Raise you, like a Phoenix - 2. rész

"Na gyerünk, muszáj megtanulnod."

Brant eltűnődött rajta, hogy vajon ő ilyen vak, és csak nem tűnt fel neki tegnap, hogy ekkora a kicsi – vagy tényleg egy éjszaka alatt ekkorát nőtt?

Egy ideig tarkóját vakarva nézett a farácsokat fogó, derűs arcú gyermekre, majd gyomra hatalmas korgása noszogatta arra, hogy reggelit kezdjen csinálni magának. A kicsinek is ennie kellett, hiszen tegnap este óta semmit sem juttatott a szervezetébe. Brant úgy gondolta, talán már kicsit jobban megnyugodott a történtek óta, és most elfogadja majd tőle.

A pulthoz ment, és szelt egy kis darab kenyeret a kicsinek, hátha elcsócsálja ha odaadja neki. A gyermek hátsójára huppant az ágyikóban, így nézett szüntelenül derűs arccal a felé hajoló Brantre. Ő odanyújtotta apró kezébe az ételt, és az ujjacskák máris körbefonták azt. Brant kíváncsian nézte, mit kezd a pici a kenyérrel. Egy darabig csak nézegette, vizsgálgatta, megszagolta, majd egy határozott mozdulattal kidobta az ágy rácsán, a szőnyeg kellős közepére.

Brant sóhajtott egyet, és felszedte a padlóról a kenyeret, azonban mikor megfogta, furcsa fogása volt. Szemöldökét összeráncolta, és közelebbről megvizsgálta a darabkát.

Ez meg mi?

A kenyérből valami úton-módon pirítós lett, és egészen meleg volt. Pedig tisztán emlékezett Brant arra, hogy friss kenyeret adott, és nem sütötte azt meg. Akkor mégis hogy az istenbe lett belőle kétszersült?!

Értetlen arccal nézett a továbbra is barátságosan mosolygó kicsire, aki közelebb mászott a rácshoz, és arcát kidugva nézett rá vissza.

Én lennék megbolondulva…? – tűnődött el, és kidobta a kukába a kenyérdarabot. Azt gondolta, ő már ennél többet nem tehet a piciért, megpróbált mindent, itatni, etetni, fürdetni egyaránt.

Elkezdett saját magának is reggelit készíteni a pultnál. Feltette kávéját főni, majd vágott két nagy szeletet a finom, friss vidéki kenyérből, és megkente őket vajjal, dzsemmel. Miután ezzel végzett, egy pillanatra kinézett a konyhaablakon, melyen át beszűrődött a napfény. Nagyon szép idő volt, a madarak harsányan csicseregtek odakint. A függönyt elhúzva pont rálátást nyert a tegnap elégett kukoricaföldjére, melynek láttán gondterhelten sóhajtott egyet.

Még mindig képtelen volt rájönni, a gyermek hogyan élte túl azt a hatalmas tüzet egy karcolás nélkül, és ahogy telt az idő, egyre bizarrabbnak tűnt a számára az egész.

Hátrafordult a gyermekhez, hogy megnézze, mit csinál. Azonban nem volt eléggé bizarr még a helyzet: Brant az elé táruló látványtól ismét letaglózott.

A baba kimászott az ágyából, de nem is akárhogy: a farácsokon egy hatalmas lyuk tátongott, mely füstölt, mintha kiégették volna. A baba örömteljesen totyogott végig a szőnyegen, felfedezve környezetét. Az őt körülölelő lepel lógott rajta, de még fedte kis testét. Mikor meglátta Brantet, szélesen elvigyorodott,és kuncogni kezdett. Totyogni kezdett felé, de a szoba közepén hirtelen megállt, és tüsszentett egyet.

Azonban ez sem volt mindennapi: a szőnyegen egy kicsiny lángcsóva lobbant fel abban az irányban, amerre a pici tüsszentett, és kezdett el lassan terjedni.

- JÉZUSOM! – kiáltott fel Brant hirtelen, és egy kéznél lévő edényt megtöltött vízzel, majd rázúdította az égő területre, amely rögtön el is aludt. A kicsi félreugrott a felé közeledő vízcseppektől.

Brant még mindig nem tért észhez az előbb látottaktól. Gyorsan lerakta a tálat, és kimeresztett szemekkel bámult a gyermekre, aki úgy pislogott rá, mintha mi se történt volna.

Ez meg mi a franc volt?! Ilyen nincs… – simította homlokára tenyerét Brant, miközben a szőnyegen tátongó fekete, kiégett lyukat bámulta.

– Mi... mi vagy te? – siklott át a tekintete a gyermekre, aki mosolyogva folytatta útját felé. Brant kissé megijedt, és hátrált, egészen addig míg a konyhapult az útjába nem került. A baba mikor odaért hozzá, átölelte a lábát.

Brant nem tért észhez, azt gondolta, biztosan csak álmodik, vagy hallucinál. Akárhogy is próbált ésszerű magyarázatot keresni az imént látott dolgokra, nem tudott, és ez rettenetesen zavarba hozta őt. Nem tudta mit kezdjen, kihez forduljon. Ha valakivel közli, hogy egy tűz közepén talált egy bébit, aki egy nap alatt két évnyit nőtt, és tüzet tüsszentett a szoba közepére, egészen biztosan kinevetik. Hétfőn dolgoznia kell menni, de egyedül nem hagyhatja itt a bébit. El kell vinnie őt magával, de fogalma sem volt, hogy hogy fogja ezt az egészet kivitelezni. Idepottyant az ölébe ez a csöppség, és ha akarta, ha nem, mostantól ő felel érte.

A baba szakadatlanul ölelgette őt. Brantnak fogalma se volt hogyan viszonyuljon ehhez a csoda-babához, mert egyben valahol félt tőle, de mégis olyan barátságos és tündéri volt, hogy képtelen volt azt gondolni róla, hogy bántaná őt, vagy rosszat akarna. Egy darabig még nézte a lábát ölelgető gyermeket, majd félénken a fejére tette tenyerét, és végigsimított rajta.

Honnan kerültél te ide? Kihez tartozol? – tűnődött el.

Leült a pulthoz reggelizni, és a napi újságot nézte, hátha van benne hirdetés eltűnt gyermek számára. Minden apró betűt átolvasott, de egyet sem talált, amely erre a babára illett volna, vagy egyáltalán az ő környékére szólt volna. Sóhajtva csukta be maga előtt a sajtót, és letette az asztalra, majd üres tányérját és bögréjét a mosogatóba helyezte.

Ekkor hirtelen a kanapén nyugvó, kezdetleges mobiltelefonja retro hangon csörögni kezdett. A járkáló bébi ezt azonnal észrevette, és mielőtt még Brant odaért volna, máris a kezébe vette a mobilt.

- Hé, add csak ide… - kapott utána, de a baba elszaladt vele. Brant utána futott, de olyan ügyes volt a kicsi, hogy az Istennek sem sikerült elvenni tőle az eszközt. Egy darabig még így kergetőztek, majd Brant elkapta a kicsit teljes egészében, és kivette a kiskezéből a telefont.

- Halló, Brant Watkins! – vette fel kapkodva. Szerencséje volt, hogy még nem tette le az illető.

- Hallo, Brant? Joe vagyok a piacról. El kéne számolni hétfőn a pénzügyekkel, mert jönnek ellenőrizni, rendben? Kérlek hozz el minden szükséges papírt majd.

- Jó, rendben, el fogok vinni mindent, és a pénzt is adom akkor természetesen.

- Köszönöm. További szép hétvégét, és bocsánat hogy ilyenkor zargattalak.

- Á, semmi baj, és viszont kívánom.

Mondatának utolsó szavát már rémült arckifejezés kíséretében mondta, mert a gyermek, miközben beszélt, megszerezte az imént nézegetett újságot az asztalról, és egyúttal – valami úton-módon - fel is gyújtotta a kezében. A szőnyeg közepére dobta, és Brant amint letette a telefont, ledobta azt a kanapéra, és gyorsan taposni kezdte az égő újságot, amely el is aludt rögtön.

- Fel akarod gyújtani az egész házat?! – nézett a picire, aki megszeppent Brant erőteljesebb hangneme hallatán. Azonban csak egy pillanatig tartott ez, mert ismét bazsalygott.

- Bent – motyogta édes babanyelven.

-…Mi? – Brant felismerte hogy a kicsi az ő nevét próbálta kimondani.

- Bent!

Kissé elmosolyodott, és leült a kanapéra.

– Neem. Nem Bent, Brant!

- Be… Bent! – kuncogta el magát a gyermek, és odaszaladt Branthez, majd térdére támaszkodott.

- Nem jó – csóválta a fejét Brant. – Mi az, fel akarsz jönni ide?... Na gyere – emelte fel a babát, és az ölébe ültette. – Brant. Mondd, Brant.

- Be… Ben…

- Brant! – próbálta az „r” betűt erőteljesen kihangsúlyozni, hogy értse.

- …Bent.

- Ah, reménytelen eset vagy.

A gyermek jól elvolt az ölében, egészen megnyugodott. Ásított egyet, majd egyre jobban el is engedte magát, és pilláit lassan lecsukva elszenderedett. Brant óvatosan alányúlt, és befektette a kiságyába, melynek ugyan ki volt égve a rácsa, a párnák még épségben voltak.

Ezután mehetett is a dolgára, amit minden hétvégén csinálni szokott: a termést leszedni, hogy aztán egész héten a piacon árulhassa azt. Igen, Brantnek ez volt a foglalkozása, ebből élt meg, amióta megörökölte immár elhunyt nagyszüleitől ezt a gazdag, termékeny földdel rendelkező, vidéki házikót. Brant mindig is itt élt, mert szülei meghaltak pár hónapos korában, így a nagyszülők nevelték őt fel ugyanebben a házban. Amikor a középiskolát végezte, kollégiumban lakott, a Austin belvárosában. Pár évet dolgozott még egy kereskedésben, aztán mikor gazdálkodó nagyapja elhunyt, segített nagyanyjának, aki hamarosan elment férje után. Nagyszüleinek végrendeletében az állt, hogy Brant vigyázzon a féltett földre, és ne hagyja veszni egész életük munkáját. Azóta itt gazdálkodik, és bár nem olyan profi módon, mint nagyszülei, azért mégis kezd jól profitálni a termőföld.

Brant a munka közben szinte ötpercenként ránézett a kicsire. Nagyon félt, hogy felgyújtja akár az egész házat, de ez szerencsére nem történt meg. Munkájának végéig aludt a pici, legnagyobb örömére.

Estefelé, azonban ismét felkelt, és a lehető legelevenebbnek tűnt, mikor kijött az ágyból.

- Bent! Bent! – hajtogatta folyton.

- Na gyere, most megtanítalak téged beszélni – fogta meg a babát Brant, és leültette maga elé. – Mondd szépen: Brent!

- Bent!

- Rrr – próbálta mutatni neki, hogy kell kimondani az „r” betűt. Erre a kicsi értetlenül nézte a száját.

- Jjj.

- Brant.

- Bent!

- Áááh, hát milyen csoda-gyerek vagy te? Na gyerünk, muszáj megtanulnod.

Brant egész este tanítgatta a kicsit, - legalább nem unatkozott - míg nem sikerült kimondatnia vele a nevét. Hatalmas örömmel töltötte el, a több órányi próbálkozás után. Mind ő, mint a baba elfáradt a tanulásban, így mikor látta hogy pilled, ismét ölébe vette, hátha újból olyan könnyen elalszik, mint nap közben.

Így is lett, és Brant óvatosan az ágyba tette a kicsit. A tátongó lyukat – bár tudta hogy sok értelme nincs – befoltozta egy odakötözött lepedővel, hogy ne tudjon kijönni olyan könnyedén az ágyból.

Másnap nem a madarak csicsergésére kelt, hanem valami egészen más fajta hangra.

- Brant! Brant! – kiabált valaki a szomszéd szobából, és mikor a megszólított realizálta, hogy ki lehet az, azonnal kirontott hálójából. - Brant… azt hiszem ez az ágy kicsi nekem… – nézett rá az immár hét-nyolc évesnek tűnő gyerek, lábait felhúzva a fa kiságyban.