetnadrággal – az arca alapján nagyon fiatalnak tűnt, ezért azt gondoltam,
hogy biztosan valamelyik felsőbb éves diák lehet. Szemei és arckaraktere arra
utaltak, hogy valószínűleg félig-meddig ázsiai származású. Haja elegánsan ketté
volt választva, és enyhén hátrasöpörve.
- Jó napot – köszöntem neki kissé bizonytalanul. – Mi órára jöttünk, és a
zongoratanárt keressük. Tudja esetleg, hogy merre lehet?
A fiatalember halványan elmosolyodott.
- Én volnék az – lépett kicsit közelebb, majd kezet nyújtott. – Aston Lee
vagyok, örvendek.
- Ah… - pislogtam sűrűen zavaromban, és éreztem, hogy enyhén elönti arcomat a
pír. – É… értem, elnézést, én csak… - kezdtem el makogni, de inkább előbb
elfogadtam a kézfogást, mint elkezdjek magyarázkodni. – Loren Camwell vagyok –
bólintottam enyhén, és a földet kezdtem el pásztázni.
Mr. Lee felnevetett.
- Ne aggódjon, nem ön az első aki nem hitte, hogy tanár vagyok… hát ilyen ez,
ha az ember most kezdi a pályáját, fiatalon.
Szemem megakadt egy pillanatra ragyogó mosolyán, mely csak egy másodperc
erejéig tűnt fel arcán, majd tekintete átsiklott a mellettem megilletődötten
pislogó gyermekeimre. Barátságosan
elmosolyodott, és leguggolt hozzájuk.
- És… ők lesznek az új zongoristák? – szólalt meg gyermekibb hangnemben.
- Igen, mindketten – simogattam meg gyermekeim fejét. – Köszönjetek szépen a
tanár bácsinak, és mutatkozzatok be.
- Az én nevem Aston Lee – nyújtott kezet feléjük – de szólítsatok engem Aston
bácsinak.
- Na, gyerünk kicsim – suttogtam kislányomnak a hátát simogatva.
- Flora vagyok – nyújtotta oda kis kacsóját, melyet Mr. Lee gyengéden megfogott
és megrázott. Lányom apró keze elveszett a tanár úr nagy tenyerében.
- Nagyon szép név, Flora!
- A teljes neve Flora Janes, de mindenkinek csak ennyit mond… ezt még meg kell tanulnia
– mondtam.
- Te kínai vagy? – kérdezte teljes gátlástalansággal a kislányom, mire az én
arcom szerintem falfehér lett a megrökönyödéstől.
- Flora… Ilyet nem illik kérdezni! –
hajoltam oda kislányomhoz, erőteljesen suttogva fülébe.
Mr. Lee csak
nevetett.
- Nem, én nem vagyok kínai. Az én anyukám
koreai volt, és ezért nekem is ilyen ferde szemem lett, mint a kínaiaknak –
mutatott a szemeire Mr. Lee, és látszott rajta, hogy abszolút nem sértette meg
a dolog, csak hát… akkor is.
- Ne haragudjon – makogtam halkan, de
szerintem nem hallotta.
- És a fiatalúr? – fordult kisfiam felé szintén felé nyújtott tenyérrel.
- Az én nevem Niall Janes – rázott kezet a tanár úrral kissé kevésbé félős, de
még mindig megilletődött fiam.
- Rendben. Akkor azt hiszem kezdhetjük is, ugye? – állt fel Mr. Lee. – Ön az
óra erejéig itt marad a gyerekekkel?
- Nos, nem is tudom… mennyi idő a két tanóra együtt?
- Egy-másfél óra.
- Akkor én
lehet, hogy inkább elmennék elintézni még egy-két dolgot és visszajövök a értük.
Talán jobb is ha nem zavarok be, a gyerekek is jobban el tudnak lazulni ha nem
figyelem őket állandóan – böködtem meg kisfiam arcát. - Hét órára elég, ha
visszaérek?
- Persze, bőven – mosolyodott el.
-
Akkor hát… nagyon köszönöm – mosolyodtam el én is.– Oh, még annyit szeretnék
kérdezni, hogy… maradhatna így ez az időpont? A két gyereket akkor nem kellene
külön hoznom, hanem egyben letudhatnánk…
- Hogy ne maradhatna. Így legalább egymás óráján is részt vehetnek.
- Köszönöm. Akkor majd érkezem.
Vásárolni mentem, míg a gyerekek az órán voltak. A tanár úr nagyon
barátságosnak tűnt, így teljesen nyugodt voltam felőlük. Bár még mindig nagyon
furcsa volt belegondolni, hogy a gyerekeim tanára talán még nálam is fiatalabb.
Csak nem
lehet annyira fiatal… Pályakezdő. Biztosan most diplomázott… mennyi lehet,
talán huszonhárom? Huszonnégy?
A zöldségek válogatása közben azon kaptam magam, hogy már percek óta ezen a
tanáron gondolkozom, és idézem vissza magamban a vele kapcsolatosan szerzett
első benyomásomat. Nevető arca fel-felvillant elmémben.
Na jó, most
állok le. Témaváltás az agyamban, és kész! – gondoltam, majd az imént összeszedett zacskónyi
paradicsomot határozottan beletettem a bevásárlókosárba, és tovább toltam azt.
- Anya! – futottak felém gyermekeim Mr. Lee és a zongora mellől, majd átölelték
a derekamat, és hozzám bújtak.
- Anya, eljátszottam egyedül egy dalt! Teljesen! Ugye milyen ügyes vagyok? –
mesélte lelkesen kislányom, felfelé nézve rám.
- Úgy látom, tetszett az óra – simogattam meg a kis fejét mosolyogva, majd Mr.
Lee-re siklott a tekintetem. – Mondja, hogy legalább itt nem olyan rosszcsontok
mint otthon – kérdeztem viccelődve.
- Ne aggódjon, olyanok voltak mint a kisangyalok – állt fel a tanár úr is a
székről, és mosolyogva közelebb jött felénk. Csak ekkor tűnt fel számomra, hogy
milyen magas. – Aztán otthon tessék gyakorolni amit mondtam, rendben?
- Én már el is felejtettem, annyi mindent mondott! – fogta fejét kisfiam
ártatlanul, mire kissé kínosan kezdtem érezni magam helyette.
- Niall…
- Akkor nem te fogsz ülni Aston bácsi lovára, hanem én! – szólt bátyjához Flora,
majd ismét felém fordult, és megmarkolta a kabátom alját. - Anya, anya képzeld Aston
bácsinak van egy lova, és azt mondta hogy aki a legszorgalmasabb lesz, az majd
felülhet rá! – mesélte lelkesen, mire az én szemöldököm felszaladt a hirtelen
információtól.
- Tényleg? – néztem kérdően a tanár úrra, mire ő megvonta a vállát.
-
Valamit valamiért, nem igaz? – nevette el magát ismét, és újból feltűnt
számomra a meglehetősen szépnek tűnő mosolya.
- Nahát, akkor lesz miért dolgozni kicsikéim – karoltam át gyermekeimet. –
Köszönöm Mr. Lee, akkor legközelebb csütörtökön ismét ekkor jövök velük.
Ugyanide kell jönnünk akkor is?
- Igen, ugyanebbe a terembe.
- Rendben. Akkor hát… – indultam ki a teremből.
- Az igazat megvallva én is épp most távozom, mert nincs több diákom a napra –
fogta a fekete hosszú kabátját valamint barna táskáját Mr. Lee, és az ajtóhoz
jött mellénk, majd lekapcsolta a teremben a villanyt.
Végig mentünk a folyosón, ahol a gyerekek persze végig futkostak. Biztosan
nehéz lehetett nekik végigfigyelni és ülni azt a másfél órát, ismertem őket –
de úgy látszott, a tanár úr remekül bírt velük.
- Annyira aktívak – szólaltam meg Mr. Lee mellett sétálva, és a gyermekeimet
nézve. – Nehéz nekik koncentrálni, vagy végigülni valamit. Többek között ezért
is írattam be őket zeneiskolába… hogy ezt gyakorolják valahol.
- Csak tudni kell velük bánni, és kenyérre lehet őket kenni – nézte ő is őket
mosolyogva. Látszott az arcán, hogy nagyon szereti a gyerekeket. Ez ritka az
ilyen fiatal férfiak körében… és hogy ilyen módon értsen hozzájuk.
- Azt hiszem… jó helyre jöttünk ez ügyben – szántam egy aprócska bókot a tanár
úrnak, mire ő kissé felkuncogott.
- Ez hízelgő.
Kiértünk a folyosó végére, ahol megálltunk.
- Én még leadom a portán a kulcsokat, és egyebek. Nagyon örültem, és akkor
csütörtökön várom önöket. További szép estét!
- Viszont! – bólintottam egyet egy mosoly kíséretében, és gyerekeimet kézen
fogva kisétáltam a zeneiskola kapuján.
Nagyon
kedvesnek tűnik.
Nem sokára haza is értünk, majd rögtön az asztalhoz ültünk és vacsoráztunk. A
gyerekeket lefektettem aludni, majd végre én is adtam magamnak egy pár percet,
amit csak magamra szántam. Lezuhanyoztam, és fáradtan dőltem be az ágyamba, egy
könyv társaságában.
Nekiálltam olvasni a kedvenc regényemet, de egyszer csak azt vettem észre
magamon, hogy egyszerűen nem tudom felfogni a mondatokat, amelyeket már egyszer
elolvastam. Folyton visszaugrottam egy-egy bekezdést, hogy újra értelmezzem, de
ahogy végigértem rajta megint csak nem sikerült teljesen felfognom. Máson járt
az agyam… olyanon, amin nem akartam, de már előre sejtettem hogy járni fog; és
próbáltam nem foglalkozni vele.
A ma frissen megismert Mr. Lee személye járkált a gondolataim között. Újból lejátszódott
egy-egy pillanat lelki szemeim előtt első találkozásunkból, ahogyan
zongorázott, ahogyan mosolygott a gyerekeimre barátságosan… ahogyan nevetett.
Valamiért nagyon megfogott a személye engem, és mivel ismertem magam, tudtam,
hogy ez mit jelent nálam.
Teljesen hülyének éreztem magam… főleg úgy, hogy fél év sem telt el a válásom
óta. Furcsa volt ez az egész, mert azóta egyáltalán nem foglalkoztam
férfiakkal, és nem is volt olyan, aki bármi ilyet váltott volna ki belőlem.
Eleve elhatároztam a férjemtől való elválás után, hogy jó ideig nem lesz
senkim. Inkább a karrieremre és a gyerekekre koncentrálok. Nem is lenne időm
egyáltalán randizni, vagy bármi, és nem is akarok. Főleg nem a… gyerekeim
tanárával.
Mit
gondolok én?! Ez a gyerekeim tanára! Ráadásul valószínűleg fiatalabb nálam.
Egyáltalán honnan tudjam, hogy nem házas-e, vagy bármi? …Egyáltalán miért
gondolkozok ezen, ha nem akarok semmit? Miért is akarnék ha még csak egyszer
találkoztam vele, és - még egyszer elismétlem – A GYEREKEIM TANÁRA?
A könyvet összecsaptam, és a szekrényemre raktam, mert tudtam, hogy az olvasás
halott ötlet lesz az este további folyamán. Így inkább le is kapcsoltam a
kisvillanyomat, és a takarót magamra húzva kényelmesen elhelyezkedtem az
ágyban.
Az elmémet
megpróbáltam kitisztítani, és nem gondolni semmire.
Ez csak egy
hülye gondolat, ami most megjelent a fejemben, és kész. Nem változik semmi, el
fog múlni.
Sajnos az ekkori elhatározásom – várhatóan – nem úgy alakult. Másnap ugyanúgy
az eszembe jutott, egészen addig, míg a gyerekeket el nem vittem az iskolába,
és be nem mentem a munkahelyemre, ahol némileg jobban lefoglaltam az agyamat,
és nem volt időm gondolkozni.
Egy hülyének
éreztem magam, és nem akartam ezt. Nem vágytam bármi ilyesmire, de egyszerűen a
gondolataimnak nem tudtam parancsolni, így hát végül kénytelen voltam elfogadni
magamban a tényt, hogy a gondolata ott kering a fejemben.
Majd szépen
elmúlik, és kész. Csak valamiért túl erős volt számomra az első benyomása.
Azonban ebben is tévedtem, mert ahogy közeledett a csütörtöki nap ahhoz a
ponthoz ahol újból találkozom vele, észrevettem, hogy izgatottá válok.
Hát ez már
tényleg egy vicc, Loren… - kuncogtam fel magamban, mikor a zeneiskola épülete felé lépdelve a gyomrom
enyhén görcsbe rándult. – Ez csak egy
tanár! Egy tanár, aki… szimpatikus, és semmi több!
Nemsokára már a huszonhármas terem előtt álldogáltunk, ahonnan ezúttal nem jött
zongoraszó. Halkan bekopogtam, azonban már benyitnom sem kellett, mert egy
fiatal kislány éppen kifelé tartott onnan, kottákkal a kezében.
- Oh, jó napot – mondta vékonyka hangján, majd tovább is állt.
További izgatottsággal magamban léptem be a küszöbön, és a zongora felé
pillantottam, ahol Mr.Lee ült, és éppen a kottáit rendezgette. Ez alkalommal is
ugyanabban az öltözékben volt, mint a múltkor: fehér, hosszú ujjú ing, és egy
sötét nadrág.
- Öhm, Jó napot, Mr.Lee – köszöntem mosolyogva, majd követtek engem gyermekeim
is.
- Jó napot, szervusztok – nézett felénk, majd felállt a zongoraszékről, és
barátságos arckifejezéssel gyermekeimre nézett. – Na, ki gyakorolt?
- Én! – szólalt meg egyszerre mindkét gyermekem.
Mr. Lee erre felnevetett, mire a szívem talán mintha dobbant is volna egyet. Elég legyen! – szóltam magamra.
- Remek, Mozart már nagyon várja hogy valaki ráüljön! Úgyhogy akkor nézzük is
meg, a gyakorlás eredményét, mit szóltok?
- Igen! Én kezdek – futott oda a zongorához kisfiam, mire Flora rögtön követte
őt, miszerint ő szeretne az első lenni. Én még mindig a ló nevén voltam
leakadva.
- Mozart? – pislogtam értetlenül.
- Ez a lovam neve. Talán kicsit bénán hangzik, de… a kedvenc zeneszerzőmről
neveztem el – vakarta zavartan nevetve a
tarkóját Mr. Lee.
- Nem, épp ellenkezőleg, szerintem nagyon ötletes – nyugtattam meg. – Mr. Lee…
lehetne egy kissé, hát, talán kínos kérésem?
- Persze, mi lenne az?
- Tudja, nekem most el kellene mennem valahová, de nem biztos hogy hétig
végzek. Alap esetben ilyenkor ha otthon vannak a gyerekek, a szomszéd vigyáz
rájuk, de most értük sem fogok tudni jönni hogy csak hazavigyem őket… Nem
lehetne, hogy esetleg csak egy fél órával tovább maradjanak? Csak így tudnám
megoldani… tudja, mondtam nekik hogy ma lehet hogy akkor nem fognak tudni jönni
órára, de teljesen kétségbeestek, mert már nagyon várták. Nem kérném ingyen…
- Jaj, ne hülyéskedjen. Persze hogy maradhatnak a tücskök, jól elleszünk –
mosolygott rám.
- Tényleg? – ragyogott fel tekintetem. - Oh… ez nagyon… remek. Köszönöm szépen,
akkor… én nagyon sietni fogok, ígérem.
A zeneiskolából kisietve nem olyan érzelmekkel jöttem ki, mint amilyenekkel
terveztem, hogy jönni fogok.
Miért ilyen
kedves? Miért ilyen segítőkész? Miért? Ah… - csóváltam meg a fejemet, majd sietősre vettem a
tempómat, hogy odaérjek a megbeszélésre.
A gyerekek továbbra is nagy lelkesedéssel voltak a zongoraórák iránt. Ahhoz
képest, hogy a legtöbb gyerek nem szokta szeretni, ők kifejezetten várták
minden hétfőn és csütörtökön. Azt hiszem, ez mind Mr. Leenek volt köszönhető.
Valamit tudhatott, az biztos… főleg, hogy az én kis hiperaktív lurkóim így
megszerették.
Az én érzéseim, amiket magam sem értettem mik voltak, nem múltak el – sőt.
Talán már én is ugyanúgy vártam a zongoraórákat, mint maguk a gyerekek, és ez
megrémisztett. Én is egyre közvetlenebb kapcsolatba kezdtem kerülni Mr. Leevel.
Általában útban kifelé az iskolából mindig szóba elegyedtünk valamivel
kapcsolatosan, és csaknem plusz fél órát mindig beszélgettünk a porta előtt.
Ezek nem valami bennfentes, személyes dolgok voltak – csak az élet dolgai, a
gyerekek, vagy az iskola. Róla nem tudtam meg túl sokat, és nem is akartam
kérdezni bármit is, mert azt gondoltam: miért
tenném? Nincs közöm hozzá, és ő sem érdeklődik felőlem – akkor nekem miért
kéne?
Pedig kíváncsi lettem volna mindenre. Kíváncsi lettem volna… Rá. Meg akartam
volna ismerni, de be kellett érnem azzal, amiket az én kis gyerekeim
elkotyogtak vacsora közben nekem.
- Jajj, annyira várom már hogy láthassam Mozartot! – áradozott mellettem a
széken kis hercegnőm. – El fogok neki is játszani egy dalt, amit Aston bácsi
tanított! Már nagyon sokat tudok, igaz anya?
- Igen kicsim, nagyon ügyes vagy, és szorgalmas. De ne csak Mozart miatt
csináld!
- Nem, nem csak azért – rázta meg két copfocskáját Flora. – Én szeretek
zongorázni, mert Aston bácsi nagyon aranyos és vicces!
- És te hogy gondolod, Niall?
- Igen, én is szeretem Aston bácsit. Csak kár, hogy ma megint jött az a néni az
óra közben – húzta el a száját fiam a tányérján lévő étel piszkálása közben,
mire én érdeklődve néztem rá.
- Néni?
- Aston bácsinak mostanában van egy néni aki mindig jön. Olyankor Aston bácsi
nem olyan kedves mint szokott… - magyarázta kislányom.
- Veletek nem olyan kedves, mint szokott? – Ez egyre érdekesebben hangzott, és
csalódás-szikra kezdett el bennem felgyúlni. Milyen nő? És attól miért lenne kevésbé kedves az én gyerekeimmel?
- Nem,
velünk mindig kedves! Csak amikor a néni jön akkor inkább rosszkedvű lesz… és a
nénivel nem kedves.
Na jó, ez érdekessé kezd válni. Minek jön
egyáltalán egy nő az órára? És vele beszélget, az én gyerekeim óráján? Netán
veszekedik vele?
- De anyával mindig olyan kedves – szólalt meg kisfiam, hallhatóan nekem
célzottan, és mindketten felkuncogtak.
- Inkább egyetek, ne a
szátok járjon! – szóltam rájuk, majd kissé zavart gondolatokkal folytattam a
vacsorát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése