Zongoralecke - 3. rész

- Gyerekek, ugye újból megköszöntétek szépen Mr. Leenek a segítségét az órán? – kérdeztem kis csemetéimet a következő zongoraóra utáni vacsoránkon.

Én faragatlan, annyira sietve hoztam őket el, hogy eszembe sem jutott.

     - Igen… - bólogatott Flora, és tovább eszegette a vacsoráját. Valami furcsaságot éreztem a gyerekeimen – az anyai megérzések sosem hazudnak. Túl csendesek voltak, és össze- összenéztek, főleg mikor szó került a zongoraóráról. Talán történt valami?

     - Mi az kicsikéim? Nem volt jó a zongoraóra?

     - De jó volt, csak… - mondta Flora.

    - Ma Aston bácsi… kiabált. – folytatta Niall elhalkuló hangon, mire az én szemöldököm az egekig szökött.

     Mi? De hát… ő sosem…

     - Kiabált? Mivel mérgesítettétek fel ennyire?

     - Nem velünk… a nénivel aki jönni szokott hozzá – folytatta fiam.

     - A néni olyan csúnyát mondott… - temette kiskezeibe arcát Flora, mire Niall felkacagott.

     - Tényleg! Azt hogy kurva?

     - Ne mondd ki! – válaszolt Flora.

     - „Ki volt az a kurva akit a kocsiddal vittél?” – mondta elváltoztatott hangon Niall, gondolom a „nénit” imitálva, és tovább kacagott. Az én kezemből kiesett a villa, és ledöbbent arccal ültem gyermekeimmel szemben.

     Elhatároztam, hogy most már tényleg meg fogom kérdezni Mr. Leet erről a nőről, még akkor is ha nekem ehhez nincs sok közöm – bár ha igaz gyermekem idézete, akkor még az is  lehetséges, hogy nem másról volt szó, mint rólam. Ezen kívül az, hogy az én gyermekeimnek ezt kell hallgatnia, és ilyeneket hallanak, már egyáltalán nem mindegy. Úgyhogy azt gondoltam, most direkt előbb megyek értük, hátha elcsípem még azt a bizonyos egyént.

     Feszülten sétáltam már fél hétkor a huszonhármas terem felé, és folyton azt gondoltam, „áh, úgysem lesz ott”. Azonban mikor közelebb értem, egy hangyányit görcsbe rándult a gyomrom, mikor hallottam egy női hangot kiszűrődni a teremből. Idegesen nyomtam le a kilincset.

     Egy magas, hosszú, barna hajú nő állt a terem közepén (bár talán csak azért volt magas, mert magassarkú volt rajta). Mikor kinyitottam az ajtót, épp háttal állt nekem Mr. Lee felé fordulva.

     - Jó estét kívánok – köszöntem halkan, és egy aprót meg is hajoltam. – Én csak jöttem a gyerekekért.

     Mikor meghallotta hogy köszöntem, a nő felém fordult, és úgy tűnt hogy amint meglátott, rögtön szinte villámokat szórt a szeme.

     - Ő az! – mutatott hirtelen felém, majd ismét Mr. Lee felé kapta a fejét. - Őt láttam ugye? Vele csalsz, mi?! Egy szülővel csalsz! Ez szép Aston, gratulálok! Most még inkább leírtad magad nálam, te szerencsétlen!

     Hirtelen köpni nyelni nem tudtam, és a fejem lángokban kezdett égni. Mr. Leere siklott a tekintetem, aki úgy tűnt, rettentően ideges. Sajnálkozó pillantást vetett felém, és száját összeszorítva hosszasat pislogott, majd a nőre nézett – azonban ekkor már nézésében csakis kizárólag megvetést lehetett látni.

     - Mondtam, már, hogy menj innen, és ne zavarj a munkahelyemen. Hányszor kell még elmondanom? Hányszor? – kérdezte halkan és taglaltan. Hangjában mérhetetlen feszültség lakozott. Szerintem ha a gyerekek és én nem lettünk volna ott, már rég kiabált volna.

     - Hát, ennyi. Ennél nyilvánvalóbb már nem is lehetnél, Aston Lee – kacagott fel gúnyosan a nő csípőre tett kézzel. – Nincs is jobb, mint a munkahelyen csajozni. Ott úgysem jön rá az idióta barátnőd, ugye? Hát sajnos ez nem jött össze, mert már biztosan tudom!!

     - Sajnálom, de ön téved – szedtem össze a bátorságomat, és motyogva megszólaltam. Sebes léptekkel odamentem a gyerekekhez, és kézen fogtam őket. Mr. Lee egy pillanatra még a szemembe nézett, és láttam rajta, hogy rettenetesen szégyelli magát. Nem tudtam, mit higgyek, teljesen össze voltam zavarodva, és már azt is megbántam, hogy ennyire közel engedtem magamhoz őt, így elnéztem tekintetéből, és sebesen kiviharzottam a teremből. Az ajtót elhagyva még félig-meddig hallottam, ahogyan rikácsolni kezd a nő, de szerencsére nem értettem, hogy mit.

     Az elkövetkező napokban rettentő feszült voltam, és nem tudtam hogy mitévő legyek.

Bűnösnek éreztem magam. Az a nő Mr. Lee barátnője volt… és valószínű látta, hogy a tanár úr hozzánk jön. Ezért most azt gondolja, hogy Mr. Lee megcsalja velem.

     Én vagyok az oka, amiért Mr. Lee magánéletében problémák vannak. Nem csináltam igazából semmit, de nagyon is tudtam, hogy a szívem legmélyén kedveltem őt… és vonzódtam hozzá.

     Elfelejtettem azokat a dolgokat, amelyeken kezdetben rögtön aggódni kezdtem, mikor éreztem magamon, hogy megfogott a személyisége. Túlságosan közel kerültem hozzá… nem lett volna szabad.

     - Miss Camwell, én nagyon sajnálom a múltkor történteket – kezdett neki rögtön Mr. Lee, mikor beléptem az ajtón a gyerekekért. Már akkor meg akarta beszélni mikor vittem őket, de nem akartam a gyerekek órájából elvenni az időt, szóval inkább azt mondtam, sietek. De most muszáj volt megbeszélnünk – igen, ez egy olyan dolog amit nem lehetett elkerülni.

     - Mr. Lee… - szóltam közbe, de ő csak tovább sajnálkozott.

    - Ne haragudjon, hogy ilyen viselkedést tanúsítottam a gyermekei jelenlétében. Tudja, mostanában problémák vannak a magánéletemben, és bármit csinálok, ő egyszerűen idejön, és…

     - Mr. Lee – szóltam újból, és úgy tűnik ezt már meghallotta, mert leállt mondanivalójával. – Azt hiszem… egy másik zeneiskolába kellene vinnem a gyerekeket.

     - Tessék? – nézett rám kétségbeeséssel a szemében. – Nem, nem… ha csak a történtek miatt tenné, akkor kérem, verje ezt ki a fejéből, erre egyáltalán nincs szükség!

     - Nem akarok gondot okozni a magánéletében, még hogyha alaptalan is a barátnője gyanúsítása – szívtam meg magam, és váratlanul apró gombóc keletkezett a torkomban. A szívem szakadt meg ha belegondoltam, hogy többé nem hozzá hozom a kicsiket, vagy pedig hogy… én nem találkozom vele többé. De már nagyon sokat gondolkoztam ezen, éjszakákon át, és otthon már eldöntöttem

   . Nem gyengülhetek most el.

     - Miket beszél? Dehogy okoz gondot!

     - De igen. A legutóbbi eset kitűnően mutatta ezt, és nem is bánom. Nekem biztosan nem mondta volna el tapintatból. De így már legalább kiderült, hogy miattam vannak problémái a kapcsolatában. Én egyáltalán nem szerettem volna gondot okozni, és továbbra sem akarok, szóval, talán jobb lesz, ha…

     - Nem! – vágott hirtelen közbe Mr. Lee. - Épp ellenkezőleg... amióta találkoztam magával, sokkal jobban érzem magam. – Kicsit megfinomodott a hangja, és zavarba jött. - Én tényleg... kedvelem magát.

     Amint felfogtam mondatát, gyomrom megremegett, és éreztem, hogy fejembe fut a melegség. Nagyot nyeltem, és hirtelen nem is tudtam, mit mondjak.

     - Mr. Lee... ne... ne beszéljen ilyesmiket. Én... sokkal idősebb vagyok magánál, önnek pedig van is élettársa... – mondtam halk, remegő hangon, és képtelen voltam a szemébe nézni. Zavaromban ide-oda tűrögettem a nap folyamán összekuszálódott, felfogott hajam kilógó tincseit.

     - Már nem az élettársam. Aznap szakítottam vele.

     Ugye… ugye hogy nem én voltam az oka?!

     - Ah, de remélem… nem én voltam az oka! Csak mert tudnia kell, hogy én... – motyogtam össze vissza.

     Mr. Lee egy lépéssel közelebb jött hozzám.

     - Miss Camwell… kérem. Csak... csak egy esélyt adjon nekem. Én... tényleg, nem fogok erőltetni semmit. De... én már régebb óta látom magán, hogy ön is szeretné.

     Teljesen levert a víz, és mivel már azt sem tudtam, mit ejtek ki a számon, ha kinyitom, inkább hallgattam. A gondolataim teljesen kuszák voltak, egyetlen egy épkézláb, kivehető gondolat nem volt közöttük. Össze voltam zavarodva, és úgy éreztem, az egész fejem lángol.

     A gyerekeimre siklott a tekintetem, akik a zongoraszéken ülve pislogtak ránk.

     - Én... nem tudom. A... a gyerekek biztosan már türelmetlenek. Jövő héten hozom őket – hadartam gyorsan és halkan, továbbra is a földet vizslatva, majd bólintottam egyet, kézen fogtam a kicsiket, és kivonultam velük a teremből, amilyen gyorsan csak lehetett.

     ISTENEM… Istenem, Istenem!!

     Minden nap eszembe jutottak a mondatai, és kristály tisztán a fejemben visszhangoztak. Nem bírtam semmire sem koncentrálni, elejtettem a dolgokat, szóltak hozzám, én pedig háromszor kérdeztem vissza, miután végigmondták mondanivalójukat. Még a munkahelyemen is megkérdezte az egyik kollégám, hogy „mi van veled, Loren? Csak nem szerelmes vagy?”- én persze rögtön eltereltem a témát, de beleültették a bogarat a fülembe. Talán… szerelmes lennék belé? Vagy pedig csak túl furcsa számomra, hogy a volt férjemen kívül más is szóba állna velem?

     Rengeteget gondolkoztam egyedül fekve a hálószobámban, és a plafont bámulva.

     Fiatalabb volt, mint én, és a gyerekeim tanára. De nem csak ezek voltak azok, melyek aggasztottak volna engem, ha bármiféle kapcsolatba keveredek vele… volt még valami, ami okot adott számomra az őrlődésre, és arra, hogy hezitáljak.

     A következő zongoraóránál még izgatottabb voltam, mint akkor, mikor másodszorra találkoztam vele életemben. Egész máshogyan pillantottam az arcára mikor beléptem az ajtón, mikor már tudtam, hogy nem közömbös felém. Ezt rajta is láttam, mikor barátságos mosollyal köszönt. Egyenlőre nem mondott semmit nekem ezzel kapcsolatosan… de az óra végén, mikor kimentünk a zeneiskola kapuján, éreztem, hogy nem fogok elmenni anélkül, hogy ne kerüljön ez az egész szóba.

     - Mondja Miss Camwell… - szólított végül meg, én pedig felé fordultam. A sötét utcában csak félig-meddig láttam arca rajzolatát. - Lenne kedve valamelyik este eljönni velem vacsorázni?

     ...Vacsorázni?

     Randizni hív?        

     Az arcomon látszódhatott a döbbenet, mivel a gyerekek kuncogni kezdtek. Egy szúrós pillantást vetettem feléjük, mire ők pontosan tudták, hogy el kell hallgatni, és így is tettek. Aztán konstatáltam hogy végre kellene valamit mondani, mert másodpercek óta csak hallgatok.

     - Kérem, én szeretném jobban megismerni magát. Nem a gyerekeket... magát – törte meg halk hangjával a csendet Mr.Oh.

     - Én... nem is tudom mit mondjak, a... a gyerekeket addig hová tenném? – makogtam, és totál hülyének éreztem magam, amiért automatikusan kifogást kezdtem gyártani.

     - Ha jól emlékszem azt mondta, a szomszédjuk vigyázni szokott rájuk... de ha kell, ők is jöhetnek. Csak gondoltam, talán jobban tudnánk beszélgetni, ha csak ketten volnánk.

     Jézusom… - dörzsöltem meg az arcomat egyik kezemmel, és egy aprót sóhajtottam. – Válaszolj már, te szerencsétlen! – noszogattam magamat belülről, mint valami elmehibbant. A fejem megint felgyulladt, mint egy gyufa.

     - Me- meg egyébként is, önnek nem korombeli nőkkel kellene ismerkednie, akiknek már gyereke van. Egy ilyen fiatal férfinek mint ön... – gyártottam újból a kifogásokat, és mellettünk a járda betonját vizslattam.

     - Ne aggódjon már annyit ezen. Én huszonnégy vagyok... Ön pedig ha jól tudom, huszonhét.

     - Mindjárt huszonnyolc.

     - Akkor is... három év, nem sok idő. Engem nem zavar semmi azok közül, amiket ön felsorolt – vált egyre határozottabbá Mr. Lee, de aztán sóhajtott egyet, és elnézett a tekintetemből. - De... ha van valami ami esetleg önt zavarja... ha nem akar semmi ilyesmit, akkor mondja meg, és én nem erőltetem.

     AKAROM! Istenem... miért vagyok ilyen? Miért nem hagyom? Itt van ez a férfi velem szemben… érdeklődik felőlem, és én olyan dolgok miatt szeretnék róla lemondani, amelyek koránt sem biztos, hogy be fognak következni.

     - Nem, nem erről van szó, én csak... nem tudom. Annyira furcsa ez az egész. Megszoktam, hogy teljesen egyedül vagyok... hogy nincs senki aki mellettem lenne az életben.

     - És jó így önnek? – nézett újból a szemembe.

     - Hát... nem – válaszoltam szinte alig hallgatóan.

     - Akkor miért ne adhatna egy esélyt magának?

     Igaza van. Adnom kell egy esélyt… legalább egy esélyt ennek az egésznek.

     - Jó rendben – nyögtem végre ki. Minden bátorságomat összeszedtem, és az arcába néztem. - Azt hiszem a hétvégén ráérek.

     - Remek! – ragyogott fel az arca. - Mit szólna a szombathoz? Már tudom hol lakik, így önért tudok menni. Ismerek egy nagyon jó helyet, kellemes étterem, sokat szoktam járni oda. Mit szólna, ha oda mennénk?

     - Azt hiszem ez jól hangzik – mosolyodtam el. Próbáltam kiüríteni a fejemet, és csupa optimista dologgal megtölteni. Amitől félünk, az nem biztos hogy bekövetkezik. Igaz…?

     - Akkor szombat este hétre ott leszek.

     - Rendben van – mosolyogtam rá, majd ismét éreztem, hogy kissé zavarba jövök, és elnézek a tekintetéből. Eltűrtem a hajamból pár tincset, majd mikor éreztem, hogy a csend beült közénk, de ő még mindig rám néz, ismét visszatekintettem rá. Szelíden mosolygott rám, és áradt belőle a gyengédség. Talán még sosem néztünk egymás tekintetébe csendben ilyen hosszasan… valamit éreztem ekkor megmozdulni a levegőben. Egy pár másodpercig bírtam állni csak tekintetét aztán kislányom köhécselését meghallva rögtön elnéztem gyermekeim felé.

     - Gyertek, menjünk haza – szóltam hozzájuk, majd kézen fogtam őket. – Jó éjt, Mr. Lee.

     - Jó éjszakát.

Persze, hogy a szívem hevesen dobogott már szombat reggel, ahogyan felkeltem, és a nap is nagyon lassan telt el. De aztán mikor a mutató egyre közelebb ért a hét órához, a gyomromban is megjelentek az izgatottság érzései. Miután átvittem hatkor a gyerekeket a szomszédhoz, izgalmam végleg kiteljesedett. Hogy ezt elűzzem, bekapcsoltam otthon a rádiót.

     Saját magam előtt éreztem kellemetlenül magamat, mikor készülődtem aznap este. Szinte… el is felejtettem, hogy milyen, mikor az ember randizik. Nem tudtam, mit vegyek fel, hogy nézzek ki. Felpróbáltam rengeteg fajta ruhát, mindegyiket valami miatt leszavaztam, és végül egy sem maradt amit szívesen felhúztam volna. Semmiben sem láttam magam igazán szépnek, és egyáltalán nem értettem, hogy lehet, hogy egy ilyen fiatal, jóképű, intelligens férfinak szimpatikus vagyok… esetleg még tetszem is. Minden nap a legfáradtabb, lerobbantabb formámban jelentem meg előtte a gyerekekért rohanva, és ő még így is érdeklődött felém… számomra ez szinte hihetetlen volt.

     Szinte mindig csak enyhe sminket teszek fel, amely a nap végéig kitart, ezért most, mikor megpróbálkoztam valami kicsit erősebbel, vonakodva néztem a tükörbe. „Nem túl sok? Nem öregít jobban?” – ilyen mondatok fordultak meg folyamatosan a fejemben. Végül úgy döntöttem, hogy ne érezzem magam feszélyezve, csak enyhén erősebben húzom ki, normálisan kispirálozom (nem pedig két ecsetvonással, ahogyan reggel lóhalálában szoktam), és ezúttal némi alapozót is kenek magamra, hogy apróbb bőrhibáim eltűnjenek. Miután ezzel elkészültem, még mindig nagyon furcsa volt számomra, de összességében a hatás talán nem volt rossz.

     Hajamat megpróbáltam elegánsan feltűzni, a szimpla lófarok helyett valami kontyszerűségbe. Egy-két tincset kitűrtem frufrum mellé. A szokásos kis pötty fülbevalóm helyett egy apró, lógós, csepp alakút vettem fel, melyet még férjemtől kaptam; és azóta egyszer sem volt rajtam, mióta elváltunk. Mindig csak különleges alkalmakra vettem fel, ha mentünk valahová – és talán ironikus is volt, hogy most épp egy másik férfivel való randizás közben fogom hordani, de nem érdekelt.

     A temérdeknyi ruha után úgy döntöttem, sötétkék egybe-ruhámat veszem fel, melyet a céges rendezvényekre szoktam hordani. Az volt a legelegánsabb és egyben legszebb öltözékem: hátán iksz-alakban voltak pántjai elhelyezve, testhez simult, és pont térd fölé ért. Elsőre azt gondoltam, ez túl kihívó, de  miután ki is voltam sminkelve, be kellett hogy valljam, ez az együttes így nem rossz.

     Észre sem vettem, hogy megy az idő, de már hét óra múlt pár perccel, és hallottam, hogy egy kocsi áll meg a ház előtt. Az ablakon kipillantva már tudtam is, hogy ez Mr. Lee kocsija. Egy pillanatra pánikot kaptam, mert még a cipőm sem volt rajtam, így lóhalálában kezdtem el keresni az eddig felpróbált cipő halomból a fekete szandálomat, melyből egyet meg is találtam.

     - Istenem, hol a francban van a párja?! – futkorásztam össze-vissza a szobában fél pár magassarkúban, és egyszerűen már alig láttam a sok cipő-rengetegtől. Mikor megláttam a feketét, rögtön felkaptam és felhúztam a lábamra.

     A csengő szólt, az én szívem pedig már a torkomban dobogott… teljesen úgy éreztem magam, mint egy kamasz lány, aki még sosem találkozott kettesben fiúval. Egy utolsó pillantás a tükörben, igazgatás, táska felkapása, és rohantam is a bejárathoz.

     Remegő kézzel nyúltam a kilincshez, aztán kinyitottam az ajtót. Megpillantottam Mr. Leet, aki most kivételes módon nem a szokásos fehér ing-szövetnadrág kombinációban volt. Szürke zakó volt rajta hasonló színű nadrággal, és alatta ezúttal fekete ing. Szokatlan volt más ruhában látnom, így egy pillanatra el is időztettem tekintetemet rajta.

     - Jó… estét – mondta Mr. Lee, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha kicsit elkomorodott volna. Egy tizedmásodperc alatt végigmért tekintetével, majd hirtelen vakarni kezdte tarkóját; úgy tűnt, zavarban van. – Öhm… Azt hiszem, talán mégsem kellene együtt mennünk, Miss Camwell...

     Addig mosolyogtam, de most arckifejezésem egy pillanatra megfagyott. Csak értetlenül pislogtam párat.

     Tudtam, hogy túl szép hogy igaz legyen. De hogy lehet ezt közvetlenül a randi előtt kell közölni…?

     - Oh… - sütöttem le szememet, mikor mondatának értelme eljutott agyamig. – É… értem. - Már csak egy kérdésem volt hátra. – Hogyhogy? – néztem vissza szemébe, és a fájdalom kezdett elterjedni bennem.

     Mr. Lee féloldalasan elmosolyodott.

     - Csak mert… nem igazán méltó az én megjelenésem az önéhez… ön túl gyönyörű.

Te jó ég.

     - Hah… - szélesedett ki a mosolyom vigyorrá, és mintha egy sziklát dobtak volna le a mellkasomról. – Jézusom… hát… ez igazán hízelgő. Köszönöm szépen – tűrtem boldogan hátra egyik tincsemet zavaromban, majd aztán eszembe jutott hogy ezt nem kellett volna, mivel a frizurám része; úgyhogy gyorsan vissza is tűrtem.

     - Azonban… ha nem gond, én felhívnám a figyelmét egy apróságra, bár lehet hogy ez egy újfajta divat trend… - szólalt meg Mr. Lee. Mikor arra néztem, amerre ő – ami nem más volt, mint a lábam – úgy éreztem, az összes vér a testemből az arcomba futott.

     Felemás szandált húztam fel.

     - Te jó Isten… - kaptam a szám elé a kezem és kínomban elfogott a nevetés. Nem is én lennék… - Egy pillanat és jövök – hadartam, majd villám gyorsan befutottam a szobába, és most RENDESEN előkerestem a cipőm párját, ami galád módon be volt csúszva az ágy alá.

     Miután újból megjelentem immár mindkét lábamon ugyanazon szandállal, el is indulhattunk. Mr. Lee még a lépcsőn lefelé is kacagott, és már én sem tudtam visszatartani a nevetést.

     Az étterem… sokkal gyönyörűbb volt, mint amilyet elképzeltem. Rögtön az volt a gondolatom, hogy remélem, hogy nem valami méreg drága hely, bár a társaságból és a légkörből kinézve nem volt olcsó.

     Nagyon kellemesen éreztem magam. Mr. Lee társasága… olyan volt, mintha elfeledtetett volna velem mindent. Mire belemelegedtünk a beszélgetésbe, még azt is el tudtam felejteni, hogy egyáltalán a gyerekeim tanárával jöttem randevúra: csak itt voltam egy kellemes társaságú emberrel, és addig a pár óráig nem érdekelt semmi.

     Ez alatt a vacsora alatt sok mindent megtudtam Mr. Leeről: például azt, hogy két éves koráig Koreában laktak a családjával, és egészen kisgyerek kora óta zongoraművész akar lenni. A Londoni zeneakadémián végzett, és nem csak tanári, de művészi diplomája is van, csak a művészi fizetésből nehéz megélni, ezért vállalt tanítást is. Végül én is kinyögtem magamról egy-két dolgot: például azt, hogy én nem itt születtem, hanem Anglia egészen másik részében, csak a férjem munkája miatt jöttünk ide. Aztán végül én is elvégeztem egy főiskolát, és terhesen diplomáztam le, úgy, hogy mellette Niall már ott volt.

     - Maga… egy igazán kitartó nőnek tűnik – törölte meg szája szélét Mr. Lee utolsó falatja után, és hátradőlt székében. – Ah, ez isteni volt. És az öné hogy ízlett?

     - Ah… ha belegondolok, nekem már az is nagy szó, hogy nem a saját főztömet ettem vacsorára – nevettem el magam – de hogy emellé még mennyei is volt… nem találok szavakat. Életem legfinomabb vacsorája.

     - Remek! Ennek nagyon örülök – mosolygott rám Mr. Lee.

     Hirtelen az étterem aulájába zenészek sorakoztak fel az emelvényre, mindenféle vonós hangszerrel a kezükben; ezen kívül egy zongora eleve helyet foglalt az emelvény közepén, melyet kinyitottak. Egy férfi felkonferálta, hogy az étterem zenészei a mai este folyamán valamilyen vonós-együttes.

     Érdeklődve figyeltük őket Mr. Leevel – én főleg.

     - Azta… élő zene – hallgattam mosolyogva a zenészeket.

     - Jaj! – egyenesedett fel a széken hirtelen Mr. Lee. – Tényleg, én el is felejtettem az ígéretemet! Megígértem, hogy játszani fogok magának, de ki is ment a fejemből – tette homlokára tenyerét aggodalmas képpel.

     - Oh, emiatt ne aggódjon! Biztosan lesz alkalom, vagy koncertje, ahová el tudok majd menni – fordultam felé.

    - Nem, ez… én utálom az ígéreteimet nem betartani, és ez most frusztrál. Koncertem sem mostanában lesz – húzta el enyhén a száját, majd pár másodpercig az asztalterítőt bámulva gondolkozott. Ezután rám nézett. – Nekem… van otthon zongorám. Egy nagyon minőségi, szép hangú hangszer. Ha gondolja... a vacsora után elmehetnénk hozzám, és…

     Egy pillanatra önkéntelenül is felvontam a szemöldökömet, és alig tudtam megállni hogy ne bazsalyogjak egyet.

     -  M-mármint, egy percig se értsen engem félre, én tényleg csak játszanék önnek valamit… - vakarta ismételten a tarkóját Mr. Lee.

     Nem bírtam tovább, így elnevettem magam.

     - Ön szokta mondani hogy ne aggódjak, hát most én mondom, hogy ne aggódjon annyit. Nem értettem félre – mosolyogtam rá nyugtatóan, mire láttam, hogy ő is kicsit megkönnyebbül. – Rendben, valójában nagyon szívesen hallanám már, hogyan is játszik.

     Elfogadtam a meghívását – bár lehet hogy a bor is kicsit rásegített a bátorságomra.

     Mr. Lee körül-belül húsz percnyire lakott a belvárostól, ahol már csak ritkásan voltak házak, inkább telkek és telepek. Az autóval egy nagy területű udvarra álltunk be. Nem tudtam pontosan kivenni mekkora is lehet az ő területe, de azt láttam, hogy a házon kívül volt még egy épület – saccolásom szerint az istálló.

     - Ah, csak nem ott lakik Mozart? – mutattam afelé.

     - De bizony – bólogatott Mr. Lee, miközben a házba bevezető kavicsos úton mentünk végig (és nem mellesleg magassarkúban egészen kellemetlen volt rajta járni). – Csak most éppen alszik.

     Mr. Lee háza ha a sötét miatt kívülről nem is látszott milyen, mikor megláttam belülről, teljesen elámultam. Gyönyörű, igényes berendezésű, és teljes rend uralkodott benne. Az előszobába rögtön a nappaliba lehetett menni, aminek a közepén egy nagy, fekete zongora állt.

     - Érezze csak otthon magát, foglaljon helyet – mutatott a kanapé felé, ahová félénken leültem. – Bár most érkeztünk az étteremből, adhatok valamit?

     - Ah – tartottam ki egyik tenyerem rögtön, amint másikkal a domborodó hasamat fogtam. – nagyon köszönöm, de nem hinném hogy innentől bármi is belém férne.

     Mr. Lee kuncogott egyet.

     - Azt meghiszem. Azonban egy csak darabot elfogad tőlem? – nyitotta fel a zongora tetejét.

     - Mindenképpen – mosolyodtam el izgatottan.

     - Mit szeretne? Mozart, Beethoven, Brahms… mondhat szinte bármit – mondta, majd leült a zongoraszékre.

     - Ah, azt hiszem kicsit kínos, de én csak a legismertebb szerzőket ismerem, azokat is felületesen. Tudja mit? Önre bízom. Játsszon valamit, ami ön szerint tetszene nekem, vagy illik hozzám.

     A bortól tényleg kissé merészebb lettem, mint kellene…

     - Ami illik önhöz… - ismételt meg kissé motyogva, és pár másodpercig az állát fogva a zongora billentyűzetét szuggerálta. Ezután elmosolyodott, és kihúzta magát. – Azt hiszem meg is van.

     Kezeit gyengéden a billentyűkre helyezte, és pár másodperc néma várakozás után ujjai megmozdultak.
(Ha valaki kíváncsi rá, hogy mit játszott: https://www.youtube.com/watch?v=WNZBtYT1vF0 )

     Azt hiszem, valami csoda történt, mikor megszólaltatta a hangszert. Az első hang megszólalása után, mintha… megállt volna az idő. Mozdulatlanul ültem a kanapén, és figyeltem, ahogyan férfias keze gyengéden simogatja a fekete-fehér kavalkádot. Szemét szinte lecsukva tartotta, és látszott, hogy ő már nem itt jár; s lassan engem is sikerült valahová máshová repítenie. Azt vettem észre magamon, hogy már az én szemeim is csukva vannak, és nem csinálok mást, csak átadom magam annak, melyet Mr. Lee ad nekem a hangok által.

     Csak annyit vettem észre, hogy a hang-menyország lassan elhal, én pedig fokozatosan visszarepülök a földre. Pilláimat kinyitottam, és Mr. Leere néztem, aki lassan elemelte kezeit a hangszertől, feljebb szegte fejét, és mosolyogva felém fordult.

     - Nos, hogy tetszett? Sikerült eltalálnom?

     Nem igazán tudtam megszólalni, így pár másodpercig csak szólásra nyitva tartottam a számat, és lassan bólogattam.

     - Sosem értettem… hogy egy élettelen tárgyból hogyan lehet valami ilyen… csodálatosat kihozni.

     Mr.Lee enyhén oldalra döntötte fejét.

     - Azt hiszem meg tudom mutatni. Szerintem ön is képes rá. – Ezután felállt a székről, és felé mutatott. - Jöjjön, próbálja ki.

     - Micsoda? – lepődtem meg hirtelen. – De hát, én nem tudok zongorázni… még csak kottát olvasni sem tudok – nevettem zavartan.

     - Csak jöjjön... bízzon bennem. Ne aggódjon, egyetlenegy billentyű kell hozzá.

     Egy billentyű…? Nem igazán értettem, mire készül, de már nagyon kíváncsivá tett, ezért hezitálva odaültem a zongoraszékre, ő pedig szorosan amellé húzott egy másikat, amelyre ráült.

     - Ezt a billentyűt nyomja meg – mutatott az egyikre, mire én így is tettem. Miután megszólalt a hang, kissé gyermeki módon kuncogtam egyet – újszerű volt az egész.

     - Látja? Most én is lenyomom – tette rá az ujját Mr.Lee, és megszólaltatta. - Nincs benne semmi különös, ugye? – Még párszor lenyomta, hol kissé hangosabban, vagy halkabban. - Ez egy hang, ami annak hatására jön létre, hogy én lenyomom a billentyűt – nézett rám, én pedig bólogattam.

     - Viszont… megengedi? – nyúlt a térdemen nyugvó kezem felé, mire feleszméltem, hogy meg akarja fogni. Nem tudtam mire készül, de bólogatva engedélyt adtam rá.

     Finoman megfogta a kezemet, melytől egy pillanatra bizsergő érzés járta át karomat. Tenyerének puhasága enyémen szokatlan volt, de rettentően jólesett.

      A kezemet az övére helyezte, ami még mindig azon a bizonyos billentyűn helyezkedett el, és finoman ott is tartotta.

     - Most pedig csukja le a szemét – mondta halkan, én pedig kezdtem kissé elvarázsolódni, és pilláimat lecsuktam. – Képzeljen el… egy éjszakai tájat. Mondjuk azt, hogy egy gyönyörű rét közepén áll… épp hogy besötétedett. Lefekszik a fűbe; a friss levegő átjárja tüdejét, és teljes némaság és nyugalom veszi körül önt. Lassan felpillant a sötét égre… - taglalta lassan és félig suttogva, melynek hatására teljes mértékben megjelent előttem az általa lefestett kép. -… és a sötét égbolt közepén egy gyönyörű, ragyogó csillag tűnik fel. - Mr. Lee lassan felemelte kezeinket a billentyűzetről. -… és akkor megszólal ez az egy hang. – A billentyűt finom, specifikált mozdulattal – melyet az én kezem is követett – lenyomta. Valóban felcsendült az az egyetlen hang, de most, mintha eggyé vált volna azzal, amit elképzeltem. A hang volt maga a csillag.

     Egy darabig szólt, majd fokozatosan elhalkult. Ekkor lassan felnyitottam a szememet, és ámulva néztem oldalra Mr.Leere.

     - Látja? Ez ugyanaz a billentyű, amit az előbb csak nyomogattunk - mosolyodott el szelíden.

     - Tényleg... tényleg más – nyeltem egyet, és csak akkor realizáltam, hogy Mr. Lee minden eddiginél közelebb volt hozzám.

     - Minden csak elgondolás kérdése. – nézett továbbra is egyenesen a szemembe. Gyönyörű tekintete volt, melyben kezdtem elveszni.

     A kezét lassan el akarta venni az enyém alól, de ekkor egy hirtelen indíttatásból magam mellett lévő kezemmel gyorsan odakaptam az övéhez.

     - Ne… kérem. - szólaltam meg szememet lesütve, és gyengéden visszahelyeztem a saját kezemre az övét. Mr. Lee enyhe meglepettséggel nézett rám. - Annyira... jó most így. Csak… egy kicsit.

     Nem is tudom mi ütött belém ekkor… de egyszerűen annyira jólesett az érintése, a közelsége, a gyengédsége, hogy nem akartam, hogy ilyen hamar vége legyen. Teljesen zavarban voltam, tekintetem a zongorán cikáztattam. A szívem a torkomban dobogott, és azt gondoltam, hogy most csináltam magamból teljesen hülyét. Még ha érdeklődik is felőlem, ez a lépés… teljesen furcsának hathatott.

     - Miss Camwell… - szólított meg, mikor már másodpercek óta ebben a helyzetben voltunk. Félve felsandítottam rá, majd láttam, hogy csak mosolyog rám, és arca egyre közeledik felém. Végül már lélegzetvételének fuvallata is elérte arcom, és centiméterek választottak el bennünket egymástól.

     Mr. Lee enyhén elfordította fejét. A köztünk lévő centiméterek milliméterekké váltak, majd ajkainak puha párnái finoman simogatni kezdték enyéimet.

     Testem minden porcikáján végigfutott a melegség. Szemeimet lehunyva adtam át magam annak a mérhetetlen gyengédségnek, melyet tőle kaptam. Éreztem, hogy egyik tenyere kezemről finoman arcomra siklik, majd csókunk kissé elmélyül.

     Ekkor azonban valami kizökkentett engem, és finoman elváltam Mr.Leetől. Pilláimat kinyitottam, velem szemben az ő csillogó tekintetét láttam. Kezét elemelte arcomról, és pár simogatás után a billentyűzeten nyugvó kezemről is.

     Egy kicsit hátrébb hajolt tőlem, majd megköszörülte torkát.

     - Én… - szólalt volna meg, de közbevágtam.

     -  Azt… azt hiszem, lassan mennem kellene – álltam fel a zongoraszékről. - A gyerekekért aggódom.

     Mr.Lee a tarkóját vakarva bólogatott.

     - Rendben. Haza viszem.

     A kocsiban nagyon nagy zavarban voltunk egymás előtt, szinte alig szólaltunk meg. Nem tudtam, mit gondoljak, és hogy ő mit gondol; amennyire ismerem, most aggódhat azon, vajon jól cselekedett-e. Én pedig azon, hogy helyes-e mindez…

     Az utcánk felé haladva megköszöntem Mr. Leenek a vacsorát, és elmondtam, hogy rettenetesen élveztem. Azonban hálálkodásomat megzavarta, mikor az utcánkba befordulva megláttam egy ismerős, piros autót. Már ekkor görcsbe rándult a gyomrom, azonban még jobban, mikor láttam, hogy a házunkban ég a villany – annak ellenére, hogy bezártam a házat, és mindent lekapcsoltam.

     - Mr.Lee… még egyszer köszönök mindent – hadartam gyorsan, és szinte meg sem állt, de már nyitottam is az ajtót.

     - Miss Camwell, valami gond van? – nézett rám értetlenül.

     - Csak menjen… - néztem a házunk felé, ahol az ablakban feltűnt egy sötét férfi-alak, aztán újra Mr. Leere kaptam a tekintetem. – Gyorsan! – csaptam be az ajtót. Mr. Lee továbbra sem indult el rögtön, csak lehúzta az ablakot. Valamit mondott, de nem hallgattam végig. – Mr.Lee, menjen! – szóltam hozzá utoljára, és már éreztem a gombócot a torkomban. Be akartam menni a házba, a gyerekekhez, mivel biztos voltam benne, hogy ott vannak – így rögtön be is mentem a kapun. Mr. Lee legalább végre elindult.

     Remegő gyomorral nyitottam ki a bejárati ajtót, és rögtön megcsapott az az ismerős, undorító dohány szag, mely a konyhában üldögélő egyéntől szállingózott szerte a lakásban. Ugyanezen személy mindkét ölében ült két gyermekem.