"Mit tettem?"
Aiden
szinte ösztönszerűen futott végig sebesen a kivilágított főút azon vonalán,
amerre a város felé menő busz is szokott menni. Memóriájában benne volt az útvonal,
és fele annyi idő alatt eljutott a várostábláig.
A
belvárosba érve találkozhatott a szombat esti városi forgataggal. Többnyire
hozzá hasonló korabeli fiatalok lézengtek a zsibongó utcákon, a kivilágított
szórakozóhelyekből különféle zenei stílusok dübörgése szűrődött ki és
keveredett össze az autók motorjának zúgásával, amelyek a főúton suhantak
végig. Aiden sosem járt még erre, főleg nem ilyenkor hétvégén - így
kimeresztett, kíváncsi szemekkel nézett minden felé, és figyelte a többi embert
maga körül.
Lassan
bandukolt végig a főutcán, arcán kíváncsi, meglepett vigyor ült. A nagy
forgatagban hirtelen nem is tudta, mit tegyen; aztán végül kiválasztotta a
magának legszimpatikusabb, legérdekesebbnek tűnő, villódzó neonfény betűkkel
jelzett klubot, amely előtt egy nagyobb darab férfi állt, biztonsági őrként.
Aiden nem
tudta hogy megy ez, így csak simán be akart sétálni – azonban az imént említett
férfi a vállánál fogva megállította őt.
- Hékás,
szerinted neked nem kell igazolványt mutatnod? Mit gondolsz, te kivétel vagy?
Kölyök képű.
Aiden
meglepődött a hirtelenségén, így csak értetlenül pislogott rá.
-
Igazolványt? De hát… nekem nincs olyanom… - vakarta zavartan a fejét.
Az őr
gúnyosan elmosolyodott.
- Nincsen
mi? Azt legalább meg tudod mondani, hogy hívnak?
- Aiden.
- Milyen Aiden?
- Hát…
Nekem csak Aiden a nevem – nézett ártatlanul, és fogalma sem volt róla, hogy az
őr mit vár tőle.
- Na jól
van, húzás innen kölyök, irány a babazsúr! – noszogatta kifelé a kopasz Aident
a vállánál fogva, aki tehetetlenül kipenderült az ajtón. A többi ember, aki
mögötte állt a sorban, furcsállóan nézett rá. Ezt Aiden nem igazán értette, de
úgy érezte, jobb, ha innen tovább áll.
Tovább
sétálgatott az utcán, amely befelé érve egyre népesebb volt. Észrevette, hogy
néha egy-egy lány alaposan végigméri őt, és huncutul nevetve néznek rá, esetleg
még integetnek is - valaki még szóban köszönt is neki. Ezekre Aiden zavarában
szintén visszavigyorgott, vagy félénken visszaintett. Nyúlánk, magas
testalkatával a legtöbb embernél magasabbnak bizonyult, főleg ezeknél a
lányoknál, akiknek úgy tűnt, ez nagyon is tetszik.
Az utcában
egyszer csak zeneszót hallott felcsendülni, amely egyre erősebbé vált, ahogy az
utcán haladt végig. Aiden egy nagy térre ért ki, ahol valamilyen fesztivál
zajlott éppen. Az emberek egymással táncoltak a tér közepén, színes lámpák
világítottak, élőben zenélt egy zenekar a felállított színpadon, és a levegőben
különböző ételek, italok illata keveredett. Minden ember jókedvűnek, és
felszabadultnak látszott, amelytől Aiden arcáról sem lehetett lemosni az
elégedett vigyort. Teljesen elvarázsolta őt a környezet, és csak ámulva nézte,
hogy amelytől Brant őt eltiltotta, valójában mennyire izgalmas és jó.
Ahogy egyre
beljebb ért, már mindenki táncolt körülötte, így ő is automatikusan kezdte
átvenni a ritmust, és próbálta utánozni a többi ember mozdulatát. Mindenki
mosolygott egymásra, és nem érdekelt senkit sem, hogy ha esetleg valakit nem
ismert – itt most csak az volt a fő, hogy jól érezzék magukat együtt. Aiden
megannyi barátságos emberi tekintettel találkozott maga körül, amelytől nagyon
boldoggá vált. Eddig ilyen gesztusokat szinte csakis Branttől kapott.
Egyszer
csak érezte, hogy valaki megfogja a kezét, és maga felé fordítja őt, de ahogy
megszorította, azzal a lendülettel el is engedte, majd elkapta onnan a
sajátját.
- Aúh! Ez
meleg! – nézett meglepetten a lány rá, de aztán ismét mosolyra húzódott a
szája, és kézfogás nélkül kezdett el Aiden szemébe nézve táncolni, aki
viszonozta ezt. Egyre jobban és jobban érezte magát, és egészen a szám végéig táncolt
a lánnyal, majd mikor vége volt, meghajoltak egymásnak, megköszönve a táncot.
Aiden úgy
döntött, körbe néz a tér más részein is, így elindult kifelé a táncoló
tömegből, mikor hirtelen felcsillant a szeme, és íriszei egyetlen egy dolog
felé tudtak csak összpontosulni.
A tér
szélén egy tűz zsonglőr mutatványozott éppen, két bottal a kezében, melynek
végei lángoltak. Az emberek ámulva nézték, milyen ügyesen forgatja azokat,
dobálja, anélkül hogy megégne. Aident a tűz teljesen rabul ejtette, és lábai szinte
ösztönszerűen vitték őt közelebb a fénylő látványossághoz. Hamarosan már
egészen közelről nézte a férfit, aki épp végzett egyik zsonglőr-mutatványával.
A
szemfényvesztő a kezébe vett egy pálcát, melynek vége égett, majd hátra hajolt,
a szája elé rakta azt, és egy nagyot fújva hatalmas lángcsóvátkeltett az ég
felé, amelytől mindenki felbődült, és eszeveszetten tapsolni kezdett. A férfi
úgy nézett ki, mintha ő maga egy tűzhányó sárkány volna.
Aiden egy
pillanatig úgy érezte, lelki társra talált a mutatványos férfiban, aki
természetesen semmi természetfelettit nem tett ezek által a trükkök által.
Kedvet kapott ahhoz, hogy ugyanezt megpróbálja ő is megcsinálni, így a zsonglőr
mellé sétált. A férfi egy pillanatra meglepődött.
- Hát te
mit csinálsz? – kérdezte tőle, de Aiden már ki is vette a kezéből a botot, majd
hasonlóképp az ég felé emelte azt, és ő maga is fújt egyet. Azonban az ő
csóvája kétszer akkora volt mint a zsonglőré, és sokkal élénkebb. Az emberek
szinte megőrültek a látványtól, eszeveszetten tapsolni kezdtek Aidennek, aki
nagyon örült a dolognak, és széles vigyorral nézett körbe. A zsonglőr többi
kellékéhez ment, és puszta kézzel hozzányúlt az égő botvéghez, majd kezébe
fogta. A másik végét, amely nem égett, szintén kézbe fogta, és egy pillanattal
később már az is begyulladt. Az egész úgy nézett ki, mint egy rettenetesen jól
megcsinált bűvész trükk, amitől még maga a zsonglőr is elképedt.
- Haver,
taníthatnál engem! – veregette vállon Aident, mire ő csak barátságosan
mosolygott egyet, és visszaadta neki a kellékeit.
Egy darabig
csak ámulva sétálgatott az utcán. Egész éjjel elvolt a városban, még csak nem
is volt szükség rá, hogy bárhová is betérjen. Imádta nézni a táncoló embereket,
a zenészeket, az étteremben önfeledten egymással beszélgető családokat, még a
részegen tántorgó fiatal csapatokat is. Aiden számára minden új és érdekes
volt, és abban a pillanatban annyira elbódította őt az újdonság varázsa, hogy
eszébe sem jutott, mi lesz vele, ha Brant rájön, hogy eltűnt.
Már
hajnalodott, mire Aiden a belvárosnak szinte minden szegletét megnézte.
Hamarosan a külvárosba ért, ahol már egyre kevesebb ember lézengett, és az
örömteli zene is megszűnt. A hangulat sokkal baljósabbá kezdett válni, amit Aiden
is érzett. Lépteit kissé lelassította, majd megállt, és így nézelődött tovább.
Romosabb, elhagyatott házak vették körül, az utcában alig volt közvilágítás, és
úgy tűnt, nagyon el van hanyagolva. Mindenhol hatalmas bozótok, és megnőtt
gazok vették körül az épületeket.
- Hahó!
Hahó, valaki! Kérem… - szólalt meg az egyik nagyobb, régi romos házból egy
férfihang. Aiden odakapta a fejét, és érdeklődve fülelt tovább. – Fiatalember!
Segítsen nekem…
Aiden
hezitálva indult el a ház felé, melynek ablaka nyitva volt, semmi fény nem
szűrődött ki belőle. Érzékei ezért élesebbé váltak, és elővigyázatosan próbálta
megközelíteni a hangforrást.
Lassan
meglökte kezével a kopott faajtót, mely nyikorogva nyílott ki előtte.
- Hahó? –
szólt félénken, és lassan belépett a küszöbön. – Ki az? Nekem szól-
Mondatát
nem tudta befejezni, mert hirtelen valaki egy zsákot húzott a fejére, majd még
egy ember lefogta kezét, a másik pedig kigáncsolta őt.
- Megvagy!
Fogd meg erősen! Én addig megkötözöm! – mondta a férfihang. Aiden hirtelen azt
sem tudta hol van, annyira meglepődött, és teljesen tehetetlenül érzékelte, mit
próbálnak vele tenni ezek az emberek.
Nem sokáig
maradt tétlenül, mert amint érezte hogy veszélyben van, egész lénye
felforrósodott. Azonban most nem állt meg itt a dolog: egy az egyben lángra
kapott egész teste, amire a két gazember hátraugrott.
- Ez meg mi
a franc??! – kiáltott fel az egyik.
Aiden
fejéről azonnal leégett az imént ráerősített zsák, és megkötözött kezei
valamint lábai is kiszabadultak, hisz a kötelek nyomban elégtek rajta. Felkelt
a földről, teste nyomán pedig a szőnyeg már lángokba borult. Azonban ez Aident
nem érdekelte, mert elborult elmével közeledett az egyik férfi felé - a
másiknak még sikerült elmenekülnie a házból.
- Miért
akartál bántani? – kérdezte feszülten Aiden tűzvörösen izzó tekintettel, és
megmarkolta a férfi ingjét.
- Ne! Ne,
kérem ne!! – rángatózott a férfi, és mivel az ingje is lángra kapott, sikerült
abból kibújnia. Azonban mikor menekült volna, Aiden félredobta a kezébe maradt
inget (ezzel felgyújtva még több bútort a házban), és a karjánál fogva nyomta a
falhoz a rosszakarót.
A férfi már
sírt, és kiáltozott Aiden égető érintéseitől. Mikor a fiú meglátta a rémült,
halálfélelemmel teli tekintetet, valami hirtelen megdőlt benne, és testének
lángolása alábbhagyott. Lassan eleresztette a férfit, aki kiáltozva,
eszeveszetten rohant ki a házból.
Aiden
összeráncolt szemöldökkel állt és meredt maga elé értetlenül.
Miért tettem ezt? Nem… ezt nem én tettem! Én
nem akartam!
Gondolatait
egy gerenda hatalmas reccsenése törte meg, ami a ház plafonján roskadozni kezdett
a lángoktól. Aiden odakapta a fejét, és körülnézett: már szinte minden égett a
ház alsó szintjében, és pillanatok kérdése volt, hogy a felső szintre is
átterjedjen a tűz.
Már közvetlenül
mellette is lángok lobogtak. Mikor a plafon épp hogy leszakadni készült, ő is
kirohant a házból, és elszörnyedve figyelte, hogy az egész épületet
szétmarcangolja a tűz… neki köszönhetően.
Mit tettem?
Már a
szomszéd bozót is lángokban égett. Ekkor Aiden szirénázást hallott a távolból,
melyről már akkor tudta, hogy a tűzoltók azok.
El kell innen tűnnöm…
Aiden
elkezdett rohanni a pusztaságba, hogy minél előbb vége legyen a rémálomnak…
haza akart menni, Branthez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése