Raise You, like a Phoenix - 9. rész

"Te jó ég, mi történik?"

Aiden immár sokkal jobban odafigyelt mindenre, amit csinált: talán kissé érettebb lett a gondolkodása azután, ami történt vele. Teljesen jól helyt állt a piacon Brant mellett, és árulta a forró csokoládét. Mielőtt még bármihez hozzáért volna, mindig átgondolta, hogy érzi magát épp, hogy nehogy újra felgyújtson valamit.

- Áhh… - ásított egy nagyot Brant az esti zárás után. – Hát ez egy kifejezetten fárasztó nap volt. Jól meg is fájdult a fejem – ráncolta össze szemöldökét.

- Megpróbáljam meggyógyítani? – kérdezte segítőkészen Aiden, és már rakta is Brant homlokára a tenyerét.

- Huh, nem, köszönöm Aiden – vette le finoman a már-már forró kezét a fejéről. – A végén még felgyújtod a hajamat… nem szeretnék kopasz lenni, nem állna jól – nevette el magát Brant. – Bemegyek a gyógyszertárba fájdalomcsillapítóért. Aztán fogunk egy taxit majd, mert lekéstük az utolsó buszt is.

A piac mellett volt egy gyógyszertár, de sajnos éppen bezárt mire odaértek. Emiatt egy messzebbihez kellett gyalogolniuk, amelyhez szűk utcákon át vezetett az út. Egy lélek sem járt arrafelé; az utcai lámpák közül csak pár világított, épphogy egy kis fényt adva útjukon. Aidennek valamiért kellemetlen érzése támadt, de inkább nem említette ezt meg Brantnek.

- Várj meg itt, mindjárt jövök – mondta Brant, mikor megálltak a kapu előtt. Egy kerthelységen belül volt a gyógyszertár, ahol kis zárt ablakon keresztül várták a beérkező vásárlókat. Aiden bólintott, és nézte, ahogy Brant besétál a sötétbe. Valamiért egyre rosszabbul kezdte magát érezni, és legszívesebben azt mondta volna neki, hogy ne is menjen be, de mivel nem akart akadékoskodni és gondot okozni, így továbbra sem szólt.

Leült a kapu mellett lévő padra. Érzékszervei kiélesedtek, minden egyes neszt tisztán meghallott: a denevérek szárnyának csapását a fák felett, a frissen lehullt falevél érkezését a földre. Egyszer csak suttogásokra lett figyelmes az épület egyik oldala felől. Egyre inkább felerősödtek a hangok, mintha csak mellette ültek volna az emberek, de mikor körbe nézett, még mindig nem látott senkit. Azonban azt tisztán érezte, hogy nincsenek egyedül.

Brant végzett a gyógyszertárban, és elkezdett visszafelé gyalogolni, mikor a suttogó hangok forrásai hirtelen előbukkantak, és két alak állta el útját. Aiden azonnal megérezte, hogy ez rosszat jelent. Mikor egyikük előrántott a zsebéből egy kést, egy tizedmásodperc alatt termett ott, izzó szemekkel és lángoló testtel, mely bevilágította az eddig sötétségbe borult udvart. Azonnal a földre terítette a késelni készülő alakot vállánál fogva, és önkívületi állapotba kerülve kezdte elégetni a talajnak szorítva. Társa azonnal elszaladt ijedtében.

- Ne, Aiden!! – kiabált Brant, de mind hiába: Aiden csak szorította, ő pedig nem tudta sehogy sem megállítani, különben ő is szénné égett volna. A férfinak szinte még arra sem volt ideje, hogy fájdalmában kiáltson: azonnal lángra kapott a teste, és olyan mélyen megégett, hogy szörnyet halt.

- Kérlek, Aiden, hagyd abba! – sírta el magát kétségbeesésében Brant, mire Aiden felállt. Szeméből eltűnt az őrült izzás, a testén lévő lángcsóvák lassan visszahúzódtak, és magához tért. Összeráncolt szemöldökkel nézte az előtte heverő holttestet, és szemeiben könnyek gyűltek. Brantre pillantott, aki kétségbeesett arccal nézett vissza rá.

- Bántani akart! – kezdett zokogni Aiden. Tudta, hogy rettenetes dolgot művelt. - Én… én csak meg akartalak védeni! Nem akartam…

Ezt nem hiszem el. Megölte. Megölt egy embert.

- Most mit csináljunk? – fogta a fejét Brant, és gombóc keletkezett a torkában a pániktól.

- Csak azt akartam, hogy téged ne bántsanak! – mondta zokogva Aiden, közelebb lépdelve Branthez, aki már nem tudott rá haragudni. Tudta, hogy most neki kell helyt állnia, és megnyugtatnia őt, mielőtt még nagyobb baj lesz.

- Jól van. Nyugodj meg Aiden, nem lesz semmi gond. Megoldjuk – kezdett el agyalni, és szinte már el is nevette magát keseredettségében. Tényleg úgy érezte, mintha csak álmodna, és ez a valóságban nem történhetne meg. – Figyelj. Hol van az a ház, amit felgyújtottál nem rég?

- Nincs messze, az is a város szélén volt – törölgette könnyeit Aiden. – Megmutatom ha kell.

- Oda fogjuk vinni ezt a testet, de a lehető legcsendesebben, úgy hogy senki se vegye észre. És meg is van, hogy hogyan – nézett az utca végén lévő útépítkezés során otthagyott talicskára.

Aiden elrohant a talicskáért, és a homokot letakaró fekete fóliáért. Óvatosan belehelyezték a holttestet, mely szinte szenesre volt égve. Brant könnyes szemekkel, de megkeményedve próbálta megtartani lélekjelenlétét.

A lehető legeldugottabb utakon tolták végig a talicskát, és sikerült a leégett ház egyik sarkában elhelyezni a testet.

- Így talán megúsztuk a bajt – törölte le a homlokán keletkező izzadtságcseppeket Brant.

- Annyira sajnálom – mondta Aiden ismét könnyeivel küszködve. – Nem akartam.

- Tudom – fogta meg a kezét Brant.

Aiden nem csak tette miatt sírt. Azért is, mert kezdte érezni, hogy talán valóban igaza van Brantnek: ő nem való az emberek közé. Abba viszont nem tudott belegondolni, hogy valaha is Brant nélkül éljen.

Aznap éjjel Brant nem tudott aludni. A mai nap nagyon elgondolkoztatta: hiszen Aiden véget vetett egy ember életének egy szempillantás alatt. Azonban nem azon agyalt, hogy ezentúl ő is fél tőle, épp ellenkezőleg: azt tartotta a legfurcsábbnak, hogy egyáltalán nem tartott Aidentől.

Ha ő nincs, lehet hogy már nem élnék.

Elege volt a céltalan ágyban fekvéstől, így inkább úgy döntött, benéz hozzá. Úgy tűnt, békésen alszik, és Brant tényleg igyekezett a lehető leghalkabb lenni, mégis kinyílott a porcelánbaba-arcú Aiden aranybarna szeme.

- Aludjál csak tovább – suttogta Brant mosolyogva, és ki is ment a szobából.

Ahogy Brant kiment, Aiden sem tudott tovább aludni. Felült az ágyon, és azt érezte, szeretné tovább nézni a mosolyát. Amikor Brant mosolygott rá, mindig jó érzés töltötte el őt. Ahogy erre gondolt, gyomrában és mellkasában forróságot érzett. Szinte észre sem vette, de a takaró elkezdett égni rajta.

- Francba – kelt ki az ágyból, és sóhajtva nézett a szenes ágyneműre. Úgy döntött, inkább kimegy Branthez.

- Brant? – kukucskált ki a szobából. A megszólított a kanapén ülve olvasott egy régi újságot, ezzel próbálta elütni idejét. Mikor a nevét hallotta, Aidenre nézett.

- Hát te nem alszol? – mosolyodott el Brant, és letette az újságot. Ismét ott volt a forróság Aiden mellkasában.

- Nem tudok. A takaróm is elégett… megint – ült le a kanapé szélére Aiden.

- Miért nem tudsz? – húzódott kicsit közelebb Brant.

- Itt… - mutatott a mellkasára Aiden – Mi ez az érzés? Amikor ilyen furcsát érez az ember a mellkasában és a hasában.

Brant arcára kaján vigyor ült.

- Na mi az? Csak nem szerelmes lettél? Talán az a csinos lány a piacon, aki minden nap kér forrócsokit?

- Nem, én ezt akkor érzem, ha téged látlak boldogan. Nem értem, eddig ez sosem volt.

- Oh… - Brant szívét melegség töltötte el, és elmosolyodott. Nem tudta, hogy működik Aiden, pontosan milyen érzései vannak, de abban biztos volt, hogy szereti őt, és jól esett neki. Furcsa, hogy talán még egy emberrel sem volt olyan viszonyban, mint amilyenbe Aidennel került együtt töltött idejük alatt.

Csak értetlenül nézett nagy aranybarna szemeivel Brantre, aki valójában szinte észre sem vette eddig, milyen gyönyörű teremtés is Aiden. Most, hogy itt ült vele szemben, valahogy jobban elkezdte megfigyelni. Hibátlan, hamvas arcbőre volt, telt szája, és kissé hullámos-borzas, vöröses barna haja, mely a fényben aranylóan fénylett. Tökéletesen kifejlett nyúlánk férfi testalkata volt, kulcscsontjai enyhén kiemelkedtek bőre alól. Tényleg látszott rajta, hogy nem evilági lény.

Vajon mi lesz az ő sorsa? Lehet, hogy egy nap arra kelek, hogy már nem is él. Nem tudhatom. De a szívem szakadna meg.

- Én most miért érzem azt… - szakította meg Aiden Brant elrévedését. - …hogy a szám – mutatott rá a sajátjára – azt akarom, hogy ott legyen? – érintette meg Brant alsó ajkát.

Először Brant nem is értette, mit akar ezzel mondani Aiden, de hirtelen csak arra eszmélt, hogy egyre közelebb hajol hozzá. A levegő egyik pillanatról a másikra felforrósodott, és Aiden lassan hozzáérintette az ajkát Brentéhez. Ahogy ez megtörtént, forróság öntötte el a testét, akár csak Aidenét. Iszonyatosan furcsa, mégis jól eső érzés volt ez.

Te jó ég, mi történik?

Raise you, like a Phoenix - 8. rész

"Ha saját életet akarsz... akkor engem felejts el."

Brant fel-alá mászkált a lakásban, állát idegesen és frusztráltan dörzsölgetve. Már másfél órája, hogy rájött, Aiden nincs a házban. Mikor éjjel felébredt, kis bűntudatot érzett a Aidennel való veszekedése miatt, ezért gondolta, benéz a fiúhoz – azonban mikor benyitott, csak a széttárt ablak tátongott előtte, Aiden ki-kiégett ágya pedig üres volt. Alig tudta elhinni, hogy ez történt. Az egész környéket tűvé tette pizsamában, hátha a fiút még elcsípi valahol, de teljesen reménytelennek bizonyult a helyzet. Egyszerűen nem tudta, mitévő legyen. Rémképek tűntek fel elméjében, ahogyan Aiden felgyújt valamit, esetleg leleplezi képességeit, és emiatt elfogják, megbüntetik. Azt sem tudta, mennyi ideje volt távol, hiszen már hajnalodott, majdnem reggel hat óra volt.

Egyszer csak kintről lépteket hallott. Azonnal felkapta fejét, és kinyitotta a bejárati ajtót, amely előtt legnagyobb meglepetésére egy kész férfi állt. Aiden volt az. Brant egy pillanatra lefagyott, pislogott párat, és azt se tudta, hirtelen mivel kezdjen: hogy kikérdezze mit tett, hol volt, vagy pedig hogy lehet az, hogy tinédzserként ment el, és most pedig gyakorlatilag akkora, mint ő maga.

- Aiden? – csúszott ki a száján.

- Brant... – szólalt meg mély, férfias hangon Aiden, és lesütötte szemeit. – Én...

- Hol voltál? Mit csináltál? Ugye nem értél hozzá semmihez?

- Hát... én... – cikázott Aiden tekintete a padlón, és lassan bejött a házba. Brant leolvasta az arcáról, hogy ez nem jelent jót, és már nyitotta is volna a száját egy újabb kérdésre, de Aiden inkább megelőzte. – Egy ház megégett. De nem volt benne senki.

Brant elképedt.

- És látott valaki?! – emelte meg a hangját, és ingerülten becsukta a bejárati ajtót.

Aiden megrázta a fejét.

- Fuh... – fújta ki a levegőt Brant, majd lehuppant a kanapéjára.

A másik lassan és szerényen leült mellé, és feszülten várta, mit mond majd neki a történtekre. Egy kis szünet után Brant odafordult, a szemébe nézett, és ismét megszólalt.

- Ezt érdemlem? Komolyan? Én... vigyáztam rád. Az első perctől kezdve hogy hozzám kerültél, figyeltelek és óvtalak téged. Ha neked erre nincs többé szükséged... rendben. Ha saját életet akarsz... – nézett el a tekintetéből -...akkor engem felejts el.

Brant szemében némi könny gyűlt. Végül Aiden is rá mert nézni, miután már könnycseppjeivel itt-ott kiégette az amúgy is szanaszét égett szőnyeget. Lassan felállt, majd besétált a szobájába.

Brant utánanézett. Így távolról méginkább látszott a változás Aidenen. Nagyon magas lett, csaknem 190 centiméteresnek saccolta őt. Nagyobb volt mint ő, nyúlánk, hosszú lábú, ugyanakkor széles vállú. Egy gyönyörű, fiatal felnőtt férfi volt, mégis még mindig olyan volt belül, akárcsak egy gyerek.

A nagy szőnyeget fürkészve tekintetével előjöttek Brant fejében a régi emlékek, melyekre a különböző égési nyomok alapján emlékezett vissza. Pontosan tudta, melyik mikor történt, milyen baleset folytán. Ott volt az első égési folt, mikor Aiden még apró babaként tüsszentett egyet. Kissé elmosolyodott, ahogyan a pillanat felidéződött benne. Mostmár szinte mindennapos volt az, hogy fel-felgyullad valami. Nem is vette észre, de Aiden nagyon az élete részévé vált Brantnek, és ha visszagondolt az azelőtti életmódjára, rájött, hogy milyen unalmasan és magányosan élt eddig.

Aiden a szobájában járkálva küzdött a benne morajló furcsa érzéssel. A bent lévő parkettán lábai alatt fekete nyomokat hagyott, és mikor megpróbált leülni, az ágytakaró azon nyomban felgyulladt alatta, így gyorsan fel is állt. Úgy érezte, az egész teste mindjárt lángra kap. Nem tudta, mitévő legyen, hiszen a házat soha nem akarta volna véletlen sem felgyújtani, úgyhogy az ablakon kinézve támadt egy ötlete.

A ház mellett nem túl messze volt egy régi pajta. Baek nagyon ritkán ment be oda, mert semmi másra nem használta, csak arra, hogy a téli tüzifát tárolja el benne. Aiden azt érezte, egyszerűen a benne rejlő energiát valahol szó szerint el kell égetnie. Az ablakon kimászott, és megpróbálta magát annyira lenyugtatni, hogy a lába alatt már ne égjenek el a dolgok. Amíg ez sikerült neki, bement a pajtába, és a nagy rakás fa láttán felcsillant a szeme.

Közelebb lépett hozzá, és megfogta az egyik fadarabot, ami szempillantás alatt égett el a kezében – azonban már ettől is sokkal jobban érezte magát. Kissé elmosolyodott, majd fogott újabb és újabb darabokat, amelyekkel szintén ezt tette. Nemsokára már egy rakás fa szenesen állt a pajta másik sarkában, viszont Aidenből eltűnt az a bizonyos frusztráló, furcsa érzés.

Az ég eddig borús volt, de most a nap hirtelen előbukkant felhő-rejteke mögül, és egy sugárban sikerült betűznie a pajta tetején lévő lyukon keresztül, megvilágítva ezzel a szénával borított padlót. Aiden felnézett, egyenesen a tűző napba. Ettől mégnagyobb nyugodtság öntötte el, a sárgán tündöklő gömb az égen szinte megbabonázta őt. Becsukta a szemét, és élvezte, ahogyan perzseli az arcát, magába szívva minden egyes sugarát. Még semmi sem tudott így hatni rá. Ismét kinyitotta szemét, kezével lassan az ég felé nyúlt, és hosszú percekig csak bámulta az égitestet. Olyan érzése támadt, mintha valami, vagy valaki egyszerűen hívogatná oda őt - és hogy az, amit itt érez, az csak egy töredéke annak, amit akkor érezhetne, ha ott lenne mellette, benne... Vele.

Egyszer csak egy felhő ismét eltakarta a napot, kizökkentve mámorából Aident. Egy pillanatra elgondolkozott rajta, mi is történt, és örült, hogy végre teljes mértékben nyugodtnak érezheti magát.

Kijött az épületből. Kintről benézett Brant ablakán, aki épp azt a régi kiégetett papírlapot forgatta kezében, amelyet még a kicsike Aidennek adott, hogy rajzoljon. Aiden érezte, hogy Brant immár nem mérges, hanem leginkább szomorú. Ez őt is szomorúvá tette, így úgy érezte, be kell mennie hozzá.

Gyorsan visszamászott az ablakán, majd az ajtaját lassan kinyitotta.

- Brant... ne haragudj. Én sosem akartam neked rosszat.

Brant felnézett rá, majd felállt a kanapéról, és sóhajtott egyet.

- Tudom... tudom. Na... gyere ide – nyújtotta ki felé a kezeit, Aiden pedig szélesen elmosolyodott, és közelebb ment hozzá. Átölelve egymást, Brant most érezte csak igazán, milyen magas Aiden. Hosszú kezei immár jócskán körbeérték őt. Amikor meg ölelte, mindig kissé izgatottá vált, és elkezdett teste melegedni. Ezt Brant megszokta már, de most valamiért különösen felforrósodott, így egy pillanatban el kellett rebbennie Aidentól, mert már égető volt az érintése.

- Holnap mindenben segítek, ígérem. Amiben csak akarod – mondta neki Aiden buzgóan.

- Jól van, rendben. Ne aggódj most Aiden, nyugodj meg. Ami történt megtörtént, és kész. Ezentúl ügyelsz, hogy ne legyen ilyesmi. Minden rendben, oké?

- Igen – bólogatott boldogan.

*

- Egy lánggyermek leejtése... Végzetes hibát követtél el. Ugye tudod?

- Igen. És sajnálom. Én csak...

- Sajnálod? Az nem tesz semmit. Ettől még a te lelkeden fog száradni Főnix bolygó végzete.

- Nem szabad ily' korán feladni. Talán még van remény.

- És mégis hogyan? Már régen felfedezhették a létezésünket.

- Az idő eltelte szerint bár már bontogatja szárnyait, még emberi alakban van a gyermek. Most azonnal oda kell menni... mielőtt még kitörne.

Rise you, like a Phoenix - 7. rész

"Mit tettem?"

Aiden szinte ösztönszerűen futott végig sebesen a kivilágított főút azon vonalán, amerre a város felé menő busz is szokott menni. Memóriájában benne volt az útvonal, és fele annyi idő alatt eljutott a várostábláig.

A belvárosba érve találkozhatott a szombat esti városi forgataggal. Többnyire hozzá hasonló korabeli fiatalok lézengtek a zsibongó utcákon, a kivilágított szórakozóhelyekből különféle zenei stílusok dübörgése szűrődött ki és keveredett össze az autók motorjának zúgásával, amelyek a főúton suhantak végig. Aiden sosem járt még erre, főleg nem ilyenkor hétvégén - így kimeresztett, kíváncsi szemekkel nézett minden felé, és figyelte a többi embert maga körül.

Lassan bandukolt végig a főutcán, arcán kíváncsi, meglepett vigyor ült. A nagy forgatagban hirtelen nem is tudta, mit tegyen; aztán végül kiválasztotta a magának legszimpatikusabb, legérdekesebbnek tűnő, villódzó neonfény betűkkel jelzett klubot, amely előtt egy nagyobb darab férfi állt, biztonsági őrként.

Aiden nem tudta hogy megy ez, így csak simán be akart sétálni – azonban az imént említett férfi a vállánál fogva megállította őt.

- Hékás, szerinted neked nem kell igazolványt mutatnod? Mit gondolsz, te kivétel vagy? Kölyök képű.

Aiden meglepődött a hirtelenségén, így csak értetlenül pislogott rá.

- Igazolványt? De hát… nekem nincs olyanom… - vakarta zavartan a fejét.

Az őr gúnyosan elmosolyodott.

- Nincsen mi? Azt legalább meg tudod mondani, hogy hívnak?

- Aiden.

- Milyen Aiden?

- Hát… Nekem csak Aiden a nevem – nézett ártatlanul, és fogalma sem volt róla, hogy az őr mit vár tőle.

- Na jól van, húzás innen kölyök, irány a babazsúr! – noszogatta kifelé a kopasz Aident a vállánál fogva, aki tehetetlenül kipenderült az ajtón. A többi ember, aki mögötte állt a sorban, furcsállóan nézett rá. Ezt Aiden nem igazán értette, de úgy érezte, jobb, ha innen tovább áll.

Tovább sétálgatott az utcán, amely befelé érve egyre népesebb volt. Észrevette, hogy néha egy-egy lány alaposan végigméri őt, és huncutul nevetve néznek rá, esetleg még integetnek is - valaki még szóban köszönt is neki. Ezekre Aiden zavarában szintén visszavigyorgott, vagy félénken visszaintett. Nyúlánk, magas testalkatával a legtöbb embernél magasabbnak bizonyult, főleg ezeknél a lányoknál, akiknek úgy tűnt, ez nagyon is tetszik.

Az utcában egyszer csak zeneszót hallott felcsendülni, amely egyre erősebbé vált, ahogy az utcán haladt végig. Aiden egy nagy térre ért ki, ahol valamilyen fesztivál zajlott éppen. Az emberek egymással táncoltak a tér közepén, színes lámpák világítottak, élőben zenélt egy zenekar a felállított színpadon, és a levegőben különböző ételek, italok illata keveredett. Minden ember jókedvűnek, és felszabadultnak látszott, amelytől Aiden arcáról sem lehetett lemosni az elégedett vigyort. Teljesen elvarázsolta őt a környezet, és csak ámulva nézte, hogy amelytől Brant őt eltiltotta, valójában mennyire izgalmas és jó.

Ahogy egyre beljebb ért, már mindenki táncolt körülötte, így ő is automatikusan kezdte átvenni a ritmust, és próbálta utánozni a többi ember mozdulatát. Mindenki mosolygott egymásra, és nem érdekelt senkit sem, hogy ha esetleg valakit nem ismert – itt most csak az volt a fő, hogy jól érezzék magukat együtt. Aiden megannyi barátságos emberi tekintettel találkozott maga körül, amelytől nagyon boldoggá vált. Eddig ilyen gesztusokat szinte csakis Branttől kapott.

Egyszer csak érezte, hogy valaki megfogja a kezét, és maga felé fordítja őt, de ahogy megszorította, azzal a lendülettel el is engedte, majd elkapta onnan a sajátját.

- Aúh! Ez meleg! – nézett meglepetten a lány rá, de aztán ismét mosolyra húzódott a szája, és kézfogás nélkül kezdett el Aiden szemébe nézve táncolni, aki viszonozta ezt. Egyre jobban és jobban érezte magát, és egészen a szám végéig táncolt a lánnyal, majd mikor vége volt, meghajoltak egymásnak, megköszönve a táncot.

Aiden úgy döntött, körbe néz a tér más részein is, így elindult kifelé a táncoló tömegből, mikor hirtelen felcsillant a szeme, és íriszei egyetlen egy dolog felé tudtak csak összpontosulni.

A tér szélén egy tűz zsonglőr mutatványozott éppen, két bottal a kezében, melynek végei lángoltak. Az emberek ámulva nézték, milyen ügyesen forgatja azokat, dobálja, anélkül hogy megégne. Aident a tűz teljesen rabul ejtette, és lábai szinte ösztönszerűen vitték őt közelebb a fénylő látványossághoz. Hamarosan már egészen közelről nézte a férfit, aki épp végzett egyik zsonglőr-mutatványával.

A szemfényvesztő a kezébe vett egy pálcát, melynek vége égett, majd hátra hajolt, a szája elé rakta azt, és egy nagyot fújva hatalmas lángcsóvátkeltett az ég felé, amelytől mindenki felbődült, és eszeveszetten tapsolni kezdett. A férfi úgy nézett ki, mintha ő maga egy tűzhányó sárkány volna.

Aiden egy pillanatig úgy érezte, lelki társra talált a mutatványos férfiban, aki természetesen semmi természetfelettit nem tett ezek által a trükkök által. Kedvet kapott ahhoz, hogy ugyanezt megpróbálja ő is megcsinálni, így a zsonglőr mellé sétált. A férfi egy pillanatra meglepődött.

- Hát te mit csinálsz? – kérdezte tőle, de Aiden már ki is vette a kezéből a botot, majd hasonlóképp az ég felé emelte azt, és ő maga is fújt egyet. Azonban az ő csóvája kétszer akkora volt mint a zsonglőré, és sokkal élénkebb. Az emberek szinte megőrültek a látványtól, eszeveszetten tapsolni kezdtek Aidennek, aki nagyon örült a dolognak, és széles vigyorral nézett körbe. A zsonglőr többi kellékéhez ment, és puszta kézzel hozzányúlt az égő botvéghez, majd kezébe fogta. A másik végét, amely nem égett, szintén kézbe fogta, és egy pillanattal később már az is begyulladt. Az egész úgy nézett ki, mint egy rettenetesen jól megcsinált bűvész trükk, amitől még maga a zsonglőr is elképedt.

- Haver, taníthatnál engem! – veregette vállon Aident, mire ő csak barátságosan mosolygott egyet, és visszaadta neki a kellékeit.

Egy darabig csak ámulva sétálgatott az utcán. Egész éjjel elvolt a városban, még csak nem is volt szükség rá, hogy bárhová is betérjen. Imádta nézni a táncoló embereket, a zenészeket, az étteremben önfeledten egymással beszélgető családokat, még a részegen tántorgó fiatal csapatokat is. Aiden számára minden új és érdekes volt, és abban a pillanatban annyira elbódította őt az újdonság varázsa, hogy eszébe sem jutott, mi lesz vele, ha Brant rájön, hogy eltűnt.

Már hajnalodott, mire Aiden a belvárosnak szinte minden szegletét megnézte. Hamarosan a külvárosba ért, ahol már egyre kevesebb ember lézengett, és az örömteli zene is megszűnt. A hangulat sokkal baljósabbá kezdett válni, amit Aiden is érzett. Lépteit kissé lelassította, majd megállt, és így nézelődött tovább. Romosabb, elhagyatott házak vették körül, az utcában alig volt közvilágítás, és úgy tűnt, nagyon el van hanyagolva. Mindenhol hatalmas bozótok, és megnőtt gazok vették körül az épületeket.

- Hahó! Hahó, valaki! Kérem… - szólalt meg az egyik nagyobb, régi romos házból egy férfihang. Aiden odakapta a fejét, és érdeklődve fülelt tovább. – Fiatalember! Segítsen nekem…

Aiden hezitálva indult el a ház felé, melynek ablaka nyitva volt, semmi fény nem szűrődött ki belőle. Érzékei ezért élesebbé váltak, és elővigyázatosan próbálta megközelíteni a hangforrást.

Lassan meglökte kezével a kopott faajtót, mely nyikorogva nyílott ki előtte.

- Hahó? – szólt félénken, és lassan belépett a küszöbön. – Ki az? Nekem szól-

Mondatát nem tudta befejezni, mert hirtelen valaki egy zsákot húzott a fejére, majd még egy ember lefogta kezét, a másik pedig kigáncsolta őt.

- Megvagy! Fogd meg erősen! Én addig megkötözöm! – mondta a férfihang. Aiden hirtelen azt sem tudta hol van, annyira meglepődött, és teljesen tehetetlenül érzékelte, mit próbálnak vele tenni ezek az emberek.

Nem sokáig maradt tétlenül, mert amint érezte hogy veszélyben van, egész lénye felforrósodott. Azonban most nem állt meg itt a dolog: egy az egyben lángra kapott egész teste, amire a két gazember hátraugrott.

- Ez meg mi a franc??! – kiáltott fel az egyik.

Aiden fejéről azonnal leégett az imént ráerősített zsák, és megkötözött kezei valamint lábai is kiszabadultak, hisz a kötelek nyomban elégtek rajta. Felkelt a földről, teste nyomán pedig a szőnyeg már lángokba borult. Azonban ez Aident nem érdekelte, mert elborult elmével közeledett az egyik férfi felé - a másiknak még sikerült elmenekülnie a házból.

- Miért akartál bántani? – kérdezte feszülten Aiden tűzvörösen izzó tekintettel, és megmarkolta a férfi ingjét.

- Ne! Ne, kérem ne!! – rángatózott a férfi, és mivel az ingje is lángra kapott, sikerült abból kibújnia. Azonban mikor menekült volna, Aiden félredobta a kezébe maradt inget (ezzel felgyújtva még több bútort a házban), és a karjánál fogva nyomta a falhoz a rosszakarót.

A férfi már sírt, és kiáltozott Aiden égető érintéseitől. Mikor a fiú meglátta a rémült, halálfélelemmel teli tekintetet, valami hirtelen megdőlt benne, és testének lángolása alábbhagyott. Lassan eleresztette a férfit, aki kiáltozva, eszeveszetten rohant ki a házból.

Aiden összeráncolt szemöldökkel állt és meredt maga elé értetlenül.

Miért tettem ezt? Nem… ezt nem én tettem! Én nem akartam!

Gondolatait egy gerenda hatalmas reccsenése törte meg, ami a ház plafonján roskadozni kezdett a lángoktól. Aiden odakapta a fejét, és körülnézett: már szinte minden égett a ház alsó szintjében, és pillanatok kérdése volt, hogy a felső szintre is átterjedjen a tűz.

Már közvetlenül mellette is lángok lobogtak. Mikor a plafon épp hogy leszakadni készült, ő is kirohant a házból, és elszörnyedve figyelte, hogy az egész épületet szétmarcangolja a tűz… neki köszönhetően.

Mit tettem?

Már a szomszéd bozót is lángokban égett. Ekkor Aiden szirénázást hallott a távolból, melyről már akkor tudta, hogy a tűzoltók azok.

El kell innen tűnnöm…

Aiden elkezdett rohanni a pusztaságba, hogy minél előbb vége legyen a rémálomnak… haza akart menni, Branthez.

Raise you, like a Phoenix - 6. rész

"Miért vagyok ilyen? Mi történik velem?"

Az udvaron már javában dobálózott a testvérpár. Aiden lassan odasomfordált a közelükbe.

- Hé! Elkapod? – szólt az egyikük, majd huncutul összenevetett tesójával, és direkt Aidentől messzire hajította a labdát. Azonban nem számított arra, hogy Aiden képes lesz elérni, és ilyen gyorsan utána futni. Ledöbbenve néztek rá.

- Visszadobom! – kiabálta mosolyogva Aiden, és visszadobta a labdát. Kissé izgatott kezdett lenni, és érezte, hogy teste egyre melegebbé válik, de Brant szavaira hallgatva igyekezte magát lenyugtatgatni.

A testvérpár továbbra is próbálkozott Aidennek nehéz dobásokat adni, de Ő mind elkapta őket. Mivel ez volt a céljuk, a srácok egyre jobban bosszankodtak, hogy nem sikerül, pedig mindenképp meg akarták valamivel az „új fiút” viccelni.

- Hé, hagyjuk a labdázást, ez uncsi – ejtette le maga mellé a labdát az egyik fiú. – Mi lenne, ha valami izgalmasabbat csinálnánk? Bár nem mintha ezen a helyen bármi izgalmas is lenne.

- Brant bácsi már önmagában unalmas, miért lenne bármi is a birtokán, ami izgalmas? – kuncogott fel a másik, mire összenéztek.

- Brant bácsi igaz hogy még csak huszonéves, de már olyan mint egy unalmas öregember! – nevetett fel a másik, majd végül együtt kezdtek neki.

Aiden összeráncolta a szemöldökét, és arcáról a maradék barátságos kifejezés is eltűnt. Valamiért dühöt kezdett érezni a két fiú iránt. Nem fogta fel teljesen, hogy épp gúnyt űznek Brantből, csak azt érezte, hogy negatív, rosszindulatú energiák áramlanak belőlük Brant felé, ami egyáltalán nem tetszett neki. Érezte teste forróságát, de legbelül küzdött, hogy ezt elnyomja magában.

A két fiú ezután Aidenre sandított, majd pár másodperc erejéig összesúgott, és elvigyorodott.

- Menjünk le a pincébe, ott csak akad valami izgalmas! – mutatott az ócska faajtó felé az egyik srác, és el is indultak arrafelé.

- De… - indult el hezitálva Aiden is – de… Brant azt mondta, hogy oda nem szabad lemenni…

- Ah, ilyen gyáva vagy? Nem mersz lemenni a pincébe?

- Milyen nyuszi vagy!

Egyikük kinyitotta az ajtót, és a sötét lefelé vezető lépcső tárult eléjük.

- Nem mersz lemenni?

- De, de lemerek, miért ne mernék? Csak Brant mondta, hogy oda ne menjek le.

- Ah, ez kifogás. Ezt csak te találtad, ki, mert valójában félsz lemenni. – tette karba a kezeit az egyik srác.

- Nem, nem így van!

- Akkor bizonyítsd be – vigyorodott el a másik, és a lépcső felé mutatott. – Menj te elsőnek!

Bár Aiden nagyban hezitált, mert Brant szava fontos volt számára, mégis most valami azt súgta benne, hogy menjen le. Csak egy pillanatra, hogy bebizonyítsa, ő nem hazudik, és nem gyáva.

Lassan lelépdelt a meszes lépcsőfokokon. Egy-egy pókháló akadt az útjába, amelyeket kezével elkaszált maga elől. Dohos szag csapta meg orrát mikor leért, valamint kezdett egyre hűvösebb lenni a kinti tikkasztó meleggel szemben. Aiden nem érezte jól magát ott, így inkább visszafordult volna, de mikor visszanézett, a két fiú felnevetett.

- Pá-pá! – integettek, majd bezárták az ajtót. Aiden megdöbbent, majd felfutott a lépcsőn. A testvérpár nevetése egyre halkabbá vált, ami azt jelezte, hogy távolodni kezdtek a pince bejáratától.

- Hé! Hé, engedjetek ki! – kiabált Aiden, és feszegetni kezdte az ajtót, de az alig mozdult. Megijedt, mert félt, hogy Brant rájön hogy rosszat tett, valamint hogy nem veszik észre őt, és itt kell maradnia egész nap, míg Brant keresni nem kezdi. Bőrének nem esett jól a hűvös levegő, és a sötétség. Ki akart onnan szabadulni.

- Hahó! Segítség, valaki! – kiabált, majd dörömbölni kezdett a faajtón. Ijedtsége következtében teste ismét egyre felhevültebb lett, és lassan észrevette, hogy a fa kezei alatt égni kezd, majd egyre inkább elgyengül. Nemsokára már ki is sikerült törnie azt, és akkora lyukat csinálnia, amelyen ő maga is kifér.

Mikor végre ismét a szabad levegőn volt, kifújta magát, de testének forrósága nem hagyott alább. Dühössé vált, és kissé mintha megint nem az ő saját ura lett volna, lábai szinte maguktól indultak el megkeresni a két fiút. Szemei izzani kezdtek, és elméjében lebegett a két arc látványa. Sebes léptekkel rótta a birtokot, mikor a gyümölcsöskert fái között meglátta a testvérpárt. Szinte pár másodpercbe sem tellett, de ő már ott termett mellettük, és megragadta az egyik srác pólóját, amely azonnal lángra lobbant.

- Miért csináltad ezt velem?  - nézett egyenesen az arcába Aiden félelmetesen izzó szemeivel.

- Áh! Ááh!! – kezdett kiabálni a fiú ijedtségében, mire a másik rémült arccal hátrálni kezdett, majd a ház felé futott. Mikor Aiden látta hogy hová tart, elengedte a srác pólóját, aki a lángoló ruhadarabot azonnal levette magáról, és ledobta a fűbe, majd eltaposta. Sírni kezdett, és a testén lévő néhány égési sérülésre pillantott. – Auh! Auh.. – zihált, majd rémültem Aidenre nézett, aki már lenyugodott, és bár az elméjét elborító düh-köd elszállni kezdett, nem érzékelte tettének súlyosságát.

– Bocsánat! Bo.. bocsánat! – kiabálta a fiú, majd ő is elfutott a ház felé. Ekkor már Brant alakja is feltűnt a távolban, kijött a házból, oldalán az imént befutó fiúval, aki hevesen magyarázott neki, és Aiden felé mutogatott. 

A sérült sráccal mindketten bementek a házba. Aiden nem mert lejönni a gyümölcsös kertből, így lekuporodott a gyümölcsfa tövébe, lábait átkulcsolva, és állát térdére helyezve meredt maga elé. Tudta, hogy Brant mérges lesz rá, és emiatt nagyon aggódni kezdett, bár próbálta magát folyamatosan nyugtatgatni.

Hosszú idő telt el, majdnem egy óra, mire a piros kocsiba beszállt a három rokon, és elhajtottak. Brant integett még nekik, majd odafordult Aiden felé, és csípőre tett kézzel intett felé egy hívogató gesztust.

Aiden nagyot nyelt, majd félve indult el lefelé a domboldalon.

A kanapén ültek mindketten. Brant egy ideig nem szólt semmit, csak hallgatott – de Aiden határozottan érezte a benne fortyogó idegességet.

- Mi van veled, Aiden? – szólalt végül meg. – Miért csinálsz ilyeneket? Kis híján felgyújtottad az unokaöcsémet! Miért tetted? Miért? – vált egyre ingerültebbé.

- Bezártak engem a pincébe!

- És? Kiszabadultál onnét?

- Igen, de-

- Attól, hogy ilyet csinálnak, nem támadhatsz rá így senkire sem, érted?!

- Én nem akartam! Nem tudom, miért tettem!

- Nem tudod? – szűkítette össze a szemeit Brant. – Nem tudod. Jó. Akkor mostantól szobafogság.

- De Brant, kérlek érts meg, én tényleg nem akartam senkit sem bántani!

- Mégis megtetted! Az elmúlt napokban kétszer is! Szerinted miért nem engedem neked, hogy iskolába járj? Hát ezért! Fogalmam sincs, mire vagy képes, és mikor! Az emberek között neked nincs helyed, mert kárt teszel mindenben!

Aiden ismét dühös kezdett lenni, de ez a düh nem olyan volt, mint amit a tolvaj, vagy a fiú iránt érzett: ez fájdalmas düh volt. Nem Brantre volt mérges, hanem arra, hogy ennek így kell lennie, ahogy van. Hogy ő ilyen, a világ olyan, és Ő semmit sem tehet ez ellen.

Bár könnyek gyűltek ismét a szemében, már nem sírt többé. A benne rejlő feszültséget a kávézóasztalon álló üres poháron vezette le, melyet hirtelen a földre dobott, és a szőnyeg ismét lángra kapott. Brant rutinos mozdulattal oltotta el a poroltójával az amúgy is szanaszét égett szőnyeget. Miután eloltotta, lassan lerakta a tűzoltókészüléket, és a földre meredt.

- Menj. A szobádba. – mondta halkan, de feszülten.

Aiden felállt a kanapéról, és egy lépést tett Brant felé.

- Brant… ne haragudj, én nem akartam-

- Menj! – mondta ingerültebben Brant, mire Aiden könnyei kibuggyantak, és beviharzott a szobájába.

Ledobta magát az ágyra, és ismét eluralkodott rajta a forróság. Az egész testét átjárta, szinte mindennél erősebben. Könnyei ki-kiégették ágyneműjét, nedves szemeit tenyerével törölgette.

Miért vagyok ilyen? Mi történik velem?

Még ő maga sem értette azt a két esetet, mikor szinte nem is saját maga irányította önmagát, de valahogynem is érezte magát bűnösnek, mert nem tehetett róla. Fájt neki, hogy hiába igyekezett megfelelni minden téren, csak egy különc lényként volt kezelve, akiben nem bízik meg senki. Brant volt számára a legfontosabb, és az, ha neki fájdalmat okozott, neki is ugyanakkora fájdalom volt.

„Szobafogság” – visszhangzott Brant szava Aiden fejében, és már a gondolattól is megőrült. Hirtelen szabadságvágy tört rá, ki akart jutni abból a szobából. Meg akarta ismerni az embereket, a helyeket, sétálni, futni akart – a benne rejlő megannyi energiát szerette volna kiadni magából, felhasználni.

Ahogy ebbe belelovallta magát, még inkább izgalomba jött, és az ablaka felé nézett. Már besötétedett, csak a távoli országúton világító lámpák fénye szökött be a sötét szobába.

Aiden felállt az ágyról, és szemei csak egyetlen egy pontra fókuszáltak: az útra, amelyben ha elindulna, rengeteg olyan dolgot tapasztalhatna meg, amit még életében soha sem.

Egyre közelebb és közelebb ért az ablakhoz – majd keze megfogta a kilincset, elméjében egy pillanatra a Brant iránt érzett megfelelési vágy elhomályosodott, és beborította azt a kíváncsiság. Pár másodperc múlva Aiden már az ablakon kívül volt, és a mezőn kitaposott hosszú földesúton rohant végig a kalandokhoz vezető főút felé.

Raise you, like a phoenix - 5. rész

"Hát ő meg kicsoda?"

- Brant... – szólt Aiden a busz ablakán unottan kibámulva, mikor sokadszorra tették meg ugyanazt a buszutat, mint minden hétköznap reggel. Már a következő hét közepén jártak, és Aidennek egyáltalán nem okozta azt az izgalmat az út, mint legelőször. – Azt mondtad egyszer, hogy azok a gyerekek iskolába mennek.

- Igen.

- És én miért nem mehetek oda, mint ők?

Brant arcán apró, de fájdalmas mosoly tűnt fel.

- Mert nem fogadnának el. Az emberek... Nagyon gonoszak tudnak lenni. Ezt sose felejtsd el.

Aiden kissé értetlenül nézett a mellette ülőre.

- De te is ember vagy… és én? Én nem vagyok az?

- Nem tudom, Aiden.

- De ugyanúgy nézek ki mint ők – fordult vissza a busz ablakához, amely épp a piros lámpánál állt, az iskola előtt, majd tovább is indult. Aiden szemével még addig követte a gyerekeket, amíg le nem tűntek a látótávolságból.

Brant nem szólt semmit, mire Aiden sem firtatta tovább a témát, csak értetlenül pislogott maga elé.

Aiden mint mindig, most is illedelmesen üldögélt Brant mellett, néha-néha szóba elegyedve vele, hogy valami történjen is. De egyre inkább kevésbé bírta azt, hogy egy helyben ül, és minden apró kis tennivalóra amit Brant néha rábízott – például, hogy dobjon ki valamit, vagy adjon oda valamit - alig várt, hogy megtehesse azt.

Azonban ezen a napon valami egészen különös történt.

Már csaknem a nap vége felé jártak, mikor egy különös alak tűnt fel a piacon. Kapucnis pulóverben volt, mely fejébe volt húzva, kezeit pedig nagy első zsebeiben tartotta, így járkált végig a sorokon. Aiden már akkor észrevette őt, mikor a távolból lehetett csak látni, és bár feltűnt neki furcsa viselkedése, nem tudta, hogy az rossz, amit csinál. Az illető egy tolvaj volt, és szorosan a sorok mellett haladva lopta le zsebébe az eladók portékáját.

Egyre közelebb és közelebb jött. Arcát alig lehetett felismerni a kapucni rejteke alól. Mikor odaért hozzájuk, Brant épp a pult alatt pakolt valamit, mikor az alak hozzányúlt az egyik gyümölcshöz, és pont mikor elrakta azt a zsebébe, Brant felegyenesedett, és meglátta a gaztettet.

- Hé! Te meg mit művelsz?! – szólalt meg hirtelen, mire az alak futni kezdett. – Kapják el, ez egy tolvaj!! – kiabálta Brant.

Az emberek rögtön a rohanó ember után néztek, aki fel-feldöntve egy-egy állványt, táblát, ládát, eszeveszettül rohant zsákmányával.

Aiden egy pillanat alatt megérezte Brant dühét, és hirtelen rettenetes izgalomba jött. Érzékei kiélesedtek, egész teste felforrósodott, pupillája kitágult, és szemei szinte izzani kezdtek. Az imént megfigyelt alak már nem egy ember volt a számára - hanem csak egy célpont.

Aiden szinte ösztönösen, magát nem is uralva indult el a futó kardigános felé. Az útjába kerülő körülötte lévő dolgok megperzselődve füstöltek, lábnyomai helyén apró lángcsóvák csaptak fel a talajon. Az egész egy pillanat alatt történt: szinte egy másodpercbe sem tellett, de már ott termett a tolvaj mögött, aki a piac hátsó része felé próbált elmenekülni, ahol már nem voltak bódék. Aiden megragadta pulóverének hátulját, s így megállította a futásban, de amint hozzáért kezével az anyaghoz, az azonnal lángra lobbant, és a pulóveres ordítani kezdett. A gyümölcsöt azonnal elejtette, majd arrébb futott még pár métert, és hemperegni kezdett a földön, mire a tűz eloltódott rajta. Ezután ismét folytatta rohanását, míg Aiden felvette a gyümölcsöt a földről, ami szintén megperzselődött a kezében.

Brant loholva futott utánuk, és mikor végre utolérte őket, és meglátta a rohanó, megperzselődött ruhájú tolvajt, majdhogynem szívrohamot kapott. Aiden odanyújtotta neki a visszaszerzett gyümölcsöt, amelyen szenes részek díszelegtek.

- Tessék Brant! Visszaszereztem neked – mosolyodott el.

- NEM! – lökte el a gyümölcsöt Brant. - Ezt nem lehet, Aiden!! Mégis mit képzeltél?! – fakadt ki.

- Én… én csak láttam hogy mérges vagy rá, és segíteni akartam…

- NE SEGÍTS! – kiabált. Nagyon megijedt, hogy valami baja lesz a tolvajnak. Bár mérges volt rá hogy lopott, tudta, hogy Aiden a képességeivel teljes mértékben képes akár végzetes kárt tenni benne, ami az ő felelőssége. Bele se mert gondolni abba, hogy mi történhetett még volna, ha Aiden nem hagyja elmenekülni a tolvajt.

Aiden megszeppenve pislogott Brantre, aki elnézett tekintetéből, és hátat fordított neki, a fejét fogva. Fájt Aidennek hogy így beszélt vele, és csalódott, mert azt hitte hogy jót tesz, ha elkapja a rossztevőt. Hiszen Brant dühössé vált, mikor a tolvaj elkezdett futni: ezt tisztán érezte már abban a pillanatban, és szinte kötelességének érezte azt, hogy azt aki iránt Brant dühöt érez, el kell kapni. Még sosem érzett ilyen szintű ösztönösséget magában, és ez kicsit őt is megijesztette.

A történtek és Brant őiránta érzett mérge miatt torka összeszorult, és szemeiben könnyek gyűltek. Teste lassan ismét felmelegedett, és elrohant Brant mellől, vissza a piac felé.

Brant egy pár másodpercig még meredt maga elé tehetetlenül.

Meddig lesz ez így? És mi lesz ennek az egésznek a vége?

- Aiden… - fordult vissza hozzá, de látta, hogy a gyereknek már hűlt helye. Ismét megijedt, hogy vajon most hová tűnhetett, így rögtön visszarohant, és eszeveszetten pásztázni kezdte a tömeget, mikor a nyúlánk, vékony gyerektestet egy üres asztal mellé látta lekuporodni. Azonnal odafutott hozzá.

- Hé… - guggolt le a lábait maga előtt átkulcsoló, pityergő fiúhoz. Ahogy könnyei lehulltak a mellette heverő textil rongyra, azonnal kiégették azon pontban, ahová leérkeztek. Brant kezét a vállára tette, de azonnal el is húzta onnét, mert annyira forrónak bizonyult.– Auh… Aiden, figyelj rám! – A megszólított könnyes aranybarna szemeivel felsandított Brantre. - A város nagyon veszélyes. Nem szabad ilyeneket csinálni csak úgy, mikor úgy látod jónak! Tudod mekkora galibát okozhattál volna?

- De én csak jót akartam neked, Brant!

- Tudom, de kérlek, ha azt mondom, ne menj sehová, akkor tartsd is be! Nem véletlenül mondom. Én is csak jót akarok neked ezzel.

- De ez így unalmas! – vágta rá rögtön Aiden. - Te folyton beszélgetsz az emberekkel, de én nem csinálhatok semmit!

- Megígérem, hogy elviszlek majd valahová. Valami érdekes helyre, oké? Képzeld, a hétvégén jönnek más gyerekek hozzánk és megismerheted őket. Mit szólsz hozzá? – próbálta mosolyogva lelkesíteni a gyereket, aki erre érdeklődve emelte fel a fejét. Pislogva párat még kiadta magából utolsó csepp könnyeit, és letörölte azokat, majd szipogva aprókat bólogatott.

- Na, látod – mosolyodott el Brant, és kissé félve, de már meg merte simogatni a gyerek fejének tetejét, ami már kevésbé volt forró.

Legbelül egyáltalán nem mosolygott. Mikor unokatestvére a nap folyamán felhívta, már akkor aggódott azért, hogy mi lesz a hétvége kimenetele, és hogy fog Aiden viselkedni a többiekkel. Egyáltalán mit fog mondani Brant Seannek, ki ez a gyerek?

Hazafelé tartva Brant folyton azon töprengett, hogy Aiden a piacon töltött idejét hogyan tehetné hasznosabbá, de egyszerűen nem jutott eszébe semmi sem, amivel ne tehetne magában vagy másokban akár véletlenül is kárt. Akárhogy is nézte, ez az egész helyzet számára kilátástalannak tűnt, és aggódott.

*

- Aiden… ide nyújtanád nekem a kakaómat? Ott van a pulton. – mondta Brant az ebédlő asztalnál ülve, miközben vacsorázott. Aiden felállt, és megfogta a bögrét, majd lassan lerakta az asztalra.

Brant belekortyolt a hideg kakaóba.

- Ah, talán kicsit meg kellene melegíteni – állt fel az asztaltól, majd ekkor jutott eszébe valami, ami miatt felcsillanó szemekkel elmosolyodott, és lassan vissza is ült a helyére. – Aiden… nem próbálnád meg nekem ezt a kakaót felmelegíteni?

- Felmelegíteni?

- Igen. Ha mindenfélét el tudsz égetni, meg felhevíteni amikor izgatott vagy, akkor talán akarattal is menni fog. Nem próbálod meg? – nyújtotta felé a bögrét.

- Oké, megpróbálom – vont vállat Aiden, és megfogta. Szemeivel a folyadékot szuggerálta, és arra gondolt, hogy szeretné, ha az most a neki kellemetlenül hideg hőmérsékletről egyre melegebbé és melegebbé válna. Hamarosan akaratának gyümölcse megmutatkozott, mivel kezét elöntötte a forróság, és ezzel együtt a bögre is átforrósodott. Azonban kissé mintha túllőtt volna a célon, mivel a kakaó nem csak forró lett és gőzölgött, de lassan fel is forrt, és majdnem kifutott. Aiden azonnal lerakta azt, majd felnézett Brantre, aki széles vigyorral bámulta a bögrét.

- Aiden, ez fantasztikus! – nézett rá a gyerekre, aki végül viszonozta mosolyát. – De azért még gyakorolni kell, nem igaz?

*

- Tessék a forró csoki és a tea! – kiabált Brant a piacon, Aiden pedig izgatottan várta, mikor jönnek hozzá újabb és újabb vásárlók. Az új kínálatuk egészen sikeres volt, és a gyerek – aki már tizennégy, tizenöt évesnek is kinézett - örömmel tevékenykedett újdonsült, saját kis pultja mögött, ahol végre nem unatkozott. Teste egyre nyúlánkabbá vált, vonásai kezdtek félig felnőttes formát ölteni az aranyos kisgyermek helyett. Újdonsült ruháiban sokkal jobban érezte magát, amelyeket a napokban szereztek be a számára Branttel a piacon, ruhaárus ismerősüktől.

Elérkezett a hétvége, és délelőtt hamarosan egy piros, régi stílusú kocsi állt meg a birtok előtt. A vezető ülés elől kiszállt egy magasabb, baseball sapkás férfi, valamint a hátsó ülésről két, Aidenhez hasonló kaliberű fiú.

Aiden a földön dolgozott épp – általában a hétvégét mindig a munkával ütötte el – és érdeklődve állította le kezében az ásót, mikor látta a kocsit.

- Hahó, tesó, nyiss ajtót! – kopogtatott unokatestvére az ajtón, mire Brant összecsukta maga előtt az újságot, és kinyitotta azt, majd rokona láttán felderült arca, és szélesen kitárta kezeit, majd ölelésbe zárta a magas testét.

- Sean, olyan rég láttalak – veregette a hátát, s mindez alatt a két gyerek nevetgélve befutott a házba, és máris ledobták magukat a kanapéra. Hangosan nevetgéltek egymással, és egyikük a kanapén található párnával kezdte el ütni a másikat civakodás közben. – Hát ti is úgy nőttök mint a gomba! De az energiátok nem változik, azt látom – csóválta viccesen a fejét rájuk.

- Hát igen, egyre nehezebb velük bizony – mondta Sean. – Bezzeg neked, nyugodt az életed mint a sír! – lökte vállon a mellette állót.

- Háát… - húzta féloldalas mosolyra a száját ironikusan Brant, mikor Aiden feltűnt a bejárati ajtó küszöbében, és nagy szemeivel kíváncsian pislogott a két gyerekre. Mindenki tekintete rászegeződött.

- Hát ő meg kicsoda? – kérdezte Sean.

- Ööhm… - vezette egy picit félre Seant Brant. – Rám bízta az egyik ismerősöm a gyerekét, amíg üzleti úton van. Már két hete én vigyázok rá.

- Oh… és mennyi idős?

- Áááh… - nézett hátra Aidenra, és megvakarva fejét tanakodott hogy vajon mennyit mondjon. - Tizennégy éves.

- Tizennégy éves? Hát az én kölkeim tizenkét-tizenhárom évesek aztán mégis meg tudnak maradni egyedül.

- Áh, tudod ő kicsit más eset. Mindegy is, ez elég hosszú.

- Hát, legalább nem unatkozol annyira mi? – vigyorodott el Sean, és megborzolta Brant haját. – Nem ártana valami izgalom az életedbe, én megpusztulnék ezen a vidéken! Nincs egy normális nő azon a piacon aki el tudná csavarni a fejed?

Nő a piacon…

- Ah, szerintem inkább váltsunk témát –bokszolt finoman a mellkasába Brant, és a gyerekek felé fordult, akik már egymás mellett ültek, és úgy tűnt, szóba elegyedtek. Aiden csak hallgatott, és néha egy-egy kissé zavart arckifejezés tűnt fel arcán, míg a két testvér egymás között hülyéskedett.

- Na gyerünk, menjetek ki, ne itt hangoskodjatok! Gyerünk, gyerünk! – állította fel a kanapéról a gyerekeit Sean, majd Aidenre nézett, aki nagy szemeivel megszeppenten pislogott rá, és bizonytalanul ő is felállt.

 - Szervusz, Sean vagyok – nyújtotta a kezét felé, és a fiú félénken megfogta. Sean kissé meglepődött, hogy a gyermeknek milyen meleg az érintése.

- Az én nevem Aiden – mondta halkan az immár mélyülni kezdő hangján.

- Menj, nyugodtan játsszál a srácokkal, mindig labdázni szoktak mikor itt vannak. Szállj be te is!

Aiden Brantre nézett, aki bólintott felé egyet.

A fiú jó kedvvel, érdeklődve indult ki az udvarra - mit sem sejtve róla, hogy mi fog történni azon a délutánon.

Raise you, like a Phoenix - 4. rész

"Nagyon jól viselkedtél Aiden. Köszönöm."

Másnap reggel Brant összeszorult gyomorral lépett ki a hálószobájának ajtaján, és azonnal a kanapéra pillantott.

Tüdejében rekedt levegőt megkönnyebbülten kifújta, mikor látta, hogy a gyerek még mindig gyerek, és édesdeden alszik a kanapén.

Már azt hittem, hogy mára egy öregember fog itt feküdni.

Közelebb ment hozzá, úgy nézte Aiden szunyókáló lényét. Ha jobban megvizsgálta, talán észrevett rajta némi növekedést – az eddig bő ruhák amelyek rajta voltak, most csaknem teljesen jók voltak rá.

Úgy tűnt, Aiden felébredt Brant közelségére, mert pilláit résnyire kinyitotta, és laposakat pislogott. Mikor meglátta az őt figyelő arcát, azon nyomban elmosolyodott, és ezt Brant sem tudta viszonzás nélkül hagyni.

Kora reggel volt, és oda kellett érnie a piacra, de Aident nem hagyhatta egyedül a házban, így úgy döntött, elviszi magával. Percre pontosan kiértek a vidéki buszmegállóba, ahol ugyanilyen pontossággal meg is állt a jármű előttük, ők pedig felszálltak. Aiden érdeklődve figyelt mindent, nevetve nézett ki a busz ablakán, miközben a mellettük elsuhanó fákat nézte.

A busz egyik megállója egy iskola volt, ahol Aiden korabeli gyerekek mentek be sorba az épület kapuján. Egyik tenyerével az ablakra tapadt, másikkal pedig odamutatott.

- Nézd, nézd Brant! Ők olyanok, mint én! – szélesedett vigyora, és vidáman kuncogott egyet.

Brant enyhén elmosolyodott, és bólintott egyet.

Nem… nem olyanok  – gondolta magában, de ezt nem akarta éreztetni vele.

A busz nemsoká be is ért a végállomásra, ahol le is szálltak.

- Itt is volnánk – szólt Brant, mikor gyalogosan átkeltek a zebrán, és eléjük tárult a városi nagypiac. Aiden nagyon izgatott lett, csillogó szemei minden apró mozzanatra kíváncsian rátapadtak, azt sem tudta, hová nézzen hirtelen. Mosolya szinte lemoshatatlannak tűnt arcáról.

- Figyelj, Aiden – hajolt le hozzá Brant, és a vállaira tette mindkét kezét, ezzel kizökkentve őt a bámészkodásból. – Ez a munkahelyem, amit leszedtünk a kertben, azt most itt fogjuk eladni. Itt nagyon jól kell viselkedned! Maradj mellettem, ne mozdulj semerre egy tapodtat se!

Aiden megkomolyodott, és csak nagyokat bólogatott Brantre, aki megveregette a vállát, majd tovább álltak, hogy kirakják a portékát.

A nap elején Aidennek még egészen sikerült betartania azt, amit Brant mondott. Azonban az első óra után rettenetesen elkezdett unatkozni, és egyre inkább ficergett. Sokan vettek tőlük dolgokat, de ez olyan monoton volt a kíváncsi gyerek számára, hogy egyre inkább agyalni kezdett rajta, hogyan tölthetné érdekesebben el az időt.

Hamarosan megjelent Brant mellett egy magas alak.

- Hahó, Brant – tapogatta vállon, mire a megszólított kicsit megugrott, és elvigyorodott.

- Á, szervusz Joe! – nyújtott kezet - Bocs, nem vettelek észre. A papírokért jöttél, igaz?

- Így van – bólogatott a magasabbik miközben kezet fogtak, és megtámaszkodott az asztalnál, míg Brant már kutakodott is a táskájában.

Aiden fel-felsandított rájuk, és úgy tűnt, Brant nagyon el van foglalva most ezzel a dologgal. A gyerek tudta, hogy nem szabad elmozdulnia, de már órák óta felkeltette az érdeklődését a mellettük álló, színes folyadékokkal teli üvegek, amelyeket nagyon szívesen megnézett volna közelebbről is.

Apró lépésenként távolodott el előző helyétől, és ahogy egyre közelebb ért az áhított tárgyakhoz, úgy feledkezett meg magáról. Szemeiben megcsillantak a színes üvegek, melyekben így közelebbről nézve észrevehető volt, hogy apró buborékok is cikázgattak.

Aiden lassan feléjük nyúlt kezével, és végigsimított mindegyik üvegen. Szája mosolyra húzódott, és halkan fel is kuncogott, ahogyan ujja nyomokat hagy a sima felületen, és bepárásodik körülötte. Izgatottan rajzolgatni kezdett az üvegekre, majd egyszer csak egy női hang szólította meg fentről.

- Szeretnél egyet, kisfiam? – mosolygott rá egy öreg néni, mire Aiden megszeppent, és hátrálni kezdett onnét, fejét csóválva.

Egyszer csak nekiment valami vékony vasféleségnek, és érezte hátán, hogy a levegő is melegszik körülötte. Mikor megfordult, látta, hogy egy tűz felett pörkölődő disznót tartó állványnak ment neki. Lepillantott a piros lángokra, és automatikusan jó érzés lett úrrá benne. Leguggolt a tűzhöz, és szemrebbenés nélkül belenyúlt.

Kivett egy parázsló fadarabot, és két kiskezében tartva nézegette azt. Ezután dobálgatni kezdte, de egyszer csak elejtette, és a fadarab odagurult az egyik ártáblához, ahol ki volt írva a disznó ára. A felhevült parázs azon nyomban meggyújtotta a papírt, és az apró lángcsóvában égni kezdett. Aiden gyorsan felkapta a fadarabot, és visszadobta a tűzbe, de mielőtt még elmehetett volna onnan, a disznót áruló árus észrevette őt, és miután eloltotta gyorsan egy pohár folyadékkal a lángoló táblát, mérges arckifejezéssel közelített felé.

- Te meg mit művelsz itt, kölyök? Te gyújtottad fel a táblámat?!

- Én.. én nem-

- Kié ez a gyerek?! – kiabálta el magát, mire Aiden megijedt, és Brant felé nézett, aki azonnal odakapta a tekintetét, és odarohant hozzá.

- Nagyon sajnálom, kérem bocsájtson meg, elnézést – mondta kétségbeesetten Brant, majd a kezét megfogva elrángatta onnét Aident, aki csak megszeppenve kapkodta lábait vissza a helyére.

- Ezek a szörpök meg mitől forrtak fel? Te jó ég! - nyitotta ki értetlenül a szörpjei tetejét a mellettük lévő árus néni elképedve, Brant pedig odapillantott, és azonnal tudta, hogy Aiden volt a tettes. Tüdejét dühösen megszívta levegővel.

- Én... én nem akartam neked rosszat. Én csak… kíváncsi voltam - mondta Aiden fejét lehajtva, mielőtt még Brant leszidta volna őt.

- Ne legyél! – vágta rá Brant, ingerülten. – Ne csinálj semmit, míg itt vagy! Látod, hogy mi a vége!

Aiden szomorúan bólogatott felé, és sóhajtott egyet.

Így is tett. Brant minden nap elvitte magával a piacra, ő pedig szorgosan üldögélt mellette, és csak figyelt. Rettentő módon unatkozott, de nem akart rosszat csinálni, azt pedig végképp nem, hogy Brant mérges legyen rá.

Eljött a hétvége, és Brant megkönnyebbülten sóhajtott fel az utolsó munkanap után, mikor beértek a ház ajtaján, és lehuppant a kanapéra.

- Huhh. Ez a hét is eltelt – mondta, majd tekintete Aidenre siklott, aki az egyik széken üldögélt. – Nagyon jól viselkedtél Aiden. Köszönöm – mosolygott rá, mire Aiden is visszamosolygott, bár az nem volt túl derűs, hiszen magában csak arra tudott gondolni, mennyire unatkozott ott. – Tudod mit? Most, hogy nincs dolgunk, csinálhatnánk valamit. Számodra biztosan nem volt valami izgalmas a piacon. Mi lenne ha kimennénk, és labdáznánk? – ült feljebb Brant, mire a gyerek szeme felragyogott, és immár egy teljesen őszinte, széles mosoly ült ki arcára. Fel is pattant a székéről, majd Brant is feltápászkodott. – Te megint nőttél – ráncolta össze szemöldökét mikor ránézett a gyerekre, és mikor odaért hozzá, megpaskolta a fejét.

A nagy udvarra kiérve dobálgatni kezdték a labdát. Brant észrevette, hogy minden egyes dobás után a labda egyre és egyre forróbbá válik, míg nem már alig tudta megfogni azt. Aiden izgatottan várta, hogy visszakapja, de Brant kiejtette a kezéből.

- Aúh! Ez forró! – dörzsölte össze a tenyereit. – Nem tudnád úgy dobni, hogy ne melegedjen fel száz fokra?! – nézett nevetve Aidenre, aki meglepetten odasétált Brant mellé, és szemrebbenés nélkül megfogta a labdát.

- Forró? – nézett rá.

- Igen, lehet hogy neked nem az, de én ezt már nem tudom megfogni.

Aiden megvakarta a fejét, és elgondolkozott egy pillanatra. Megforgatta a labdát kezében, majd megvonta a vállát.

- Próbáld meg, tessék – nyújtotta oda a labdát, mire Brant félve megfogta, és meglepetésére nem is volt már olyan égető, mint az előbb.

Hogyhogy? – gondolkozott el, majd Aidenre nézett, aki csak nyugodtan pislogott rá.

Aztán az eszébe ötlött, hogy nem minden esetben ég el minden, amihez Aiden hozzáér. Összefüggéseket kezdett keresni a szituációk között, és végül arra jutott, hogy olyankor hevülnek fel a dolgok Aiden körül, amikor valami miatt izgatottá válik, vagy fokozott érzelmi állapotba kerül. Mikor esett az eső, akkor is forró volt a teste, mert félt; vagy mikor játszik, és belemerül a játékba, esetleg nagyon érdeklődik valami felől.

Egy megoldást látott az esetleges balesetek megelőzésére, melyet rögtön ki is akart játék közben próbálni.

- Aiden! – szólította meg, mire a gyerek ránézett. - Folytatjuk? – mosolygott rá.

- Igen! – vigyorodott el Aiden, és távolabb futott Branttől. Látszott rajta, hogy már most izgatott.

- Aiden, most egy új játékot fogunk játszani. Az a neve, hogy „a nyugodtság királya”. Csak akkor kaphatod meg a labdát, ha szépen nyugodt maradsz. Rendben? Aki a legnyugodtabban tud játszani, az lesz a nyugodtság királya.

- Értem, rendben! – bólintott Aiden, majd vett egy nagy levegőt, és összezárta lábait. Szépen lenyugtatta magát. – Én vagyok a nyugodtság királya – mondta lassan.

- Ezaz. Most már megkaphatod a labdát – dobta oda. – És csak akkor dobhatod vissza, ha ugyanolyan nyugodt vagy, mint voltál.

Ez a dolog jól bevált, mivel ezek után kellemesen labdáztak ketten, és a labda ugyanolyan hőmérsékletű volt mindvégig. Brant boldog volt, hogy legalább ezzel az egy dologgal okosabb lett Aidennel kapcsolatban.

A hétvégét kellemesen eltöltötték, vasárnapra a szükséges termést is sikerült leszedniük.

 Brant úgy döntött, a hálószobáját Aidennek adja, és ő alszik a kanapén. A gyerek – aki nem mellesleg a hét folyamán már csaknem akkorát nőtt, hogy akár egy tizenkét évesnek is kinézett – boldogan aludt újdonsült ágyában.

Brant lefekvése előtt még elolvasta az újságot. Az a hátoldalon az elveszett gyerekek oldalát eddig minden egyes nap végigfutotta, de most csak a címig jutott el. Összehajtotta az újságot, maga mellé tette, és egy ásítás kíséretében leoltotta kisvillanyát.

Raise you, like a Phoenix - 3. rész

"Így vagy úgy, de ameddig itt van és él, addig meg fogom védeni ezt a gyereket."

Brant ereiben egy pillanatra megfagyott a vér, majd a sokktól vezérelve becsukta maga előtt az imént kinyitott ajtót, és hátat fordított. Kezeit haja tincsei közé túrta, és elképedt arccal vizslatta a padlót.

Én megőrültem… esküszöm… ez most már komolyan csak egy álom lehet – gondolta magában, és kezeit maga mellé ejtette. Mégegyszer hátranézett a csukott ajtó felé, és nagyot nyelt. – Csak káprázott a szemem, igaz? – hitegette magát, de tudta, hogy nem így van. A kilincset lassan lenyomva nézett ki újból a szobából, és a gyermek még mindig ugyanolayn helyzetben volt a kiságyban, hátra pillantgatva felé.

- Brant…? – szólította félénken a fiú.

Brant összeszedte bátorságát, és kilépett a szobából, lassan lépdelve a kiságyhoz.

- Te… te hogy lehetsz máris ekkora?! – szólította meg a gyermeket, aki csak némi félelemmel szemében pislogott rá, és szemét lesütve vállat vont.

Brant csípőre tett kézzel próbálta feldolgozni magában még mindig a történteket, egyik lábát idegesen a padlón mozgatta. A gyermeket gyámoltalanságát és elveszettségét látva megsajnálta, így próbált ő is higgadt maradni.

Mit csináljak vele?

Már előbb is elgondolkodott azon, hogy hétfőn elviszi őt az elveszett gyermekek közé, és bejelenti, hátha a szülei érte jönnek. (Bár ezt nem tartotta valószínűnek, ha képesek voltak egy gyermeket a tűzben hagyni. ) Azonban, főleg azok után, amelyeket látott rajta, egyre inkább úgy érezte, hogy a fiú az ő felelőssége. Ha kitudódik, hogy milyen dolgokra képes, belegondolni is rémisztő, miket tennének vele. Még ő maga sem volt biztos abban, mi lesz a vége ennek a egésznek – ha ilyen ütemben folytatódik a gyermek növekedése, akkor szinte pár nap kérdése, és öreg lesz, majd meghal – de azt tudta és látta, hogy ez a gyermek ártatlan. 

Nagy sóhaj kíséretében erőt vett magán, és elengedte kétségeit.

Így vagy úgy, de ameddig itt van és él, addig meg fogom védeni ezt a gyereket.

- Na, gyere – lépett közelebb a fiúhoz, és egy mozdulattal kiemelte az ágyból. Kissé meglepődött, mert az előző megszokott súlyhoz képest nem szokta még meg a nagyobb mértéket. – Így ni. – nézett kis rémült arcára, és idegessége ellenére magára erőltetett egy megnyugtató mosolyt.

- Kellene neked valami normális ruha, ez a pólya már nem sokat takar – nézett a szekrényébe. Azonnal eszébe jutott az a póló és nadrág, amelyet még unokatestvérének gyerekei hagytak itt egyszer véletlen, mikor itt kellett hogy aludjanak. Azóta csak rakosgatta ide-oda, de most legalább megvolt a haszna. A gyermek bele is bújt új ruháiba, amelyek talán még mindig kissé nagyok voltak számára, azonban így is sokkal kényelmesebbek.

Brant a konyhába igyekezett, majd kinyitotta a hűtőt. Egy fazekat vett elő belőle, melyben leves volt. A tűzhelyre helyezte, meggyújtotta alatta a lángot, hogy az étel felmelegedhessen.

- Nem vagy éhes? – fordult a fiú felé, aki a nappali közepén állva figyelte mozdulatait, és kérdése elhangzása után megrázta a fejét.

- Biztos?

A fiú most bólogatott.

- Ahogy gondolod – fordult vissza Brant a tűzhely felé, és egy fakanalat kezébe fogva elkezdte kavargatni a fazékban lassan meleggé váló ételt.

Hamarosan már bugyogott is, és lekapcsolta alóla a gázt. Elővett magának egy tányért, de mielőtt becsukta volna a szekrényt, egy pillanatra elgondolkozott, és elővett még egyet.

Mindkét tányérba mert a gőzölgő levesből, és az asztal felé indult velük.

- Legalább próbáld megenni, tessék. – rakta le az asztalra, az immár kikészített kanalak mellé. Az ekkor már a kanapén üldögélő gyermek felállt a helyéről, és odaült a székre, amelyet Brant már kihúzott neki. Lábai még alig súrolták a földet.

- De fújd meg, mert meleg – figyelmeztette, majd ült le vele szembe Brant is, de ekkor már a fiú szemrebbenés nélkül enni kezdte a tűz forró levest. Úgy lapátolta be, mintha legalábbis egy finom, kellemes hőmérsékletű hűs gyümölcsleves lett volna egy tikkasztó nyári napon.

Brant felvonta a szemöldökét, és fújni kezdte első kanalát, míg a fiú már ételének már csaknem a felénél járt. Brant azon gondolkozott, vajon mi jöhet még ezzel a gyerekkel kapcsolatban.

- Nem is ittál semmit mióta ide kerültél. Hogy vagy még egyáltalán életben? Micsoda szerzet vagy te?

A gyerek be is lapátolta a levest, és letette maga mellé a kanalat, majd ugyanúgy megvonta a vállát Brant kérdésére. Nagy szemeivel csak pislogott rá, és figyelte, amint a másik lassacskán megeszi saját részét.

Ezután Brant elkezdte kiválogatni fiókos szekrényéből azokat a papírokat, amelyekre holnap a piacon szüksége lesz. Egyenként nézet át őket az ebédlőasztalnál, miközben a fiú csak üldögélt a kanapén, lábát lóbálva.

- Brant, én unatkozom! – szólalt meg egyszer csak.

Brant felkapta a fejét, és egy pillanatra elgondolkozott, majd kiválogatott egy üres papírlapot az övéi közül, és a fiú elé tette a kávézóasztalra. Hozzá társított egy tollat is.

- Tessék, mondjuk rajzolj – mosolyodott el, majd visszatért saját munkájához.

A fiú forgatta a kezében a papírlapot, megvizsgálta mindenféle oldalból és szögből. Egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki rajzolni szeretne rá. Egyszer csak mosoly húzódott szájára, és a papírlapot maga elé tartva egyik mutatóujját a közepére helyezte. A fehér lap azon az egy ponton füstölni kezdett, majd hamarosan a gyermek ujjának hegye a papírlap egyik oldaláról a másikra ért át. Ez látszólag nagyon tetszett neki, talán enyhén fel is kuncogott, mikor egy apró láng csóvát is észrevett a fehér anyagon. Ezután fogta a lapot, és egyik kezével tartotta, majd másik tenyerét alátartotta, ezzel arra késztetve, hogy parázslóan égni kezdjen.

Brant megérezte a furcsa szagot, és azonnal a fiú felé kapta a fejét.

- Hé, hé! – állt fel hirtelen a helyéről, mire a gyerek megrémült, és kiejtette a papírlapot a kezéből, amely kecsesen a földre hullott, egy-két hamudarabot hagyva maga után. – Nem.. nem tudom, hogy ezt hogyan csinálod, de jegyezd meg: itt bent ne… gyújtogass! Rendben? Ez veszélyes!

A fiú pislogott párat, majd engedelmesen bólintott. Brant sóhajtott egyet.

- Unatkozol itt, megértem. De nézd – ötlött a fejébe valami, ami talán érdekelheti a gyereket. – Az egyetlen játék, ami nálam van, ez a labda  – vette elő az egyik szekrényből a kisebb fajta, kék színű gömböt, amely csak azért van nála, mert néhanapján átjön unokatestvére és gyerekei, akik ezzel szoktak dobálózni, míg itt vannak. – Ezt tudom felajánlani.

A gyerek szemei felcsillantak az érdekes tárgy láttán, és máris átvette azt Brant kezéből, aki visszatért a munkálatához.

A fiú megint csak megvizsgálta a tárgyat, majd leejtve észlelte, hogy az visszapattan a kezébe. Ez nagyon tetszett neki, így sokszor megismételte ezt a műveletet. Kezdett ráérezni a dologra, egyre inkább élvezte, és már nem csak pattogtatta, de fel-feldobta azt az egészen nagy belmagasságú nappaliban. Azonban minél jobban belemelegedett, annál veszélyesebbé vált a játék számára: egyik pattogtatásnál rossz felé pattant a labda, és valami úton-módon az egyik ablaknak esett, ahol a függöny minden előjel nélkül felgyulladt. A nagy zörejre Brant felkapta fejét, és mikor meglátta hogy a függöny ég, azonnal odarohant a csaphoz, megtöltött egy nagy tálat vízzel, és eloltotta a tüzet. A gyerek érezte Brant haragját, amint ránézett.

- Nem megmondtam, hogy nincs gyújtogatás?! – emelte meg a hangját, mire a gyerek hátrébb lépett egyet, és rémülten felpillantott rá.

- Én... én nem akartam, én… - habogott a gyerek, és apró könnyek gyűltek a szemében. – Csak véletlen volt, én… nem akartam… - kezdett el szipogni.

Brant hirtelen haragja elszállt a fiú megbánó arckifejezése láttán, és még egy utolsót pillantva kiégetett függönyére sóhajtott egyet, majd lehunyta szemeit. Látszott a fiún, hogy tényleg nem direkt csinálta, így elhitte neki, és már nem haragudott rá.

- Tudod mit? Épp most végeztem a papírmunkával. Ha annyira unatkozol, gyere, és segíts leszedni a termést.

Bár tartott tőle, hogy valami kárt tesz esetleg, úgy tartotta, még mindig jobb, ha legalább szem előtt tudja tartani, hogy mit csinál. A gyermek fellelkesült az ötletért, és nemsokára már kint is voltak a kertben, a sok-sok növény között.

Brant sokmindent megmutatott neki, de első feladatként a répák helyes kihúzását bízta rá.

A fiú lelkesen szaladgált körbe a veteményeskertben, és gyűjtötte a kosarába a termést. Brant a távolból figyelte az alakját, és enyhén elmosolyodott.

- Brant! Nézd, nézd már mennyit összegyűjtöttem! – futott felé a majdnem teli kosárral. Azonban Brant mikor ránézett az összegyűjtött növényekre, konstatálta, hogy az összes répa… égett.

A fiú azonban lelkesen gyűjtötte őket, és buzgóan, csillogó tekintettel fürkészte, mit szól munkájához Brant.

- Hát, nagyon ügyes vagy, nagyon jó! – erőltetett egy hamis vigyort arcára.

- Gyűjtsek még? – mosolygott rá a gyermek, majd ragyogó arcába a hirtelen feltörő szél sok-sok tincset söpört, bár ez úgy tűnt őt egyáltalán nem zavarja.

Brant az ég felé nézett, az eddig is nem túl napos idő most egyre borúsabbá vált. Felettük fekete felhők sorakoztak, és egyik pillanatról a másikra csöpörögni kezdett az eső.

Az előtte álló fiú egyik karjára esett az első csepp, melynek érzésére azonnal megrezzent, és el is ejtette az égett répákkal teli kosarát. Eddig örömteli arckifejezése rémültté vált, és idegesen kapkodni kezdte a levegőt, ahogy a következő és következő cseppet kezdte el érezni magán.

- Hé, jól vagy? – kérdezte Brant, de a fiú nem válaszolt. A cseppek sűrűsödtek, az eső eleredt, ő pedig egyszer csak rémülten, sírva a házba szaladt. Brant meglepődött arccal félretette saját összeszedett növényeit, és utána kocogott a házba.

A fiú az egyik sarokban kuporgott, és reszketve sírt.

- Hé, hé… nyugi – szaladt oda hozzá Brant, és leguggolt hozzá, majd egyik vállára tette a kezét, amely meglepődésére nagyon forró volt. – Csak nem lázas vagy? – szaladt fel a szemöldöke, és a gyermek homlokán lévő tincsek alá csúsztatta gyengéden a tenyerét. Ez a terület megforróbbnak tűnt, mint a válla. – Megmérem a lázadat – állt fel onnan, és a fiókból előkapott egy lázmérőt.

A gyerek hóna alá csúsztatta, és hamarosan csipogott is, olyan hangon, amely nagyon magas lázra utal. A kijelző negyvenes számot mutatott.

- Te jó ég – ráncolta össze a szemöldökét Brant a szám láttán, majd a gyermekre nézett. – Jól vagy?

Úgy tűnt, már kevésbé reszket, és kezd megnyugodni. Eddig térdeit átkulcsoló karjai elengedtek, és nagyot sóhajtva felnézett Brantra.

- Brant megnyugtatott engem, és már jól vagyok. – nézett rá mosolyogva, mire Brant is bizonytalanul elmosolyodott. Nem értette a hirtelen változást, ráadásul a gyereknek negyven fokos testhőmérséklete volt – de ő már úgy volt vele, hogy nem mert csodálkozni semmin. Ez a gyerek nem hétköznapi, és nem is lehet úgy kezelni. Na nem mintha egy hétköznapit annyira tudna kezelni…

A fiú ásított egyet, és megdörzsölte a szemeit.

- Álmos vagy? – állt fel Brant, majd megfogta a gyerek kezeit, és felhúzta a földről, aki csak lassan bólogatott, és elbattyogott a kanapéig, majd ledobta magát rá. Szinte azonnal el is aludt.

Biztos elfáradt a szedésben – mosolyodott el Brant, ahogyan az alvó gyereket nézte. – Élénk, életrevaló gyerek, az biztos.

Ezen morfondírozva jutott eszébe, hogy a fiúnak nincsen még… neve sem. Azt gondolta, ha már ő fogta gondjába, akkor ő ad neki.

Mi illene rá? Talán valami tűzzel kapcsolatos.

Brant odament a hálószobájában lévő könyvespolchoz, melyben nagyszülei régi poros könyvei sorakoztak. Nagymamája nagyon szerette a mitológia témáját, és sok ezzel kapcsolatos könyvet olvasott. Sokszor mesélt neki kitalált történeteket ezekről az istenekről, és emlékezett rá, hogy a napisten is köztük szerepelt. Tudta, hogy biztosan lesz olyan könyv, amely segítségére lesz a névválasztásban.

„A kelta kultúra” – olvasta az egyik könyv címét, melyet kivett a többi közül. Addig-addig lapozgatta, míg nem rá talált a kelta istenekkel kapcsolatos információkra.

„A kelta napisten, Aodh nevéből származtatható a sokszor használatos „Aiden” keresztnév is, melynek jelentése: „tüzes”. „ – olvasta a sorok között.

Brant elmosolyodott. Becsukta a könyvet, és kiment az alvó gyermekhez.

- Aiden – suttogta halkan Brant, miközben nézte, majd egy apró mosoly kíséretében kiindult az udvarra, hogy a maradék munkát elvégezze.