Raise you, like a Phoenix - 8. rész

"Ha saját életet akarsz... akkor engem felejts el."

Brant fel-alá mászkált a lakásban, állát idegesen és frusztráltan dörzsölgetve. Már másfél órája, hogy rájött, Aiden nincs a házban. Mikor éjjel felébredt, kis bűntudatot érzett a Aidennel való veszekedése miatt, ezért gondolta, benéz a fiúhoz – azonban mikor benyitott, csak a széttárt ablak tátongott előtte, Aiden ki-kiégett ágya pedig üres volt. Alig tudta elhinni, hogy ez történt. Az egész környéket tűvé tette pizsamában, hátha a fiút még elcsípi valahol, de teljesen reménytelennek bizonyult a helyzet. Egyszerűen nem tudta, mitévő legyen. Rémképek tűntek fel elméjében, ahogyan Aiden felgyújt valamit, esetleg leleplezi képességeit, és emiatt elfogják, megbüntetik. Azt sem tudta, mennyi ideje volt távol, hiszen már hajnalodott, majdnem reggel hat óra volt.

Egyszer csak kintről lépteket hallott. Azonnal felkapta fejét, és kinyitotta a bejárati ajtót, amely előtt legnagyobb meglepetésére egy kész férfi állt. Aiden volt az. Brant egy pillanatra lefagyott, pislogott párat, és azt se tudta, hirtelen mivel kezdjen: hogy kikérdezze mit tett, hol volt, vagy pedig hogy lehet az, hogy tinédzserként ment el, és most pedig gyakorlatilag akkora, mint ő maga.

- Aiden? – csúszott ki a száján.

- Brant... – szólalt meg mély, férfias hangon Aiden, és lesütötte szemeit. – Én...

- Hol voltál? Mit csináltál? Ugye nem értél hozzá semmihez?

- Hát... én... – cikázott Aiden tekintete a padlón, és lassan bejött a házba. Brant leolvasta az arcáról, hogy ez nem jelent jót, és már nyitotta is volna a száját egy újabb kérdésre, de Aiden inkább megelőzte. – Egy ház megégett. De nem volt benne senki.

Brant elképedt.

- És látott valaki?! – emelte meg a hangját, és ingerülten becsukta a bejárati ajtót.

Aiden megrázta a fejét.

- Fuh... – fújta ki a levegőt Brant, majd lehuppant a kanapéjára.

A másik lassan és szerényen leült mellé, és feszülten várta, mit mond majd neki a történtekre. Egy kis szünet után Brant odafordult, a szemébe nézett, és ismét megszólalt.

- Ezt érdemlem? Komolyan? Én... vigyáztam rád. Az első perctől kezdve hogy hozzám kerültél, figyeltelek és óvtalak téged. Ha neked erre nincs többé szükséged... rendben. Ha saját életet akarsz... – nézett el a tekintetéből -...akkor engem felejts el.

Brant szemében némi könny gyűlt. Végül Aiden is rá mert nézni, miután már könnycseppjeivel itt-ott kiégette az amúgy is szanaszét égett szőnyeget. Lassan felállt, majd besétált a szobájába.

Brant utánanézett. Így távolról méginkább látszott a változás Aidenen. Nagyon magas lett, csaknem 190 centiméteresnek saccolta őt. Nagyobb volt mint ő, nyúlánk, hosszú lábú, ugyanakkor széles vállú. Egy gyönyörű, fiatal felnőtt férfi volt, mégis még mindig olyan volt belül, akárcsak egy gyerek.

A nagy szőnyeget fürkészve tekintetével előjöttek Brant fejében a régi emlékek, melyekre a különböző égési nyomok alapján emlékezett vissza. Pontosan tudta, melyik mikor történt, milyen baleset folytán. Ott volt az első égési folt, mikor Aiden még apró babaként tüsszentett egyet. Kissé elmosolyodott, ahogyan a pillanat felidéződött benne. Mostmár szinte mindennapos volt az, hogy fel-felgyullad valami. Nem is vette észre, de Aiden nagyon az élete részévé vált Brantnek, és ha visszagondolt az azelőtti életmódjára, rájött, hogy milyen unalmasan és magányosan élt eddig.

Aiden a szobájában járkálva küzdött a benne morajló furcsa érzéssel. A bent lévő parkettán lábai alatt fekete nyomokat hagyott, és mikor megpróbált leülni, az ágytakaró azon nyomban felgyulladt alatta, így gyorsan fel is állt. Úgy érezte, az egész teste mindjárt lángra kap. Nem tudta, mitévő legyen, hiszen a házat soha nem akarta volna véletlen sem felgyújtani, úgyhogy az ablakon kinézve támadt egy ötlete.

A ház mellett nem túl messze volt egy régi pajta. Baek nagyon ritkán ment be oda, mert semmi másra nem használta, csak arra, hogy a téli tüzifát tárolja el benne. Aiden azt érezte, egyszerűen a benne rejlő energiát valahol szó szerint el kell égetnie. Az ablakon kimászott, és megpróbálta magát annyira lenyugtatni, hogy a lába alatt már ne égjenek el a dolgok. Amíg ez sikerült neki, bement a pajtába, és a nagy rakás fa láttán felcsillant a szeme.

Közelebb lépett hozzá, és megfogta az egyik fadarabot, ami szempillantás alatt égett el a kezében – azonban már ettől is sokkal jobban érezte magát. Kissé elmosolyodott, majd fogott újabb és újabb darabokat, amelyekkel szintén ezt tette. Nemsokára már egy rakás fa szenesen állt a pajta másik sarkában, viszont Aidenből eltűnt az a bizonyos frusztráló, furcsa érzés.

Az ég eddig borús volt, de most a nap hirtelen előbukkant felhő-rejteke mögül, és egy sugárban sikerült betűznie a pajta tetején lévő lyukon keresztül, megvilágítva ezzel a szénával borított padlót. Aiden felnézett, egyenesen a tűző napba. Ettől mégnagyobb nyugodtság öntötte el, a sárgán tündöklő gömb az égen szinte megbabonázta őt. Becsukta a szemét, és élvezte, ahogyan perzseli az arcát, magába szívva minden egyes sugarát. Még semmi sem tudott így hatni rá. Ismét kinyitotta szemét, kezével lassan az ég felé nyúlt, és hosszú percekig csak bámulta az égitestet. Olyan érzése támadt, mintha valami, vagy valaki egyszerűen hívogatná oda őt - és hogy az, amit itt érez, az csak egy töredéke annak, amit akkor érezhetne, ha ott lenne mellette, benne... Vele.

Egyszer csak egy felhő ismét eltakarta a napot, kizökkentve mámorából Aident. Egy pillanatra elgondolkozott rajta, mi is történt, és örült, hogy végre teljes mértékben nyugodtnak érezheti magát.

Kijött az épületből. Kintről benézett Brant ablakán, aki épp azt a régi kiégetett papírlapot forgatta kezében, amelyet még a kicsike Aidennek adott, hogy rajzoljon. Aiden érezte, hogy Brant immár nem mérges, hanem leginkább szomorú. Ez őt is szomorúvá tette, így úgy érezte, be kell mennie hozzá.

Gyorsan visszamászott az ablakán, majd az ajtaját lassan kinyitotta.

- Brant... ne haragudj. Én sosem akartam neked rosszat.

Brant felnézett rá, majd felállt a kanapéról, és sóhajtott egyet.

- Tudom... tudom. Na... gyere ide – nyújtotta ki felé a kezeit, Aiden pedig szélesen elmosolyodott, és közelebb ment hozzá. Átölelve egymást, Brant most érezte csak igazán, milyen magas Aiden. Hosszú kezei immár jócskán körbeérték őt. Amikor meg ölelte, mindig kissé izgatottá vált, és elkezdett teste melegedni. Ezt Brant megszokta már, de most valamiért különösen felforrósodott, így egy pillanatban el kellett rebbennie Aidentól, mert már égető volt az érintése.

- Holnap mindenben segítek, ígérem. Amiben csak akarod – mondta neki Aiden buzgóan.

- Jól van, rendben. Ne aggódj most Aiden, nyugodj meg. Ami történt megtörtént, és kész. Ezentúl ügyelsz, hogy ne legyen ilyesmi. Minden rendben, oké?

- Igen – bólogatott boldogan.

*

- Egy lánggyermek leejtése... Végzetes hibát követtél el. Ugye tudod?

- Igen. És sajnálom. Én csak...

- Sajnálod? Az nem tesz semmit. Ettől még a te lelkeden fog száradni Főnix bolygó végzete.

- Nem szabad ily' korán feladni. Talán még van remény.

- És mégis hogyan? Már régen felfedezhették a létezésünket.

- Az idő eltelte szerint bár már bontogatja szárnyait, még emberi alakban van a gyermek. Most azonnal oda kell menni... mielőtt még kitörne.