"Hát ő meg kicsoda?"
- Brant... –
szólt Aiden a busz ablakán unottan kibámulva, mikor sokadszorra tették meg
ugyanazt a buszutat, mint minden hétköznap reggel. Már a következő hét közepén
jártak, és Aidennek egyáltalán nem okozta azt az izgalmat az út, mint legelőször.
– Azt mondtad egyszer, hogy azok a gyerekek iskolába mennek.
- Igen.
- És én
miért nem mehetek oda, mint ők?
Brant arcán
apró, de fájdalmas mosoly tűnt fel.
- Mert nem
fogadnának el. Az emberek... Nagyon gonoszak tudnak lenni. Ezt sose felejtsd
el.
Aiden kissé
értetlenül nézett a mellette ülőre.
- De te is
ember vagy… és én? Én nem vagyok az?
- Nem
tudom, Aiden.
- De
ugyanúgy nézek ki mint ők – fordult vissza a busz ablakához, amely épp a piros
lámpánál állt, az iskola előtt, majd tovább is indult. Aiden szemével még addig
követte a gyerekeket, amíg le nem tűntek a látótávolságból.
Brant nem
szólt semmit, mire Aiden sem firtatta tovább a témát, csak értetlenül pislogott
maga elé.
Aiden mint
mindig, most is illedelmesen üldögélt Brant mellett, néha-néha szóba elegyedve
vele, hogy valami történjen is. De egyre inkább kevésbé bírta azt, hogy egy
helyben ül, és minden apró kis tennivalóra amit Brant néha rábízott – például,
hogy dobjon ki valamit, vagy adjon oda valamit - alig várt, hogy megtehesse
azt.
Azonban
ezen a napon valami egészen különös történt.
Már csaknem
a nap vége felé jártak, mikor egy különös alak tűnt fel a piacon. Kapucnis
pulóverben volt, mely fejébe volt húzva, kezeit pedig nagy első zsebeiben
tartotta, így járkált végig a sorokon. Aiden már akkor észrevette őt, mikor a
távolból lehetett csak látni, és bár feltűnt neki furcsa viselkedése, nem
tudta, hogy az rossz, amit csinál. Az illető egy tolvaj volt, és szorosan a
sorok mellett haladva lopta le zsebébe az eladók portékáját.
Egyre
közelebb és közelebb jött. Arcát alig lehetett felismerni a kapucni rejteke
alól. Mikor odaért hozzájuk, Brant épp a pult alatt pakolt valamit, mikor az
alak hozzányúlt az egyik gyümölcshöz, és pont mikor elrakta azt a zsebébe, Brant
felegyenesedett, és meglátta a gaztettet.
- Hé! Te
meg mit művelsz?! – szólalt meg hirtelen, mire az alak futni kezdett. – Kapják
el, ez egy tolvaj!! – kiabálta Brant.
Az emberek
rögtön a rohanó ember után néztek, aki fel-feldöntve egy-egy állványt, táblát,
ládát, eszeveszettül rohant zsákmányával.
Aiden egy
pillanat alatt megérezte Brant dühét, és hirtelen rettenetes izgalomba jött.
Érzékei kiélesedtek, egész teste felforrósodott, pupillája kitágult, és szemei
szinte izzani kezdtek. Az imént megfigyelt alak már nem egy ember volt a
számára - hanem csak egy célpont.
Aiden
szinte ösztönösen, magát nem is uralva indult el a futó kardigános felé. Az
útjába kerülő körülötte lévő dolgok megperzselődve füstöltek, lábnyomai helyén
apró lángcsóvák csaptak fel a talajon. Az egész egy pillanat alatt történt:
szinte egy másodpercbe sem tellett, de már ott termett a tolvaj mögött, aki a
piac hátsó része felé próbált elmenekülni, ahol már nem voltak bódék. Aiden
megragadta pulóverének hátulját, s így megállította a futásban, de amint
hozzáért kezével az anyaghoz, az azonnal lángra lobbant, és a pulóveres
ordítani kezdett. A gyümölcsöt azonnal elejtette, majd arrébb futott még pár
métert, és hemperegni kezdett a földön, mire a tűz eloltódott rajta. Ezután
ismét folytatta rohanását, míg Aiden felvette a gyümölcsöt a földről, ami
szintén megperzselődött a kezében.
Brant
loholva futott utánuk, és mikor végre utolérte őket, és meglátta a rohanó,
megperzselődött ruhájú tolvajt, majdhogynem szívrohamot kapott. Aiden
odanyújtotta neki a visszaszerzett gyümölcsöt, amelyen szenes részek
díszelegtek.
- Tessék Brant!
Visszaszereztem neked – mosolyodott el.
- NEM! –
lökte el a gyümölcsöt Brant. - Ezt nem lehet, Aiden!! Mégis mit képzeltél?! –
fakadt ki.
- Én… én
csak láttam hogy mérges vagy rá, és segíteni akartam…
- NE
SEGÍTS! – kiabált. Nagyon megijedt, hogy valami baja lesz a tolvajnak. Bár
mérges volt rá hogy lopott, tudta, hogy Aiden a képességeivel teljes mértékben
képes akár végzetes kárt tenni benne, ami az ő felelőssége. Bele se mert
gondolni abba, hogy mi történhetett még volna, ha Aiden nem hagyja elmenekülni
a tolvajt.
Aiden
megszeppenve pislogott Brantre, aki elnézett tekintetéből, és hátat fordított
neki, a fejét fogva. Fájt Aidennek hogy így beszélt vele, és csalódott, mert
azt hitte hogy jót tesz, ha elkapja a rossztevőt. Hiszen Brant dühössé vált,
mikor a tolvaj elkezdett futni: ezt tisztán érezte már abban a pillanatban, és
szinte kötelességének érezte azt, hogy azt aki iránt Brant dühöt érez, el kell
kapni. Még sosem érzett ilyen szintű ösztönösséget magában, és ez kicsit őt is
megijesztette.
A történtek
és Brant őiránta érzett mérge miatt torka összeszorult, és szemeiben könnyek
gyűltek. Teste lassan ismét felmelegedett, és elrohant Brant mellől, vissza a
piac felé.
Brant egy
pár másodpercig még meredt maga elé tehetetlenül.
Meddig lesz ez így? És mi lesz ennek az
egésznek a vége?
- Aiden… -
fordult vissza hozzá, de látta, hogy a gyereknek már hűlt helye. Ismét
megijedt, hogy vajon most hová tűnhetett, így rögtön visszarohant, és
eszeveszetten pásztázni kezdte a tömeget, mikor a nyúlánk, vékony gyerektestet
egy üres asztal mellé látta lekuporodni. Azonnal odafutott hozzá.
- Hé… -
guggolt le a lábait maga előtt átkulcsoló, pityergő fiúhoz. Ahogy könnyei
lehulltak a mellette heverő textil rongyra, azonnal kiégették azon pontban,
ahová leérkeztek. Brant kezét a vállára tette, de azonnal el is húzta onnét,
mert annyira forrónak bizonyult.– Auh… Aiden, figyelj rám! – A megszólított könnyes
aranybarna szemeivel felsandított Brantre. - A város nagyon veszélyes. Nem
szabad ilyeneket csinálni csak úgy, mikor úgy látod jónak! Tudod mekkora
galibát okozhattál volna?
- De én
csak jót akartam neked, Brant!
- Tudom, de
kérlek, ha azt mondom, ne menj sehová, akkor tartsd is be! Nem véletlenül
mondom. Én is csak jót akarok neked ezzel.
- De ez így
unalmas! – vágta rá rögtön Aiden. - Te folyton beszélgetsz az emberekkel, de én
nem csinálhatok semmit!
- Megígérem,
hogy elviszlek majd valahová. Valami érdekes helyre, oké? Képzeld, a hétvégén
jönnek más gyerekek hozzánk és megismerheted őket. Mit szólsz hozzá? – próbálta
mosolyogva lelkesíteni a gyereket, aki erre érdeklődve emelte fel a fejét.
Pislogva párat még kiadta magából utolsó csepp könnyeit, és letörölte azokat,
majd szipogva aprókat bólogatott.
- Na, látod
– mosolyodott el Brant, és kissé félve, de már meg merte simogatni a gyerek fejének
tetejét, ami már kevésbé volt forró.
Legbelül
egyáltalán nem mosolygott. Mikor unokatestvére a nap folyamán felhívta, már
akkor aggódott azért, hogy mi lesz a hétvége kimenetele, és hogy fog Aiden viselkedni
a többiekkel. Egyáltalán mit fog mondani Brant Seannek, ki ez a gyerek?
Hazafelé
tartva Brant folyton azon töprengett, hogy Aiden a piacon töltött idejét hogyan
tehetné hasznosabbá, de egyszerűen nem jutott eszébe semmi sem, amivel ne
tehetne magában vagy másokban akár véletlenül is kárt. Akárhogy is nézte, ez az
egész helyzet számára kilátástalannak tűnt, és aggódott.
*
- Aiden…
ide nyújtanád nekem a kakaómat? Ott van a pulton. – mondta Brant az ebédlő
asztalnál ülve, miközben vacsorázott. Aiden felállt, és megfogta a bögrét, majd
lassan lerakta az asztalra.
Brant
belekortyolt a hideg kakaóba.
- Ah, talán
kicsit meg kellene melegíteni – állt fel az asztaltól, majd ekkor jutott eszébe
valami, ami miatt felcsillanó szemekkel elmosolyodott, és lassan vissza is ült
a helyére. – Aiden… nem próbálnád meg nekem ezt a kakaót felmelegíteni?
-
Felmelegíteni?
- Igen. Ha
mindenfélét el tudsz égetni, meg felhevíteni amikor izgatott vagy, akkor talán
akarattal is menni fog. Nem próbálod meg? – nyújtotta felé a bögrét.
- Oké,
megpróbálom – vont vállat Aiden, és megfogta. Szemeivel a folyadékot
szuggerálta, és arra gondolt, hogy szeretné, ha az most a neki kellemetlenül
hideg hőmérsékletről egyre melegebbé és melegebbé válna. Hamarosan akaratának
gyümölcse megmutatkozott, mivel kezét elöntötte a forróság, és ezzel együtt a
bögre is átforrósodott. Azonban kissé mintha túllőtt volna a célon, mivel a
kakaó nem csak forró lett és gőzölgött, de lassan fel is forrt, és majdnem
kifutott. Aiden azonnal lerakta azt, majd felnézett Brantre, aki széles
vigyorral bámulta a bögrét.
- Aiden, ez
fantasztikus! – nézett rá a gyerekre, aki végül viszonozta mosolyát. – De azért
még gyakorolni kell, nem igaz?
*
- Tessék a
forró csoki és a tea! – kiabált Brant a piacon, Aiden pedig izgatottan várta,
mikor jönnek hozzá újabb és újabb vásárlók. Az új kínálatuk egészen sikeres
volt, és a gyerek – aki már tizennégy, tizenöt évesnek is kinézett - örömmel
tevékenykedett újdonsült, saját kis pultja mögött, ahol végre nem unatkozott.
Teste egyre nyúlánkabbá vált, vonásai kezdtek félig felnőttes formát ölteni az
aranyos kisgyermek helyett. Újdonsült ruháiban sokkal jobban érezte magát,
amelyeket a napokban szereztek be a számára Branttel a piacon, ruhaárus
ismerősüktől.
Elérkezett
a hétvége, és délelőtt hamarosan egy piros, régi stílusú kocsi állt meg a
birtok előtt. A vezető ülés elől kiszállt egy magasabb, baseball sapkás férfi,
valamint a hátsó ülésről két, Aidenhez hasonló kaliberű fiú.
Aiden a
földön dolgozott épp – általában a hétvégét mindig a munkával ütötte el – és
érdeklődve állította le kezében az ásót, mikor látta a kocsit.
- Hahó,
tesó, nyiss ajtót! – kopogtatott unokatestvére az ajtón, mire Brant összecsukta
maga előtt az újságot, és kinyitotta azt, majd rokona láttán felderült arca, és
szélesen kitárta kezeit, majd ölelésbe zárta a magas testét.
- Sean,
olyan rég láttalak – veregette a hátát, s mindez alatt a két gyerek nevetgélve
befutott a házba, és máris ledobták magukat a kanapéra. Hangosan nevetgéltek
egymással, és egyikük a kanapén található párnával kezdte el ütni a másikat
civakodás közben. – Hát ti is úgy nőttök mint a gomba! De az energiátok nem
változik, azt látom – csóválta viccesen a fejét rájuk.
- Hát igen,
egyre nehezebb velük bizony – mondta Sean. – Bezzeg neked, nyugodt az életed
mint a sír! – lökte vállon a mellette állót.
- Háát… -
húzta féloldalas mosolyra a száját ironikusan Brant, mikor Aiden feltűnt a
bejárati ajtó küszöbében, és nagy szemeivel kíváncsian pislogott a két
gyerekre. Mindenki tekintete rászegeződött.
- Hát ő meg
kicsoda? – kérdezte Sean.
- Ööhm… -
vezette egy picit félre Seant Brant. – Rám bízta az egyik ismerősöm a gyerekét,
amíg üzleti úton van. Már két hete én vigyázok rá.
- Oh… és
mennyi idős?
- Áááh… -
nézett hátra Aidenra, és megvakarva fejét tanakodott hogy vajon mennyit
mondjon. - Tizennégy éves.
- Tizennégy
éves? Hát az én kölkeim tizenkét-tizenhárom évesek aztán mégis meg tudnak
maradni egyedül.
- Áh, tudod
ő kicsit más eset. Mindegy is, ez elég hosszú.
- Hát,
legalább nem unatkozol annyira mi? – vigyorodott el Sean, és megborzolta Brant
haját. – Nem ártana valami izgalom az életedbe, én megpusztulnék ezen a
vidéken! Nincs egy normális nő azon a piacon aki el tudná csavarni a fejed?
Nő a piacon…
- Ah,
szerintem inkább váltsunk témát –bokszolt finoman a mellkasába Brant, és a gyerekek
felé fordult, akik már egymás mellett ültek, és úgy tűnt, szóba elegyedtek. Aiden
csak hallgatott, és néha egy-egy kissé zavart arckifejezés tűnt fel arcán, míg
a két testvér egymás között hülyéskedett.
- Na
gyerünk, menjetek ki, ne itt hangoskodjatok! Gyerünk, gyerünk! – állította fel
a kanapéról a gyerekeit Sean, majd Aidenre nézett, aki nagy szemeivel
megszeppenten pislogott rá, és bizonytalanul ő is felállt.
- Szervusz, Sean vagyok – nyújtotta a kezét
felé, és a fiú félénken megfogta. Sean kissé meglepődött, hogy a gyermeknek
milyen meleg az érintése.
- Az én
nevem Aiden – mondta halkan az immár mélyülni kezdő hangján.
- Menj,
nyugodtan játsszál a srácokkal, mindig labdázni szoktak mikor itt vannak.
Szállj be te is!
Aiden Brantre
nézett, aki bólintott felé egyet.
A fiú jó
kedvvel, érdeklődve indult ki az udvarra - mit sem sejtve róla, hogy mi fog
történni azon a délutánon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése