Raise you, like a Phoenix - 6. rész

"Miért vagyok ilyen? Mi történik velem?"

Az udvaron már javában dobálózott a testvérpár. Aiden lassan odasomfordált a közelükbe.

- Hé! Elkapod? – szólt az egyikük, majd huncutul összenevetett tesójával, és direkt Aidentől messzire hajította a labdát. Azonban nem számított arra, hogy Aiden képes lesz elérni, és ilyen gyorsan utána futni. Ledöbbenve néztek rá.

- Visszadobom! – kiabálta mosolyogva Aiden, és visszadobta a labdát. Kissé izgatott kezdett lenni, és érezte, hogy teste egyre melegebbé válik, de Brant szavaira hallgatva igyekezte magát lenyugtatgatni.

A testvérpár továbbra is próbálkozott Aidennek nehéz dobásokat adni, de Ő mind elkapta őket. Mivel ez volt a céljuk, a srácok egyre jobban bosszankodtak, hogy nem sikerül, pedig mindenképp meg akarták valamivel az „új fiút” viccelni.

- Hé, hagyjuk a labdázást, ez uncsi – ejtette le maga mellé a labdát az egyik fiú. – Mi lenne, ha valami izgalmasabbat csinálnánk? Bár nem mintha ezen a helyen bármi izgalmas is lenne.

- Brant bácsi már önmagában unalmas, miért lenne bármi is a birtokán, ami izgalmas? – kuncogott fel a másik, mire összenéztek.

- Brant bácsi igaz hogy még csak huszonéves, de már olyan mint egy unalmas öregember! – nevetett fel a másik, majd végül együtt kezdtek neki.

Aiden összeráncolta a szemöldökét, és arcáról a maradék barátságos kifejezés is eltűnt. Valamiért dühöt kezdett érezni a két fiú iránt. Nem fogta fel teljesen, hogy épp gúnyt űznek Brantből, csak azt érezte, hogy negatív, rosszindulatú energiák áramlanak belőlük Brant felé, ami egyáltalán nem tetszett neki. Érezte teste forróságát, de legbelül küzdött, hogy ezt elnyomja magában.

A két fiú ezután Aidenre sandított, majd pár másodperc erejéig összesúgott, és elvigyorodott.

- Menjünk le a pincébe, ott csak akad valami izgalmas! – mutatott az ócska faajtó felé az egyik srác, és el is indultak arrafelé.

- De… - indult el hezitálva Aiden is – de… Brant azt mondta, hogy oda nem szabad lemenni…

- Ah, ilyen gyáva vagy? Nem mersz lemenni a pincébe?

- Milyen nyuszi vagy!

Egyikük kinyitotta az ajtót, és a sötét lefelé vezető lépcső tárult eléjük.

- Nem mersz lemenni?

- De, de lemerek, miért ne mernék? Csak Brant mondta, hogy oda ne menjek le.

- Ah, ez kifogás. Ezt csak te találtad, ki, mert valójában félsz lemenni. – tette karba a kezeit az egyik srác.

- Nem, nem így van!

- Akkor bizonyítsd be – vigyorodott el a másik, és a lépcső felé mutatott. – Menj te elsőnek!

Bár Aiden nagyban hezitált, mert Brant szava fontos volt számára, mégis most valami azt súgta benne, hogy menjen le. Csak egy pillanatra, hogy bebizonyítsa, ő nem hazudik, és nem gyáva.

Lassan lelépdelt a meszes lépcsőfokokon. Egy-egy pókháló akadt az útjába, amelyeket kezével elkaszált maga elől. Dohos szag csapta meg orrát mikor leért, valamint kezdett egyre hűvösebb lenni a kinti tikkasztó meleggel szemben. Aiden nem érezte jól magát ott, így inkább visszafordult volna, de mikor visszanézett, a két fiú felnevetett.

- Pá-pá! – integettek, majd bezárták az ajtót. Aiden megdöbbent, majd felfutott a lépcsőn. A testvérpár nevetése egyre halkabbá vált, ami azt jelezte, hogy távolodni kezdtek a pince bejáratától.

- Hé! Hé, engedjetek ki! – kiabált Aiden, és feszegetni kezdte az ajtót, de az alig mozdult. Megijedt, mert félt, hogy Brant rájön hogy rosszat tett, valamint hogy nem veszik észre őt, és itt kell maradnia egész nap, míg Brant keresni nem kezdi. Bőrének nem esett jól a hűvös levegő, és a sötétség. Ki akart onnan szabadulni.

- Hahó! Segítség, valaki! – kiabált, majd dörömbölni kezdett a faajtón. Ijedtsége következtében teste ismét egyre felhevültebb lett, és lassan észrevette, hogy a fa kezei alatt égni kezd, majd egyre inkább elgyengül. Nemsokára már ki is sikerült törnie azt, és akkora lyukat csinálnia, amelyen ő maga is kifér.

Mikor végre ismét a szabad levegőn volt, kifújta magát, de testének forrósága nem hagyott alább. Dühössé vált, és kissé mintha megint nem az ő saját ura lett volna, lábai szinte maguktól indultak el megkeresni a két fiút. Szemei izzani kezdtek, és elméjében lebegett a két arc látványa. Sebes léptekkel rótta a birtokot, mikor a gyümölcsöskert fái között meglátta a testvérpárt. Szinte pár másodpercbe sem tellett, de ő már ott termett mellettük, és megragadta az egyik srác pólóját, amely azonnal lángra lobbant.

- Miért csináltad ezt velem?  - nézett egyenesen az arcába Aiden félelmetesen izzó szemeivel.

- Áh! Ááh!! – kezdett kiabálni a fiú ijedtségében, mire a másik rémült arccal hátrálni kezdett, majd a ház felé futott. Mikor Aiden látta hogy hová tart, elengedte a srác pólóját, aki a lángoló ruhadarabot azonnal levette magáról, és ledobta a fűbe, majd eltaposta. Sírni kezdett, és a testén lévő néhány égési sérülésre pillantott. – Auh! Auh.. – zihált, majd rémültem Aidenre nézett, aki már lenyugodott, és bár az elméjét elborító düh-köd elszállni kezdett, nem érzékelte tettének súlyosságát.

– Bocsánat! Bo.. bocsánat! – kiabálta a fiú, majd ő is elfutott a ház felé. Ekkor már Brant alakja is feltűnt a távolban, kijött a házból, oldalán az imént befutó fiúval, aki hevesen magyarázott neki, és Aiden felé mutogatott. 

A sérült sráccal mindketten bementek a házba. Aiden nem mert lejönni a gyümölcsös kertből, így lekuporodott a gyümölcsfa tövébe, lábait átkulcsolva, és állát térdére helyezve meredt maga elé. Tudta, hogy Brant mérges lesz rá, és emiatt nagyon aggódni kezdett, bár próbálta magát folyamatosan nyugtatgatni.

Hosszú idő telt el, majdnem egy óra, mire a piros kocsiba beszállt a három rokon, és elhajtottak. Brant integett még nekik, majd odafordult Aiden felé, és csípőre tett kézzel intett felé egy hívogató gesztust.

Aiden nagyot nyelt, majd félve indult el lefelé a domboldalon.

A kanapén ültek mindketten. Brant egy ideig nem szólt semmit, csak hallgatott – de Aiden határozottan érezte a benne fortyogó idegességet.

- Mi van veled, Aiden? – szólalt végül meg. – Miért csinálsz ilyeneket? Kis híján felgyújtottad az unokaöcsémet! Miért tetted? Miért? – vált egyre ingerültebbé.

- Bezártak engem a pincébe!

- És? Kiszabadultál onnét?

- Igen, de-

- Attól, hogy ilyet csinálnak, nem támadhatsz rá így senkire sem, érted?!

- Én nem akartam! Nem tudom, miért tettem!

- Nem tudod? – szűkítette össze a szemeit Brant. – Nem tudod. Jó. Akkor mostantól szobafogság.

- De Brant, kérlek érts meg, én tényleg nem akartam senkit sem bántani!

- Mégis megtetted! Az elmúlt napokban kétszer is! Szerinted miért nem engedem neked, hogy iskolába járj? Hát ezért! Fogalmam sincs, mire vagy képes, és mikor! Az emberek között neked nincs helyed, mert kárt teszel mindenben!

Aiden ismét dühös kezdett lenni, de ez a düh nem olyan volt, mint amit a tolvaj, vagy a fiú iránt érzett: ez fájdalmas düh volt. Nem Brantre volt mérges, hanem arra, hogy ennek így kell lennie, ahogy van. Hogy ő ilyen, a világ olyan, és Ő semmit sem tehet ez ellen.

Bár könnyek gyűltek ismét a szemében, már nem sírt többé. A benne rejlő feszültséget a kávézóasztalon álló üres poháron vezette le, melyet hirtelen a földre dobott, és a szőnyeg ismét lángra kapott. Brant rutinos mozdulattal oltotta el a poroltójával az amúgy is szanaszét égett szőnyeget. Miután eloltotta, lassan lerakta a tűzoltókészüléket, és a földre meredt.

- Menj. A szobádba. – mondta halkan, de feszülten.

Aiden felállt a kanapéról, és egy lépést tett Brant felé.

- Brant… ne haragudj, én nem akartam-

- Menj! – mondta ingerültebben Brant, mire Aiden könnyei kibuggyantak, és beviharzott a szobájába.

Ledobta magát az ágyra, és ismét eluralkodott rajta a forróság. Az egész testét átjárta, szinte mindennél erősebben. Könnyei ki-kiégették ágyneműjét, nedves szemeit tenyerével törölgette.

Miért vagyok ilyen? Mi történik velem?

Még ő maga sem értette azt a két esetet, mikor szinte nem is saját maga irányította önmagát, de valahogynem is érezte magát bűnösnek, mert nem tehetett róla. Fájt neki, hogy hiába igyekezett megfelelni minden téren, csak egy különc lényként volt kezelve, akiben nem bízik meg senki. Brant volt számára a legfontosabb, és az, ha neki fájdalmat okozott, neki is ugyanakkora fájdalom volt.

„Szobafogság” – visszhangzott Brant szava Aiden fejében, és már a gondolattól is megőrült. Hirtelen szabadságvágy tört rá, ki akart jutni abból a szobából. Meg akarta ismerni az embereket, a helyeket, sétálni, futni akart – a benne rejlő megannyi energiát szerette volna kiadni magából, felhasználni.

Ahogy ebbe belelovallta magát, még inkább izgalomba jött, és az ablaka felé nézett. Már besötétedett, csak a távoli országúton világító lámpák fénye szökött be a sötét szobába.

Aiden felállt az ágyról, és szemei csak egyetlen egy pontra fókuszáltak: az útra, amelyben ha elindulna, rengeteg olyan dolgot tapasztalhatna meg, amit még életében soha sem.

Egyre közelebb és közelebb ért az ablakhoz – majd keze megfogta a kilincset, elméjében egy pillanatra a Brant iránt érzett megfelelési vágy elhomályosodott, és beborította azt a kíváncsiság. Pár másodperc múlva Aiden már az ablakon kívül volt, és a mezőn kitaposott hosszú földesúton rohant végig a kalandokhoz vezető főút felé.