In love with my Rival - 1. rész: Vírus

Yuzuru Hanyu csessze meg. Idejött Japánból a kis pálcika párduc testével, meg a béna angol tudásával, meg a csík szemeivel, meg a kilencven fokos meghajlási kényszerével, és felforgatott mindent. Az csak egy dolog, hogy rálépett a jégre, és miután ott töltött tíz percet, én már fele olyan jónak éreztem magam, mint amit addig elképzeltem magamról. Ez még a legkisebb baj. De miért kell így mozognia, ilyen szépen, ilyen szemkecsegtetően? Miért kell ilyen fogdosni való hátsójának lennie, amit ráadásul jól meg is mutogat a kis feszülős tréningruhájában? És miért kell, hogy még az arca is ilyen cukorfalat-szerű legyen? Miért neki kell a legfőbb riválisomnak lennie, pont itt edzenie ahol én, és legfőképpen: a két lehetséges lehetőség közül, miért pont FÉRFINAK teremtette az Isten?!

- Azért pislogni ne felejts el – szólt hozzám az edzőm a pálya széléről, én pedig hirtelen rásandítottam a bámulásból. Unottan, felvont szemöldökkel nézett rám. Tuti biztos voltam benne hogy már rég rájött mindenre.

- É-én csak… próbálom elemezni, vajon Yuzu miért csinálja könnyebben a triple axelt*, mint én – vakartam meg a tarkómat füllentésem közben.

- Majd én megmondom miért - tette a vállamra a kezét. – Azért, mert ő nem formás, tréningruhás japán seggek nézegetésével tölti az edzése idejének felét – veregette meg, majd elindult előre. – Kérek egy triple salchow-t*!

Valamit itt kezdeni kell, ez az egész helyzet egyre rosszabb – gondoltam, miközben beljebb korcsolyáztam a pályán.

Hamarosan eljött a világbajnokság ideje. Megpróbáltam addig is megregulázni magam, és jobban fókuszálni az edzéseken – azt hiszem, talán sikerült is. Bár őszintén szólva, ahogy elnéztem Yuzu edzéseit, azt gondoltam, csakis valamiféle csoda eredménye lehet majd, ha véletlenül én fogok állni a dobogó tetején. De a sors nagyon vicces dolgokat tud néha tartogatni, és végül így is lett: én lettem az első.

Azt gondolná az ember, hogy ha megnyer egy világbajnokságot, csakis kizárólag felhőtlen örömet érez. De a szerelem bekavar. Az élet bármilyen momentumát képes teljesen fenekestől felfordítani és felkavarni ez a hülye, fránya érzés, ami úgy ragad rá az emberre, mint egy gyógyíthatatlan, megelőzhetetlen vírus, amely elől képtelenség megmenekülni.

A helyzet az, hogy én is megfertőződtem. Erre akkor jöttem rá, amikor ott álltam a dobogó tetején, a versenyzői dicsőség legfelső fokán, Yuzu pedig mellettem az eggyel lejjebbi lépcsőn… és hirtelen - élsportolóként, akinek ez a mindene, az egész élete - egyszerűen azt kívántam, bárcsak inkább ő állna inkább a helyemen. Csupán azért, mert tudtam, hogy ez tette volna őt felhőtlenül boldoggá. Ekkor jöttem rá, hogy biztosan szerelmes vagyok.

Immár három éve annak, hogy megismertem őt, és együtt versenyzünk. Már első látásra tudtam, hogy nem egy hétköznapi személy: olyan kisugárzás lengte körül, amit még senkinél sem éreztem. Egyszerre volt visszafogott, fegyelmezett, mégis erős és energikus. Mindemellett olyan egyedi finomság és elegancia áradt a lényéből, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy rabul ejt. Imádtam nézni, bármit is csinált épp. Mindig kerestem a társaságát, és amikor vele voltam, valahogy másképp éreztem magam: akármi is nyomta a lelkem, az rögtön elillant. Rengeteget tudtunk viccelődni, segítettük, inspiráltuk egymást, meghallgattuk egymás problémáját. Persze másokkal is jóban voltam, de Yuzura sosem úgy néztem, mint bármelyik barátomra, vagy edzőtársamra. Ő mindig is különleges volt a számomra, és azt hiszem ez sosem lesz másképp.

Vajon mindhárom év alatt szerelmes voltam belé?... Nem tudom. Ez azt jelentené, hogy tutira meleg vagyok. Én viszont soha egy férfira nem néztem úgy mint rá, és el sem tudnám képzelni, hogy másra valaha is így tekintsek - tehát nem vallom magam annak. Nem tudom, minek nevezzem ezt az egészet… de őszintén szólva, nem is érdekel.

A spanyol himnusz szólt épp a stadionban, mikor lesandítottam arcára. Láttam rajta, hogy bár mosolyog, mégis könnyeket tart vissza, és tudtam, hogy ennek én vagyok az oka. Soha senki boldogságát nem tartottam még olyan fontosnak, mint az övét. Csak arra tudtam gondolni, hogy mikor szállhatok már le innen, hogy újból egy szinten álljak vele. Ugye hogy meghibbantam? Akarom mondani: szerelembe estem?

Igazából a fejemben járt az is, hogy valójában talán nem is én érdemeltem meg a bajnoki címet. Persze én is nagyon keményen dolgoztam, mint mindenki ebben a sportágban, de valahogy Yuzuru mindig más volt. Egyszerűen senkihez nem fogható elszántsága és tehetsége volt a műkorcsolyához, sokszor már félelmetes és emberfeletti. Szinte bűntudatot éreztem, hogy én állok ott, és az én országom himnusza szól. Lehet, hogy ez alkalommal a bírók szerint sikerült egy kicsit jobban teljesítenem nála, de akkor is úgy gondolom, hogy ő alapjában véve jobb. (És szerintem nem én voltam az egyetlen, aki ezt gondolta.)

Elkészítették az összes egyéni és csoportképet az érmekkel, csokrokkal, amelyeken fantasztikus műmosolyokat voltam képes mutatni. Ezután végre leszabadultunk a dobogóról. Néztem, ahogy előttem korcsolyázik ki a pálya kijárata felé a vékony testű, szívét-lelkét kifacsartságig beleadó, edzéseken vért izzadó japán srác, akinek most mindennek ellenére is ezüst lóg a nyakában. Azonnal oda akartam menni hozzá, ahogy kiszabadultunk a jégről, de megelőzött.

- Gratulálok, Javi – mondta azzal a szinte érthetetlen angol kiejtésével, és megölelt.

Éreztem a szomorúságát. Tudtam, hogy egy része örül nekem, de annyira utált veszíteni, hogy a sajnálat érzése dominánsabb volt benne.

- Nagyszerű voltál – mondta miközben ölelt, és az utolsó szaván már teljesen hallatszott, hogy a sírás szélén áll. Finoman eltoltam magamtól, és az arcára néztem.

- Te sírsz? – kérdeztem tőle kimeredt szemekkel nézve rá, és zavaromban elnevettem magam. A szívem szakadt meg.

- Nem, nem sírok. Nem sírok – rázta a fejét sebesen, és minden erejével próbálta magát tartani. Ahogy néztem az arcát, szinte késztetést éreztem arra, hogy adjak neki egy gyengéd, vigasztaló csókot, de persze azonnal elhessegettem a gondolatot.

- Istenem, Yuzu… nehogy sírjál! – fogtam meg fejének két oldalát, és homlokomat az övének támasztottam. Egyenesen fekete bogár szemeibe néztem, amelyek enyhén megteltek könnyel. Tudtam hogy miattam sír. Egyszerűen szörnyen éreztem magam. – Figyelj. Most… talán én győztem. De tudd, hogy az én szívem mélyén, mindig is te leszel a bajnok – mosolyogtam rá, és láttam, hogy jól esett neki amit mondtam, úgyhogy az ő arca is derűsebbé vált. Kitörölte a szemeiből a könnyet, és csak bólogatott.

*

Ahogy már említettem, Yuzuru mindig is rettenetesen szigorú volt magához. Azt gondoltam, ennél jobban már nem is lehetne - de ezután a verseny után úgy tűnt, hogy mégis. Olyanná vált, mint egy gép, aki csak kegyetlenül hajtja és hajtja magát. Az első perctől az utolsóig amit a pályán töltött, csakis intenzív gyakorlással töltötte. Nem hagyta a figyelmét egyetlen másodpercre sem elkalandozni.  Még a pihenőidőkben is látszott rajta, hogy fejben azon gondolkozik, mit lehetne még jobban csinálni. Úgy viselkedett, mint régen, mikor újoncként idekerült: alig szólt bárkihez bármit, és bezárkózott a saját kis perfekcionista világába.

Ha Brian ott lett volna, biztosan megpróbálta volna ebből az állapotból kilendíteni őt, de sajnos pont el kellett utaznia egy hétre a diákjaival. Én tudtam, hogy ez így nem jó, de nagyon nehéz volt rábírni őt, hogy ne így viselkedjen – főleg nekem, hisz tulajdonképpen én váltottam ki belőle ezt a viselkedést a győzelmemmel. Azonban amikor láttam, hogy már majdnem összeesik, de ő még akkor is négyszeres ugrásokat próbál gyakorolni folyamatos sikertelenséggel, nem tudtam tovább nézni a dolgot. Ennek a mentalitásnak könnyen sérülés lehet a vége.

- Yuzu! – kiabáltam neki a pálya széléről. – Yuzuru! – ismételtem meg, miután láttam, hogy nem hallotta (vagy nem akarta hallani).

Ismét egy ugrás következett, ekkor azonban már úgy esett el, hogy alig tompította az esését. Már a látványa is fájt, ahogyan a kőkemény jégre huppant. Na jó, ebből most elég – gondoltam, és sebesen elkezdtem felé korcsolyázni.

- Mi lenne, ha abbahagynád egy kicsit? – mondtam neki miután megálltam előtte, és felé nyújtottam a kezemet. Egy pillanatra rám nézett, megfogta a kezem, én pedig felsegítettem. Szinte már tántorgott a jégen. Istenem… mit művelsz magaddal?

- De… nem megy – mondta lihegve, a jeget vizslatva. - Még egyszer… meg kell csinálnom.

Épp indult volna neki, amikor megszívtam magamat, és megragadtam a karját. Majdnem elesett, mert váratlanul érte.

- Figyelj ide. Mit is szoktak az ilyenekre mondani… baka? Ba-ka* vagy. – Elengedtem a karját. - Gyere, inkább menjünk és ebédeljünk egyet.

- Nem vagyok éhes – motyogta, majd ismét hátat fordított, és elindult. Én gyorsan elé korcsolyáztam és megállítottam.

- De, tuti hogy az vagy - átkaroltam a vállát, és szépen a pálya szélére kezdtem el vezetni. Hála istennek most már készségesebb volt. - Most szépen eljössz velem enni. Nincs más opció!

*

Nagyon hallgatag volt, miközben ettünk. Lassan turkált a kajájában, néha egy-egy kis falatot bekapva. Annyira rossz volt ezt látni… szerettem volna neki segíteni valahogy, de nem tudtam mit tehetnék.

- Mondd, miért vagy ilyen? Miért csinálod ezt magaddal? Te is tudod, hogy ez nem hoz eredményt.

- Én csak gyakorolok. Mint mindig – vonta meg a vállát.

- Ne mondd. Ennél jobban ismerlek – mondtam, és kicsit közelebb hajolva hozzá az asztalon, egyenesen a szemébe néztem, még akkor is, ha ő nem nézett vissza. Azt akartam, hogy komolyan vegyen, de tudtam milyen makacs… rettenetesen tanácstalan voltam.

Egy pár perc csend következett, és éreztem, hogy nő a feszültség. Yuzu mereven bámult a tányérjába, én pedig az arcát fürkésztem. Evett még pár falatot az ételéből, megtörölte a száját, és letette a villáját.

- Én jól laktam – mondta, majd felállt az asztaltól.

Tányérja tartalmának alig ette meg a felét. Sokkal többet kellene ennie, hisz így is rettenetesen vékony. Szeretem a kis párduc testét, de akkor is egészségtelenül sovány. Sóhajtottam egyet, majd gyorsan megettem a maradék ételemet.

Egymás mellett csendesen lépdelve igyekeztünk vissza a jégpályára. Utáltam ezt az egészet… vissza akartam kapni az én beszédes, nevetgélős, hülyülős Yuzumat. Ha az a rohadt arany érem az ára, akkor most azonnal visszaadnám a bizottságnak.

Amikor visszaértünk az öltözőbe, senki sem volt még bent – valószínű mi értünk ide legkorábban az ebédszünetről. Ez a helység mindig tele van élettel, és nevetésektől hangos, még akkor is ha csak mi ketten vagyunk itt. Azonban most nem lehetett semmi mást hallani, csak a hátizsákunkban való kutakodás zajait, és kínos csöndet. Folyamatosan néztem Yuzu rezzenéstelen, komoly arcát. Mikor pakolászása közben kivette korcsolyáit a táskából, hirtelen megállt. A földet bámulta, szemöldökét összevonta, és ajkait összeszorította. Láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemében.

- Yuzuru? – kérdeztem a létező leggyengédebb hangszínemen. Közelebb mentem hozzá, és közvetlen mellé ültem a padon. A szívem megszakadt arca láttán.

- Ne haragudj, Javi - mondta elcsukló hangon. – Nem szabadna így viselkednem. Olyan tiszteletlen és önző vagyok. De egyszerűen úgy érzem… a verseny óta úgy érzem, hogy nem vagyok elég. Nem vagyok elég jó, és mindenkinek csalódást okozok.

Olimpiai, világ, országos és grand prix bajnok is volt már, és ezek csak a legnagyobb eredmények a karrierjében. És még csak húsz éves. És ő azt mondja, hogy nem elég jó. Mégis mi a baja ennek a srácnak?!

Valójában semmi oka nem volt a szomorúságra, de ő csak csendesen szipogott, és a földön heverő Edea márkájú korcsolyáit bámulta. Ismertem, és tudtam hogy neki mindig is más lesz az agyjárása. Nem hibáztattam ezért, inkább sajnáltam. Rettenetesen nehéz lehetett úgy élni, hogy sosem érzed magad elég jónak, és bárki bármit mond, bármit is érsz el, ez az érzés megmarad. Az élet egy el nem érhetetlen mérce örökös hajszája.

Valami módon meg akartam vigasztalni, mert nem tudtam tovább nézni ezt az egészet. Aztán valahogy maguktól jöttek a mozdulatok: lassan az álla alá csúsztattam egyik tenyeremet, és finoman magam felé fordítottam a fejét, majd kissé közelebb hajoltam hozzá. Enyhén meglepődött, de most ő is egyenesen az én szemembe nézett a gyönyörű fekete gyémántjaival.

- Figyelj rám jól – mondtam neki, szinte suttogva. – Egy percig sem kell bocsánatot kérned tőlem. Tudom hogy egy maximalista, makacs ember vagy. De az isten szerelmére, csak most az egyszer higgy nekem… csodálatos vagy. TÖKÉLETES vagy. Minden szempontból, amiből csak lehetséges. Nem sérülhetsz meg, rendben? Nem tudnám elviselni. Kérlek vigyázz magadra… ha magad miatt nem is, legalább énértem. Rendben? – mondtam, majd finoman megsimogattam hüvelykujjammal az állát. Yuzu csak pislogott párat, majd ajkait nyitotta volna beszédre, mikor én hirtelen ráébredtem mit csinálok, és gyorsan levettem róla a kezem. A padlóra kaptam tekintetem, és iszonyatosan égni kezdett a fejem.

- Sz- szerintem vissza kéne mennünk a pályára. Én előbb elmegyek a mosdóba – hadartam gyorsan, majd be is húztam a csíkot.

Mi a francot csinálok? Ez elég nyilvánvaló, hogy nem épp egy baráti megmozdulás volt. Vajon mit gondolhat most?

---

triple axel - egyik ugrásfajta a műkorcsolyában; a sportoló háromszor fordul meg a levegőben, és úgy érkezik a jégre.

triple salchow - szintén egy ugyanilyen ugrásfajta, csak más technikával.

baka - japánul azt jelenti, butus/hülye

In love with my Rival - 2. rész: Egy fedél alatt

Basszus. Remélem, hogy nem értelmezte úgy a kis megmozdulásomat. Kizárt, hogy valaha megtudja mit érzek iránta – cikáztak gondolataim, miközben a kezeimet mostam. Kicsit megmostam az arcomat, majd megtöröltem és visszasiettem a pályára. – Muszáj lesz moderálnom magamat.

Yuzu már korcsolyázott a pályán. Én gyorsan felkaptam a korijaimat, és miközben épp befűztem, egy darabig csak néztem, ahogy a fekete tréningruhás srác lazán siklik a jégen. Kicsit nyugodtabbnak tűnt, úgyhogy talán nem volt annyira hasztalan a kis monológom.

Hamarosan megérkezett a többi korcsolyás is. Igyekeztem oldani a hangulatot, amennyire lehetett, és szerencsére úgy tűnt, sikerrel járok. Visszajöttek az apró kis vicceink, amelyeket még a világbajnokság előtt is elsütöttünk. Istenem, annyira szeretem a mosolyát. És a haját, ahogyan libben miközben fordul. És a koncentráló arckifejezését, miközben ugrik. Őszintén, megint nagyon nehéz volt fókuszálnom arra, mit csinálok, főleg hogy Brian sem volt még itt.

Lassan ahogy teltek a napok és a hetek, észrevettem, hogy egyre inkább mélyebben érzek iránta, és ezzel együtt annak a tudata, hogy sosem lesz az enyém, egyre jobban zavart. Hisz semmi esély rá. Igazából nem is gondolkoztam erről azelőtt – egyszerűen csak tetszett, és különlegesnek tartottam őt, de ennyi. Sosem gondoltam bele komolyan, milyen lenne, ha mi együtt lennénk.

De most… a szerelem „vírusa” kezdett egyre inkább elhatalmasodni rajtam, és nem csak az elmémben, hanem a testemben is. Elkezdtem álmodni vele. Először csak újraálmodtam a pillanatot, ami az öltözőben történt – csak épp a végén én nem rohantam be a fürdőbe, hanem ő szépen lassan megcsókolt engem. A többi álmom viszont még kínosabb volt. Bár ezek csak pillanatképek voltak, nos… hogy is mondjam, erotikusak. A kezem, ahogyan benyúl a tréning pólója alá; egy pillanat, amikor őt látom magam felett félmeztelenül, a gyönyörű mosolyával. Mindig felkeltem ezekben a momentumokban, és a szívem hevesen kalapált. Más álmok csak egyszerűen arról szóltak, hogy mi együtt vagyunk, és felhőtlenül boldognak éreztem magam, hogy foghatom a kezét.

Bár ezek az álmok fantasztikusak voltak, mégis nagyon zavarba ejtettek. Furcsa volt ezekkel a képekkel a fejemben minden nap a szemébe nézni, és találkozni vele.

Titokban tudtam tartani… egészen addig, amíg Brian vissza nem tért.

- Mégis mi van veled, Javi? – kérdezte felvont szemöldökkel, miután már egy órája nem voltam képes ugrani egy sima lutz-ot*. Talán elmondhatom, hogy sosem volt még ennyire szörnyű tréningem amióta ezen a pályán edzek. A mai napon még egyszer sem sikerült rendesen landolnom egy ugrásból, folyamatosan elestem. A zöldfülű kezdő időszakomra emlékeztetett az egész. Tudtam, hogy ez így nem lesz jó, és valahogy ennek véget kell vetni – különben a karrierem elkezd lecsúszni a lejtőn.

- Khm… semmi – válaszoltam teljesen feleslegesen tettetve, hogy nincs semmi baj. – Csak egy kicsit fáradtabb vagyok ma.

Tudtam, hogy a rossz alvás, és az álmok felkavaró élménye az okai annak, hogy nem tudok fókuszálni. Pedig most tényleg igyekeztem nem bámulni Yuzut, szinte rá sem néztem, mégis az agyamban folyton folyvást az álomképek villogtak.

- Tudom milyen az, amikor csak simán fáradt vagy, és milyen, amikor valami kuszaság van a fejedben. Most ugyanolyan vagy, mint annak idején amikor családi problémáid voltak. Ha nem rosszabb.

Nem mondtam semmit neki, csak egy apró sóhaj hagyta el a számat. Sosem fogom neki elmondani. Kizárt dolog.

Brian sejtette hogy Yuzu tetszik nekem, hisz mindig bámultam, de azt nem sejtette, hogy itt érzelmi dolgokról is szó van. És ez jól is van így.

- Brian, én… - próbáltam valami mondatnak nekikezdeni, de közbevágott.

- Nem kell hogy elmondd. De tegyél rendet a fejedben, különben a korcsolyázásod egészen biztos, hogy ennél nem lesz jobb – mondta azzal az arckifejezésével és hangvételével, amit jól ismertem: ilyenkor TÉNYLEG komolyan nagyon kellett venni, amit mondott. Nyeltem egy nagyot, majd idegesen elkezdtem korcsolyázni a pálya közepe felé.

*

Ha ez az egész nem lenne elég, az este történései ráraktak még egy lapáttal a gondjaimra. Amikor hazaértem a lakásom elé, a velem szomszédos lakók mind a folyosó közepén álltak, és elég feldúltnak tűntek. Már éreztem, hogy ez nem jó jel, és valami van.

- Mi történt? – kérdeztem tőlük aggódva.

- Ah, Javier, csőtörés van a szintünkön… - mondta Mrs. Wilson, a közvetlen szomszéd néni. – A biztosító fizetni fog, de körülbelül egy hétig nem használhatunk vizet. Mindenki ki van akadva.

…Hát ez fantasztikus. Akkor ma nincs zuhanyzás.

*

- Öhm… Brian, kérdezhetek valamit? – fordultam edzőmhöz, amikor a pálya szélénél pihentünk, és ittam egy keveset a csapatos bemelegítés után.

- Persze, mi lenne az?

- Tegnap csőtörés volt abban a házban, ahol élek. Nem használhatunk vizet egy darabig. Amíg meg nem javítják, esetleg zuhanyozhatnék itt minden nap? Illetve a mosatlanokat elmoshatnám?

- Uhh… - vágott együttérzően szenvedő képet - Természetesen! De így hogy fogsz főzni, mosni magadra?

Megvontam a vállamat. Gondolom sehogy.

- Hé, Javi – szólított meg Yuzu a baloldalam felől. Ránéztem. – Hozzánk jöhetnél. Van víz, és vendégágy is van. Nem kell ilyen kényelmetlenségben lenned – próbálta kifejezni magát angolul.

Komolyan gondolja?

- Yuzu… ez túl kedves tőled – tettem a vállára a kezem, és elmosolyodtam. Ennek a srácnak arany szíve van. – De nem akarom zavarni anyudat, és téged sem.

- Nem zavarsz. Sőt, szerintem még örülne is neki ha jönnél, nagyon kedvel téged – kuncogott egyet.

Erről… tulajdonképpen a szívem azt gondolja, hogy szuper lenne, mert így még több időt tölthetnék Yuzuval, de az eszem bőszen elutasítja a dolgot. Ugyanis nem hiszem, hogy a vele egy fedél alatt élés segítene a fókuszálási problémáimon és a zavarba ejtő álmaimon.

De mégis hogy utasíthatnám vissza? Mit mondjak? „Hát, tudod, szerelmes vagyok beléd, úgyhogy nem élhetek veled együtt”? Képtelenség.

Mitévő legyek? Már várja a válaszomat.

- Ah… akkor azt hiszem elfogadom a segítséged. Hálásan köszönöm Yuzu. De tényleg csak abban az esetben, ha nem fogok zavarni senkit!

Finoman megütötte ököllel a vállamat, és szélesen mosolygott rám.

- NEM zavarsz. Oké?

Brian a beszélgetést hallgatva rám pillantott egy „ugye tudod hogy ennek nem lesz jó vége” nézéssel. Én pedig visszanéztem egy „tudom Brian, tudom…” nézéssel. (Nem viccelek, tényleg van ilyen nézés! Mi komolyan képesek voltunk kiolvasni egymás szeméből, annyira összekovácsolódtunk az évek alatt.)

Anyám…. Hogy fogom én túlélni ezt az egy hetet?

-----

lutz - egy ugrásfajta a műkorcsolyában.

Kritika no.1 - "Underwater love" (Rigó Eszter)

Underwater Love

Fanfiction, AU /Yuri On Ice, Viktor Nikiforov és Yuri Katsuki/

(A novella elolvasásához kattints a címre.)

Ha nem akartok spoilert, előbb olvassátok el!

1. Cím, és a hozzá tartozó "körítés"

Először azt hittem, ez valami uszodás, vagy strandolós AU lesz. (Eskü, még sellők is eszembe jutottak :'D) Azonban amikor elkezdtem olvasni, egy kávézóba csöppentem. Ezt egyáltalán nem bántam, mert imádom az ilyen környezetben íródott történeteket, de azt megmondom őszintén, hogy annyira nem értettem a cím és a történet közötti összefüggést, mármint hogy miért "Underwater". Egy dolog jut eszembe, az az eső többszöri megjelenése - talán ezért? Mindegy is, ez egy cseppet se vesz le a történet értékéből, az tuti. Örültem, hogy leírta az író, mikor és milyen szituációban jött az ihlet - és innen is látszik, hogy azok az írások a legjobbak, amelyek így születnek. Egyszer csak bevillan, és írási kényszer jön rád.

2. Karakterek

Iszonyatosan át tudtam érezni Yuuri minden érzését, ezt egyszerűen kiválóan leírta az író. Minden apró mozzanatban megjelenik, milyen is ő, és teljesen a bőrébe kerülünk. Viktorról nem tudunk meg sokat, de az a "kevés" dolog, amit leír róla (ahogy olvassa az újságot, a haja, szemei, mozzanatai) tökéletesen elég egy benyomás kialakulásához, és biztos vagyok abban, hogy az író magában ugyanazt a Viktort akarta megjeleníteni, ami bennünk megszületik ekkor. És ehhez az sem kell, hogy valaki valaha is megnézze a Yuri on Ice-t. Azt hiszem ez az, amit kevesen tudnak megcsinálni azok közül, akik írnak.

3. Gördülékenység

Tudni kell rólam, nem vagyok nagyon "olvasós" fajta. Türelmetlen ember vagyok, nagyon hamar feladom az olvasást ha az első bekezdés nem keltette fel a figyelmemet. Itt egyszer sem éreztem azt, hogy abbahagynám az olvasást. Annyira megfogott engem is Viktor (akárcsak Yurit), hogy ugyanúgy találkozni akartam vele, látni akartam akár csak ő. Nem voltak kacifántos mondatok, ment az olvasás mint vajban a kés, és megint csak az apró mozzanatok leírásai úgy megfűszerezték, hogy én is ott éreztem magam a kávézóban. Pacsi!

4. Kedvenc mozzanatok, dolgok

- Yurio megjelenése - annyira el tudtam képzelni azt a káromkodást és ajtóbecsapást! :'D (na jó, ehhez tényleg nézni kell a Yuri on Icet, hogy értse az ember). Bíztam benne hogy még megjelenik, de sajnos nem.

- Annak az érzékeltetése, mennyivel színesebb Yuri napja Viktornak csupán a megjelenésétől is - fantasztikus.

Kedvenc bekezdés:

"Meg kellett volna kérdeznie, miért jött ide, miért hagyta ott hazáját. Egyáltalán, hogy hívják? Milyennek találja Japánt, tetszik-e neki, esetleg túl zsúfolt és zajos? Ehelyett a lehető leggyorsabban húzta be a csíkot az épületbe, elszúrva az összes lehetőségét annak, hogy megismerje a környék feltehetőleg legkülönlegesebb emberét. Azt legalább sikeresen elérte, hogy ezután már Ő is végtelenül antiszociálisnak gondolja majd, és soha többet nem fog vele szóba állni."

Ez a kínlódás egy apró kis beszélgetésből rettenetesen jól tükrözi, hogy Yuri mennyire félénk és mennyire túlkomplikál mindent. Ezen az egy bekezdésen keresztül szinte az egész életét el tudjuk képzelni egy ilyen embernek. Ha egy ilyen apróság ekkora dolog számára, mi lehet más szituációban?...

- Rögtön ezután: "Meséljen magáról, hogy érzi magát, miért van itt minden egyes kibaszott nap, és zavar össze teljesen engem?" Ez az egyetlen trágár szó van a történetben, de itt nagyon ott van. :D Itt egy pillanatra "kibújik a szög a zsákból". Az ember azt hinné, Yuri olyan félénk, hogy még "önmaga előtt" sem mer szókimondó lenni, de itt megcsillan, hogy benne van a merészség, és gondolataiban igenis kimondta ezt a szót, annak az embernek akivel a leginkább fél beszélni. Pacsi! 

- Hogy a buszmegállóban találkozott Viktorral - egyáltalán nem számítottam rá.

- Hogy Yuri így megnyílt neki. Innen is látszik, Viktor milyen elbűvölő személyiség lehet.

5. A vége

Hidegzuhany. Az az utolsó egy mondat. Ki akarnám onnan törölni. :( (Ez persze nem azt jelenti, hogy nem jó. ;) ) Iszonyat sok kérdőjel marad az olvasás után, és annnnyira olvasnám még hosszú történet formájában, hogy azt el nem tudom mondani!

Összefoglalás

Ez a novella belopta magát a szívembe. Talán mert én is dolgoztam ilyen helyen, és nagyon át tudom érezni a szituációkat? Talán mert túlságosan is hasonlítok Yurira, és úgymond érzelmileg "voltam már a helyében"? Nem tudom... de az biztos, hogy mindenkinek ajánlott, aki szeretne egy pár kellemes percre "kiteleportálni" környezetéből. Garantáltan sikerülni fog!

The Black Rainbow - 1. rész: "Mókuska"

Amikor kiléptem az iskola – vagy számomra inkább a pokol – kapuján, úgy éreztem, mintha egy hatalmas szikla esett le volna a mellkasomról. Ezt a pillanatot vártam már a tanév első percétől fogva, és most fürdőztem annak az örömében, hogy három hónapig még csak a környékére sem kell mennem ennek az épületnek. Lábaimat gyorsan kapkodtam lefelé a lépcsőn, szinte futólépésben próbáltam meg minél messzebbre jutni onnan.

Azonban úgy tűnik, a sors nem hagyta hogy ilyen felhőtlenül érjen véget számomra a tanév.

- Hova futsz Homi? – kiabált a számomra jól ismert hang utánam, majd a vállamon éreztem egy kezet, én pedig kénytelen voltam megállni. A gyomrom már automatikusan összerándult ilyekor. - Mész a buzi bárba? – lökött meg egy kicsit Tyler, én pedig egy pillanatra belenéztem az undormány arcába. A kopasz fején csak úgy csillogott a napfény, a szájából áradt a büdös bagószag.

- Biztos együtt fog sütkérezni a kis homár barátaival a tengerparton… valami igazán forró éghajlaton! Ugye Homi? Oda mész? – szólalt meg a mellette álldogáló Larry, és kivillantotta görbe, sárga fogait, röfögő röhögése közepette. Elfogott a hányinger, de mint mindig, most is csak maradtam lapulva póker arccal, a földet vizslatva.

- Hé, mi van, nem válaszolsz? – lökött egyet rám Tyler. - Vagy ez a buziknál nem szokás? – hajolt bele az arcomba, én pedig belül félelmet és egyben fortyogó dühöt éreztem. Kellett nekik elrontani a napomat… megint. Talán egy pillanatra látszódhatott a dühöm mikor ismét rá sandítottam, mivel úgy tűnt, eléggé felhúzta magát a kopasz egy pillanat alatt.

- Mi van összeragadt az a kis buzi szád? – emelte meg a hangját - Majd én akkor megtanítalak válaszolni!

Tyler megfogta a hátizsákom hátulját, és egy hatalmasat rántott rajta, én pedig hátraestem. Szerencsére nem vertem be semmimet a hátsó felemen kívül, minden esetre eléggé meglepődtem. Miközben próbáltam feltápászkodni, közeledő, futó lépteket hallottam. Miután sikerült felülnöm, láttam, hogy Mr. Peterson a mostani „megmentőm”.

- Nektek komolyan nincs ennél jobb dolgotok? – kezdte el szidni a srácokat. – Tényleg ez a legjobb elfoglaltság?  Elég szegény nyaratok lehet, ha Josh csesztetése a legszórakoztatóbb program. – A két bunkó csak forgatta a szemét, teljes érdektelenséggel hallgatva a Tanár Úr szavait. - Mi lenne, ha végre fognátok magatokat, és valami hasznos, de legalábbis nem káros dolgot csinálnátok? Mondjuk, összeszednétek az összes cigarettacsikket az iskola körül, amiket ti hagytok szanaszét. És hasonlók. Ha gondoljátok, átadom a javaslatot az igazgató úrnak – nézett rájuk szúrós szemmel.

- Jól van már. Gyere Larry… koccoljunk innen – bökte oldalba társát Tyler, aki szemmel láthatóan sokkal jobban megijedt nála. Aztán sarkon fordultak, és elballagtak, de persze kaptam még egy utolsó maró pillantást.

Upsz, talán fel kéne innen állni…

Mr. Peterson felém nyújtotta a kezét.

- Gyere… menj haza mielőbb, és menjetek el valahová nagyon messzire nyaralni – mondta, miközben felhúzott. Kedves, zöldes barna szemeivel megértően nézett rám, és elsöpörte arcából egy-két kósza hajtincsét. – Rád fér a regenerálódás.

- Köszönöm Tanár Úr – mosolyogtam rá. Nem is tudtam nagyon mit mondani.

- Bízzunk benne, hogy… - kezdett el egy mondatot, de halkabbra vette a hangját, és szája mellé tette a kezét, majd kicsit közelebb hajolt hozzám. – Bízzunk benne, hogy kicsapják ezeket az idiótákat a francba. Legalább az utolsó évben ne kelljen szenvedned tőlük…

- Hát… - vontam meg a vállam – ha eddig nem tették, szerintem ezután sem fogják.

Mr. Peterson csak csóválta a fejét.

- Ha emiatt nem tudsz a munkádra koncentrálni, esküszöm, kicsapom a balhét. Jövőre felvételi. Semminek nem szabad megzavarnia.

- Emiatt ne aggódjon Tanár Úr – mosolyodtam el. – Megoldom, ahogy eddig is.

- Azért a nyarat használd ki, rendben? Ne rakd le a ceruzát. Bár… tudom hogy te úgysem tudod megállni hogy ne rajzolj – legyintett egyet nevetve. Ilyenkor mindig megdobban egy kicsit a szívem, mikor látom a mosolyát. Hát… azért egyvalami mégis csak hiányozni fog ebben a három hónapban.

- Ez igaz… - kuncogtam egyet én is.

- Na, jól van Josh, menj csak haza nyugodtan, és lehetőleg kerüld el ezt a két delikvenst. Jó pihenést kívánok neked! – tette egy pillanatra a vállamra a kezét, majd elment, én pedig csak bámultam utána, amíg láttam. Mr. Peterson mindig ugyanúgy nézett ki: fekete, vagy esetleg drapp színű vászonnadrág, ing, és a szokásos fekete aktatáska. Sötétbarna haja szépen hátrafésülve, akár egy gentlemannek. Ő volt az én rajztanárom, aki az elmúlt négy év alatt mentorált és tanított engem. Az egyik legjobb ember volt, akit valaha ismertem. Ha más nem, Ő tényleg hiányozni fog nekem a nyáron.

Hazafelé a buszon ülve kaptam egy SMSt.

„Láttam hogy megint ott voltak azok a rohadékok… már a kocsiban ültem, mikor észrevettem. Úgy sajnálom… Mi volt?” – Lily

Sóhajtottam egyet. Nincs kedvem leírni az egészet… de azért jól esett, hogy írt.

„Nyugi, semmi különös. Volt egy megmentőm. Egy szép szemű megmentőm… ”

„Ne már, pont ő? Haha… mázlista! Örült a fejed mi?”

„Naná. Na jó, most megyek, mert leszállok a buszról. Majd hívlak.”

Leléptem a busz lépcsőjéről, és szépen végigcaflattam az utcánkon. Oscar a szokásos módon örömmel telve ugrabugrált, ahogy meglátott, és szétnyálazta a kerítést, majd mikor bementem a kapun, természetesen engem is.

- Szevasz nyálgép… - motyogtam neki, miközben a hatalmas fején összeborzoltam fekete szőrét, és felmentem a lépcsőn.

A házunkba belépve láttam, hogy Anya és Apa már az asztalnál ülnek, és esznek. Közben az én kajám is ott hallgatott az asztalon.

- Bocs, nem bírtunk már megvárni! Most komolyan, az összes gimnáziumban ilyen sokáig tart az évzáró?! – kiabált anya nekem a konyhából, amíg én kezet mostam a fürdőben.

- Fogalmam sincs Anya… - mondtam, miután elzártam a csapot, és beballagtam a konyhába. Már épp ültem volna le, amikor anya felkiáltott.

- Állj! Hogy néz ki a gatyád, Josh? – mutatott a hátsó felemre, ami tiszta por volt.

- Ja, öhm… - Elfelejtettem leporolni magam, miután felkeltem a földről. Szuper. – Én csak… elbotoltam, és elestem – paskoltam meg a gatyámat, ahonnan eltűnt a por.

Anya vetett rám egy furcsálló pillantást, majd evett tovább, Apa pedig még mindig nem nézett rám egy pillanatra sem. Szerintem tudták, hogy nem mondok igazat, mert ember ennyiszer nem „esik el véletlenül”, mint ahányszor én. Igazándiból még sosem mondtam el nekik, hogy piszkálnak a suliban, mert egyszerűen nem tudtam volna megmagyarázni.

Tudni illik, az egész akkor kezdődött, amikor egyszer ott hagytam véletlenül a telefonomat a padomon két óra között. Csak a mosdóba mentem el, de ezek a hülyék rátaláltak, és… megnézték mi van benne. Volt egy pár kép, ami eléggé félreérthető lehetett azok számára, akik nem ismernek engem. Én nagyon szeretem a művészi fotókat, és amíg a neten böngészek, azt, amelyik tetszik, mindig lementem. Főként azokat szeretem, ahol az emberi test van ábrázolva – és főleg azokat, amelyeken férfi testek. Ez nem hiszem, hogy csak abból adódik, hogy meleg vagyok, hanem egyszerűen művészi szemmel szépnek találom. Sokat ihletnek engem ezek a képek, és ezért volt annyi a telefonomon belőlük.

Azóta elterjedt rólam az iskolában, hogy én biztosan a férfiakhoz vonzódom, és ezek a nyomorultak minden percben kihasználják, hogy piszkáljanak vele. Pedig természetesen soha nem vallottam be nyíltan senkinek, de ennyi elég volt ahhoz, hogy senki se merjen velem barátkozni, vagy egyáltalán mutatkozni. Egyvalaki tudja csak rajtam kívül az igazságot, és az Lily - az egyetlen ember, akivel bármennyire is jóba vagyok a suliban. Ő sem túl népszerű, de őt ez valahogy nem érdekli. Nagyon önfejű… de épp ezért kedvelem annyira.

Leültem a konyhaasztalhoz, és elkezdtem enni én is. Már jó hideg volt a kajám, de nem érdekelt, lusta voltam felállni hogy megmelegítsem.

- Összepakoltál már nagyjából az útra? – kérdezte Anya. – Én már úgy várom hogy menjünk!

- Aha – mondtam, és ettem tovább fapofával.

- Na, ennyire lelkes ne legyél, hogy nyaralni megyünk! Komolyan, Josh… más összetenné a két kezét, ha eljuthatna Ausztráliába, nekünk meg csak úgy az ölünkbe hullott a lehetőség!

- Én örülök neki. Persze, hogy örülök – néztem rá.      

- Én tudom miért nem örül annyira – szólalt meg végre Apa is. – Mert most végre valami normális kétkezi munkát kell majd csinálnia, nem csak firkálgatni. Bár nem mintha a fagyi árulás annyira nagy dolog lenne, de talán még mindig jobb.

- Jack… - nézett rosszallóan anyám Apára egy pillanatra, majd lesütötte a szemét. Énrólam már úgy pattantak le ezek a megjegyzések, mintha tényleg valami láthatatlan burkot növesztettem volna ellenük. Meg sem érintettek.

- Hálás vagyok érte, tényleg. Majd add át Apa kérlek Mr. Pattenéknek, és azt is, hogy jobbulást kívánok neki. Köszönöm az ebédet – mondtam, majd a kajám felénél felálltam az asztaltól, és felmentem a szobámba. Lehuppantam az ágyamra, és hátradőltem. Egy aprócska gombóc lett a torkomban, de hamar lenyeltem.

Na jó… talán egy kicsit mégis fájt ez az egész. Apa sosem ismerte el a művészi tehetségemet, nem tartotta rendes  munkának azt amit csináltam. Nagyon konzervatív ember volt, Anya pedig sosem mert igazán kiállni mellettem. Talán kissé félt is apától. Abba pedig sosem mertem belegondolni, mi lenne, ha megtudná a nemi identitásomat. Tényleg. Nem tudom elképzelni a reakcióját, de inkább nem is akarom... jó így, ahogy van.

Sóhajtottam egy jó nagyot. A mai nap kicsit sok volt számomra. De most már nyugi van. Inkább felhívom Lilyt!

Kikerestem a számát, és megnyomtam a hívógombot.

- Na mi is volt azzal a bizonyos Szépszeművel? – szólt bele rögtön a telefonba miután felvette, én pedig felnevettem.

- Azt a kíváncsi formádat! Hát… igazából semmi. Talán megakadályozta hogy összeverjenek, aztán felsegített, beszéltünk egy kicsit, és… elbúcsúztam tőle. Három hónapra. – Sóhajtottam. - Lily… nem tudom mi lesz nélküle.

- Majd megint nézegetheted a képét az iskolai honlapon, meg a Googlen, ahogy szoktad – röhögött.

- Ez nem is igaz!! Rohadtul nem… - vörösödtem el.

- Akkor majd találsz magadnak valami csinos ausztrál fiút, aki eltereli majd a figyelmed – vette pajkosra a hangszínét.

- Aha, persze, jó vicc… - forgattam a szemeimet.

- Amúgy még mindig nem mondtad el, hogy a francba juttok el pont oda, a világ túlsó felére. Erre azért kíváncsi lennék!

- Ah… mindegy, apám egyik kollégája ajánlotta fel nekünk az útjukat. Elvileg ők mentek volna, csak váratlanul egy komoly balesete volt szegény Mr. Pattennek, ami miatt hónapokig kórházban kell hogy feküdjön. Gyakorlatilag meg se tud mozdulni szerencsétlen, így felajánlották, hogy mi menjünk helyettük. Ők már régóta járnak oda, a fia nyári munkát szokott ott végezni, így az is rám marad.

- Az a bizonyos fagyi árulás, amit mondtál? – nevetett fel. – Már el is képzeltelek abban a cuki fagyiárus sapkában, ahogy tolod a kiskocsit a tengerparton!

- Na jól van, ezért a beszólásért remélem hogy rátok szakad az ég a kempingben… most megyek. Majd írok ha odaértünk, oké?

- Oké. Vigyázz magadra.

*

Majd találsz valakit… - csengtek a fülemben Lily szavai, miközben épp a fürdőben vetkőztem a zuhanyzás előtt.

Fogok én egyáltalán valaha találni valakit?

Megmostam az arcomat, és a nagy fürdőszobai tükrünkkel néztem szemben. Fura arcberendezésem, kissé szeplős, sápadt bőröm, borzas barna hajam, és vézna testalkatom tragikus valóságként nézett vissza rám. Folyton próbáltam megtalálni magamban azt a dolgot, ami miatt bárki is megszerethetne, de egyszerűen sosem találtam erre választ. Igazából már megbékéltem a gondolattal hogy ilyen vagyok, ez vagyok Én, de… amikor ilyesmi szóba jön, mindig rám tör ez a furcsa érzés. Vajon tényleg lehet hogy van olyan, aki megszeretne Engem… Úgy?

Egy picit közelebb mentem magamhoz, és úgy néztem a saját barna szemeim mélyébe.

Talán… senki.

Sóhajtottam egyet, és bementem a fürdőkabinba, majd gondolataimat elhessegetve próbáltam élvezni a víz melegét.

*

Megmondom őszintén, nem igazán éreztem a súlyát annak, hogy Ausztráliába érkeztünk, amikor leszálltam a repülőről Darwin városában. Folyamatos autókázás, és két kör repülőzés után azt sem tudtam hogy fiú vagyok-e vagy lány; olyan fáradt voltam, hogy az sem érdekelt, hol vagyok, csak az, hogy aludhassak egy ágyban. Pedig még csak délután négy óra volt…

Az a bizonyos nyaraló, ahol az elkövetkezendő három hetet fogjuk tölteni, egészen ígéretesnek bizonyult. Egy kétszintes apartman volt, szépen felújítva, nagy udvarral. Az alsó részen a tulajok laktak, és a felső szintet adták ki nekünk. Állítólag húsz perc séta a tengerpart, az idő tökéletes a fürdéshez, és gyakorlatilag minden megtalálható ezen a helyen, ami kellhet egy nyaraláskor. Akár fagyit árulok minden nap, akár nem… azért így sem ígérkezik rossznak ez az egész.

Az ingatlan tulajdonosa egy idős házaspár volt, akik rendkívül barátságosan fogadtak bennünket. Nagyon lazák voltak, ahogy az illik is az ausztrálokra.

- Jó napot, üdvözlöm önöket! Hogy vannak? Jöjjenek csak – szólalt fel harsányan az idősebb férfi, aki kinyitotta számunkra a kaput. Szájában füstölgő cigaretta lógott, félmeztelenül volt, és fejébe húzott szalmakalap védte a napsugaraktól. Azonnal feltűnt ausztrál akcentusa, amitől kétszer végig kellett gondolni, mit is mondott pontosan. – Samuel Padbury vagyok, ő itt a feleségem – mutatott a mögötte álldogáló, mosolygó, virágos otthonkás nénire.

A szüleim tipikus amerikai művigyorokkal és negédeskedéssel mutatkoztak be és próbáltak minél jobban bevágódni, amitől nekem mindig hányingerem van. Én csak csendben álldogáltam, és viszonoztam a rám vetülő pillantásokat egy-egy kissé erőltetett mosollyal.

- Jöjjenek, megmutatom a lakrészüket. Gyere csak fiam – noszogatott „finoman” a hátamat megveregetve Mrs. Padbury felfelé a lépcsőn. Na jó, ezt a közvetlenséget még meg kell szoknom…

A ház belül is nagyon igényes volt. Szuper szobát kaptam, hatalmas ággyal, ami szinte csábított, hogy belefeküdjek, és csak aludjak ameddig kedvem tartja. Ezen kívül volt még egy szoba anyuéknak, egy fürdő, és egy konyha-nappali.

- Nyugodtan pakoljanak le, pihenjenek, és este jöjjenek le hozzánk vacsorázni! Nagyon finom halkülönlegességeket csinálok, nem fogják megbánni – mosolygott nyájasan az asszony. – Addigra már Liam kis unokám is megérkezik, megismerkedhetsz vele is, Josh!

Ja, hogy lesz itt még valaki? Szuper, remélem valami kis idegesítő kisgyerek lesz, aki végigkísér a nyaraláson.

Kipakoltuk a csomagjainkat, kicsit ledőltünk, aztán le is mentünk Mr. és Mrs. Padbury-hez.

 - Jöjjenek csak, már kész van minden – húzott ki két széket az étkezőasztaluknál a néni. Konkrétan egy egész terülj-terülj asztalkám volt ott, annyi kajával, hogy hirtelen azt se tudtam felismerni, hogy most akkor is mi is a választék. A számban összefolyt a nyál a sok étel láttán, azt éreztem, az összeset meg bírnám enni egyhelyben, legyen az bármi. (Persze annyira ismertem magamat, hogy az étvágyam mindig nagy, de a végén úgyis annyit eszek, mint egy lány. Emiatt a suliban is rendesen cikiznek, annak ellenére hogy nem tehetek róla, hogy ennyi fér belém.) Mindenki leült az asztalhoz, és már csak egy teríték maradt, amely előtt senki sem ült. Gondolom az unoka helye lehetett.

-  Hol van már ez a Liam fiú… hogy ennek mindig el kell késni a vacsoráról! Megáll az ész! – csóválta a fejét Mrs. Padbury.

- Ne bosszankodj mindig Mama – szólalt meg férje végigsimítva a vállán, majd figyelmesek lettünk a kinti kapu záródásának hangjára. – Na, látod már itt is van! – intett kifelé.

- Akkor már várjuk is meg az én kis mókuskám – mosolyodott el Mrs. Padbury. Látszott rajta, hogy biztos nagyon szereti. Tipikus, tankönyvi nagymama volt – a kis otthonkájával, rövid bongyori hajával, és mosolygó szemével. Kár, hogy az én nagymamám meghalt, amikor még kicsi voltam, a másikat pedig még csak nem is ismertem soha. Egy nagymama mindig jól jön az embernek – ha éhes vagy, fáradt vagy, szomorú vagy, ők mindig ott vannak végső menedékként, rájuk mindig számíthatsz. Biztos voltam benne, hogy Mrs. Padbury is hasonló lehet. De nekem ez már sajnos kimarad az életemből.

Egy perc múlva be is toppant a „kis” unoka, aki… nos, egyáltalán nem olyan volt, akire számítottam. Először is, nem volt kisgyerek, de még csak simán gyerek sem. Határozottan nem. Láttán majdnem kiesett a villa a kezemből.

Egy magas, széles vállú, sportos testalkatú, zafírkék szemű, körülbelül velem korabeli srác volt az a bizonyos unoka, akit az előbb Mrs. Padbury „mókuskának” hívott. Nos… szép termetű, kifejlett mókus, az biztos.

Akkor jöttem rá, hogy létezik számomra szebb Mr. Peterson szemeinél.

Raise You, like a Phoenix - 9. rész

"Te jó ég, mi történik?"

Aiden immár sokkal jobban odafigyelt mindenre, amit csinált: talán kissé érettebb lett a gondolkodása azután, ami történt vele. Teljesen jól helyt állt a piacon Brant mellett, és árulta a forró csokoládét. Mielőtt még bármihez hozzáért volna, mindig átgondolta, hogy érzi magát épp, hogy nehogy újra felgyújtson valamit.

- Áhh… - ásított egy nagyot Brant az esti zárás után. – Hát ez egy kifejezetten fárasztó nap volt. Jól meg is fájdult a fejem – ráncolta össze szemöldökét.

- Megpróbáljam meggyógyítani? – kérdezte segítőkészen Aiden, és már rakta is Brant homlokára a tenyerét.

- Huh, nem, köszönöm Aiden – vette le finoman a már-már forró kezét a fejéről. – A végén még felgyújtod a hajamat… nem szeretnék kopasz lenni, nem állna jól – nevette el magát Brant. – Bemegyek a gyógyszertárba fájdalomcsillapítóért. Aztán fogunk egy taxit majd, mert lekéstük az utolsó buszt is.

A piac mellett volt egy gyógyszertár, de sajnos éppen bezárt mire odaértek. Emiatt egy messzebbihez kellett gyalogolniuk, amelyhez szűk utcákon át vezetett az út. Egy lélek sem járt arrafelé; az utcai lámpák közül csak pár világított, épphogy egy kis fényt adva útjukon. Aidennek valamiért kellemetlen érzése támadt, de inkább nem említette ezt meg Brantnek.

- Várj meg itt, mindjárt jövök – mondta Brant, mikor megálltak a kapu előtt. Egy kerthelységen belül volt a gyógyszertár, ahol kis zárt ablakon keresztül várták a beérkező vásárlókat. Aiden bólintott, és nézte, ahogy Brant besétál a sötétbe. Valamiért egyre rosszabbul kezdte magát érezni, és legszívesebben azt mondta volna neki, hogy ne is menjen be, de mivel nem akart akadékoskodni és gondot okozni, így továbbra sem szólt.

Leült a kapu mellett lévő padra. Érzékszervei kiélesedtek, minden egyes neszt tisztán meghallott: a denevérek szárnyának csapását a fák felett, a frissen lehullt falevél érkezését a földre. Egyszer csak suttogásokra lett figyelmes az épület egyik oldala felől. Egyre inkább felerősödtek a hangok, mintha csak mellette ültek volna az emberek, de mikor körbe nézett, még mindig nem látott senkit. Azonban azt tisztán érezte, hogy nincsenek egyedül.

Brant végzett a gyógyszertárban, és elkezdett visszafelé gyalogolni, mikor a suttogó hangok forrásai hirtelen előbukkantak, és két alak állta el útját. Aiden azonnal megérezte, hogy ez rosszat jelent. Mikor egyikük előrántott a zsebéből egy kést, egy tizedmásodperc alatt termett ott, izzó szemekkel és lángoló testtel, mely bevilágította az eddig sötétségbe borult udvart. Azonnal a földre terítette a késelni készülő alakot vállánál fogva, és önkívületi állapotba kerülve kezdte elégetni a talajnak szorítva. Társa azonnal elszaladt ijedtében.

- Ne, Aiden!! – kiabált Brant, de mind hiába: Aiden csak szorította, ő pedig nem tudta sehogy sem megállítani, különben ő is szénné égett volna. A férfinak szinte még arra sem volt ideje, hogy fájdalmában kiáltson: azonnal lángra kapott a teste, és olyan mélyen megégett, hogy szörnyet halt.

- Kérlek, Aiden, hagyd abba! – sírta el magát kétségbeesésében Brant, mire Aiden felállt. Szeméből eltűnt az őrült izzás, a testén lévő lángcsóvák lassan visszahúzódtak, és magához tért. Összeráncolt szemöldökkel nézte az előtte heverő holttestet, és szemeiben könnyek gyűltek. Brantre pillantott, aki kétségbeesett arccal nézett vissza rá.

- Bántani akart! – kezdett zokogni Aiden. Tudta, hogy rettenetes dolgot művelt. - Én… én csak meg akartalak védeni! Nem akartam…

Ezt nem hiszem el. Megölte. Megölt egy embert.

- Most mit csináljunk? – fogta a fejét Brant, és gombóc keletkezett a torkában a pániktól.

- Csak azt akartam, hogy téged ne bántsanak! – mondta zokogva Aiden, közelebb lépdelve Branthez, aki már nem tudott rá haragudni. Tudta, hogy most neki kell helyt állnia, és megnyugtatnia őt, mielőtt még nagyobb baj lesz.

- Jól van. Nyugodj meg Aiden, nem lesz semmi gond. Megoldjuk – kezdett el agyalni, és szinte már el is nevette magát keseredettségében. Tényleg úgy érezte, mintha csak álmodna, és ez a valóságban nem történhetne meg. – Figyelj. Hol van az a ház, amit felgyújtottál nem rég?

- Nincs messze, az is a város szélén volt – törölgette könnyeit Aiden. – Megmutatom ha kell.

- Oda fogjuk vinni ezt a testet, de a lehető legcsendesebben, úgy hogy senki se vegye észre. És meg is van, hogy hogyan – nézett az utca végén lévő útépítkezés során otthagyott talicskára.

Aiden elrohant a talicskáért, és a homokot letakaró fekete fóliáért. Óvatosan belehelyezték a holttestet, mely szinte szenesre volt égve. Brant könnyes szemekkel, de megkeményedve próbálta megtartani lélekjelenlétét.

A lehető legeldugottabb utakon tolták végig a talicskát, és sikerült a leégett ház egyik sarkában elhelyezni a testet.

- Így talán megúsztuk a bajt – törölte le a homlokán keletkező izzadtságcseppeket Brant.

- Annyira sajnálom – mondta Aiden ismét könnyeivel küszködve. – Nem akartam.

- Tudom – fogta meg a kezét Brant.

Aiden nem csak tette miatt sírt. Azért is, mert kezdte érezni, hogy talán valóban igaza van Brantnek: ő nem való az emberek közé. Abba viszont nem tudott belegondolni, hogy valaha is Brant nélkül éljen.

Aznap éjjel Brant nem tudott aludni. A mai nap nagyon elgondolkoztatta: hiszen Aiden véget vetett egy ember életének egy szempillantás alatt. Azonban nem azon agyalt, hogy ezentúl ő is fél tőle, épp ellenkezőleg: azt tartotta a legfurcsábbnak, hogy egyáltalán nem tartott Aidentől.

Ha ő nincs, lehet hogy már nem élnék.

Elege volt a céltalan ágyban fekvéstől, így inkább úgy döntött, benéz hozzá. Úgy tűnt, békésen alszik, és Brant tényleg igyekezett a lehető leghalkabb lenni, mégis kinyílott a porcelánbaba-arcú Aiden aranybarna szeme.

- Aludjál csak tovább – suttogta Brant mosolyogva, és ki is ment a szobából.

Ahogy Brant kiment, Aiden sem tudott tovább aludni. Felült az ágyon, és azt érezte, szeretné tovább nézni a mosolyát. Amikor Brant mosolygott rá, mindig jó érzés töltötte el őt. Ahogy erre gondolt, gyomrában és mellkasában forróságot érzett. Szinte észre sem vette, de a takaró elkezdett égni rajta.

- Francba – kelt ki az ágyból, és sóhajtva nézett a szenes ágyneműre. Úgy döntött, inkább kimegy Branthez.

- Brant? – kukucskált ki a szobából. A megszólított a kanapén ülve olvasott egy régi újságot, ezzel próbálta elütni idejét. Mikor a nevét hallotta, Aidenre nézett.

- Hát te nem alszol? – mosolyodott el Brant, és letette az újságot. Ismét ott volt a forróság Aiden mellkasában.

- Nem tudok. A takaróm is elégett… megint – ült le a kanapé szélére Aiden.

- Miért nem tudsz? – húzódott kicsit közelebb Brant.

- Itt… - mutatott a mellkasára Aiden – Mi ez az érzés? Amikor ilyen furcsát érez az ember a mellkasában és a hasában.

Brant arcára kaján vigyor ült.

- Na mi az? Csak nem szerelmes lettél? Talán az a csinos lány a piacon, aki minden nap kér forrócsokit?

- Nem, én ezt akkor érzem, ha téged látlak boldogan. Nem értem, eddig ez sosem volt.

- Oh… - Brant szívét melegség töltötte el, és elmosolyodott. Nem tudta, hogy működik Aiden, pontosan milyen érzései vannak, de abban biztos volt, hogy szereti őt, és jól esett neki. Furcsa, hogy talán még egy emberrel sem volt olyan viszonyban, mint amilyenbe Aidennel került együtt töltött idejük alatt.

Csak értetlenül nézett nagy aranybarna szemeivel Brantre, aki valójában szinte észre sem vette eddig, milyen gyönyörű teremtés is Aiden. Most, hogy itt ült vele szemben, valahogy jobban elkezdte megfigyelni. Hibátlan, hamvas arcbőre volt, telt szája, és kissé hullámos-borzas, vöröses barna haja, mely a fényben aranylóan fénylett. Tökéletesen kifejlett nyúlánk férfi testalkata volt, kulcscsontjai enyhén kiemelkedtek bőre alól. Tényleg látszott rajta, hogy nem evilági lény.

Vajon mi lesz az ő sorsa? Lehet, hogy egy nap arra kelek, hogy már nem is él. Nem tudhatom. De a szívem szakadna meg.

- Én most miért érzem azt… - szakította meg Aiden Brant elrévedését. - …hogy a szám – mutatott rá a sajátjára – azt akarom, hogy ott legyen? – érintette meg Brant alsó ajkát.

Először Brant nem is értette, mit akar ezzel mondani Aiden, de hirtelen csak arra eszmélt, hogy egyre közelebb hajol hozzá. A levegő egyik pillanatról a másikra felforrósodott, és Aiden lassan hozzáérintette az ajkát Brentéhez. Ahogy ez megtörtént, forróság öntötte el a testét, akár csak Aidenét. Iszonyatosan furcsa, mégis jól eső érzés volt ez.

Te jó ég, mi történik?

Ballada - 2. rész: A jégen kívül

Briannel megvártuk amíg a fiúk átöltöznek, aztán hivatalosan is bemutatott nekik. Elsőként Javinak mutatkoztam be, aki széles mosollyal üdvözölt, és férfias kezével finoman, de határozottan fogta meg az enyémet. Tipikus déli, hódító szépfiú kinézete volt, és a kisugárzása sem volt más. Nam sajnos nem tudott velünk tartani, de gyorsan neki is bemutatott a nagybátyám. Ekkor Yuzu még az öltözőben volt.

- Yuzu, éhen halunk! – kiabált neki be Brian, ő pedig visszakiabált, hogy „jövök”. Sietve kijött az öltözőből, a táskáját cipzárazva, aztán rám nézett egy pillanatra, majd az edzőjére. Egy pillanatra végig futott a gyomromban az a bizonyos furcsa érzés, olyan izgatott voltam. Nagyon más volt így látni, közelről, jégen kívül. Tényleg olyan finom vonásai voltak, mint ahogy az a felvételeken és képeken látszik. És nagyon fekete, kicsi, mandulavágású szemei. Nyilván valóan ez nem meglepő, hiszen ázsiai – de nekem nincs egy ázsiai ismerősöm sem, és nem is nagyon beszélgettem még egy ilyen emberrel sem, így számomra ez különlegesnek hat.

- Ő itt az unokahúgom, Lisa. Most vendégségben van nálam a nyáron. Eljött megnézni egy pár edzést, és most ő is eljönne enni velünk – mondta neki Brian, ő pedig bólogatott, majd ismét rám nézett. Ah, miért kezd el lángolni az arcom, ha rám néz?!

Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy most akkor hogy is mutatkozzak be? Hisz ő japán. Hajoljak meg? Vagy azért nyújtsak kezet? Vagy várjam meg amíg ő nyújt? Vagy… - ezek a gondolatok suhantak át egy másodperc alatt az agyamban, de aztán végül ő kezet nyújtott nekem.

- Helló, Lisa vagyok, nagyon örülök – fogtam meg a kezét, amely olyan karcsú volt akár csak ő maga.

- Yuzuru Hanyu vagyok, én is örülök – mondta, miközben gyengéden kezet fogott velem egy udvarias mosoly és apró meghajlás kíséretében. Gyorsan én is követtem, és meghajoltam.

Basszus, legalább úgy érzem magam, mint más amikor Brad Pittel találkozna.

- Akkor menjünk szerintem -  mondta Brian, megveregetve Yuzu és Javi vállát, és el is indultunk.

Az étterem ahová mentünk, leginkább ilyen gyorskajálda-szerűségnek felelt meg.  Többféle hamburgert, vimpit, pizzát, sültkrumplit és egyéb egyszerű kajákat lehetett kapni. Én gyorsan kértem egy hamburgert – ezzel nehezen lehet mellényúlni – és a többiek is rendeltek. Miután elment a pincér, a mellettem ülő Brian elkezdett Javival beszélgetni a mai edzésen való teljesítéséről. Én csak ültem szótlanul, mint a kuka, és igyekeztem azon, hogy ne látsszon, mennyire zavarban vagyok attól, hogy Yuzu előttem ül. Igazából csak pár pillanat erejéig mertem ránézni, nehogy azt higgye, bámulom. Ő koncentráltan figyelte Javiék beszélgetését – gondolom neki kicsit nehezebb volt megérteni az angolt – és néha hozzászólt, iszonyatosan aranyos akcentussal. Elsőre el is mosolyodtam rajta, és nagyon igyekeztem, nehogy észrevegye.

- Basszus, ne csak szakmázzunk itt, szegény Lisa halálra unja magát! – fogta meg a vállamat Brian. – Bár korcsolyázni nem tud, ellenben profi szinten zongorázik.

Kösz, de NE. Brian, kérlek, csak ezt ne hozd fel!

- Ah, komolyan? Wow! – mosolygott szélesen rám Javi, Brian pedig büszkén bólogatott. Ekkor már Yuzu is engem nézett érdeklődve, valamiért úgy éreztem, hogy belém fúródik a tekintete. Ah, nagyon utálom ha rólam van szó.

- Nincs ebben semmi különös… - tűrtem hátra zavaromban a hajamat a fülem mögé, és megvontam a vállamat. – Ezt tanulom, máshoz nem is értek.

- A zongora nagyon szép. A kedvenc hangszerem – mondta Yuzuru kissé akadozó angollal, majd rám mosolygott. Egy pillanatra el kellett gondolkoznom rajta mit is mondott, mert nehezen volt érthető ahogy beszélt, de megértettem. Egy másodperc erejéig visszamosolyogtam rá, majd tekintetem visszaemeltem az asztal pultjára, ahol eddig is volt.

- Mindig is meg akartam tanulni zongorázni – mondta Javi. – Biztos nehéz lehet! Az a sok ujj össze-vissza megy… - imitálta az asztalpulton a zongorázó mozdulatokat.

Kicsit kuncogtam rajta.

- Hát, sokat kell gyakorolni… de amit ti csináltok, sokkal nehezebb. Könnyen megsérültök, el sem tudom képzelni, hogy lehet ezt kibírni.

- Minden művészetnek megvannak a maga nehézségei és szépségei – mondta bölcsen Brian.

Meg is hozták a kajánkat végre. A nyál összefutott a számban, mikor elém tették a hatalmas amerikai hamburgert. Oké, de most próbáld moderálni magad Lisa, ne úgy egyél mint egy disznó…

Azon gondolkoztam, szegény Yuzunak milyen nagy váltás lehetett az otthoni japán konyháról ez a nehéz, zsíros amerikai kaja. Bár gondolom már megszokhatta ez alatt a három év alatt. Ahogy fogta a sültkrumpliját, észrevettem, milyen szép kezei vannak. Basszus, én tényleg egy beteges fangirl lettem.

- Lisa, akartam mondani neked valamit – mondta Brian két falat között. - Úgy tűnik, szeretsz ott lenni a cricket klubban, nem igaz?

- Igen, nagyon élvezem nézni az edzéseket – bólogattam mosolyogva.

- És mit szólnál, ha még pénzt is keresnél vele? Tudnék ajánlani neked itt egy kis nyári munkát, így legalább biztos van mivel elütnöd itt az időt. Nem lenne bonyolult, egy kicsit segítened kellene a kölcsönözhető korcsolyákat karban tartani, illetve a tréningek után egy kicsit kitakarítani. Ezen kívül néha előfordul, hogy kamerafelvételt csinálunk a srácokról, hogy vissza tudjuk nézni a hibákat. Ebben is segíthetnél, hogy ne folyton nekem kelljen, vagy Tracynek. Mit szólsz?

Magyarul végre lenne egy hivatalos ürügy, hogy folyton ott lógjak, és nem kellene kellemetlenül éreznem magam miatta? Minden nap ott lehetek, és nézhetem Yuzut, ráadásul pénzért? NANÁ HOGY!

- Ez szuperül hangzik – vigyorodtam el örömömben. – Nagyon szívesen elvállalom!

- Szuper! Srácok, van egy úgy tag a társulatban – mondta Brian, és megveregette a vállamat. A többiek is örömmel mosolyogtak rám.

A hangulat az idő elteltével egyre jobban feloldódott. Én csendes maradtam szokás szerint, de azt vettem észre, hogy Yuzu teljesen máshogyan viselkedik a jégen kívül. Edzés közben eszméletlen katonás renddel és fegyelemmel dolgozik, itt viszont teljesen leenged, sokat mosolyog és nevet, főleg Javival. Úgy tűnik, ők ketten nagyon jól megvannak, és bár Yuzu angolja néha tényleg kissé érdekes, Javi mellett teljesen feloldódik minden gátlása. Nagyon élveztem ezt a vacsorát, annak ellenére hogy nem beszéltem sokat; elég volt, hogy a társaságukban lehettem. Remélem lesz még ilyen alkalom!

Másnap már kezdtem is a munkát. Igazából egyelőre nem sokat kellett csinálnom. Először sorba kellett rendeznem a korcsolyákat lábméret szerint a kölcsönzőben (ahonnan szerencsére ráláttam a pályára), este pedig egy kicsit fel kellett söpörnöm a pálya körül. Az utolsó korcsolyázó Yuzu volt, ő maradt ott gyakorolni. Ez volt az első alkalom, hogy csak ketten voltunk egy helységben, és kissé zavarban voltam.

Találtam az egyik padon egy pulóvert, de nem Yuzu cuccai között volt. Mondta Brian, hogy a talált tárgyakat rakjam el a raktárba, de nem tudtam, Yuzué-e.

Zavarjam meg a gyakorlásban? Egyáltalán hogy szólítsam meg? Japánban mindig raknak valamit a név mellé. Yuzuru-kun? Vagy hülyén jön ki? Brian és Javi Yuzunak hívja, de lehet hogy csak azért, mert már jóban vannak. Úr Isten…

Egy pár percig ezen hezitáltam, aztán végül bátortalanul a nevén szólítottam a pálya széléről. Elsőre nem hallotta, így muszáj volt hangosabban megismételnem.

- Öhm… Yuzuru! – Erre már idefigyelt. – N-ne haragudj… - Megint lángolt a fejem.

Oda korcsolyázott hozzám, érdeklődve nézve.

- Ne haragudj, nem akarlak zavarni, csak… ez… - néztem a kezemben lévő fekete, garbós kötött pulóverre – …szóval, ez a te pulóvered? Vagy… valaki itt hagyta?

- Nem, nem az enyém – rázta meg a fejét, és barátságosan rám mosolygott.

- Oh… értem. Oké… ne haragudj hogy megzavartalak – mondtam, és valamiért automatikusan meghajoltam egy kicsit.

- Nincs gond – mosolyodott el szélesebben, és bólintott egyet a fejével. Elindult vissza a pálya közepére. Én elindultam a raktár felé, mikor hirtelen a nevemet hallottam a hátam mögül.

Ez most Ő volt?

Megfordultam, és Yuzuru nézett rám.

- Hogyan mész haza innen?

Sűrűen pislogtam meglepettségemben. Ezt meg miért kérdi?

- Azt hiszem… gyalog. Igen, Brian nem lakik annyira messze innen.

- Csak mert mi ketten vagyunk itt, senki más. Késő van, és lehet hogy veszélyes egyedül menned. Ha gondolod, elviszünk, anyukám úgyis eljön értem.

Úr Isten. Ennyire kedves, hogy erre is gondol?

- Oh… Jézusom, miattam nem kell kitérőt tenni, tényleg közel van! – tűrtem el a hajamat zavaromban.

- Kérlek, fogadd el. Tényleg nem jó környék, főleg egy fiatal lánynak.

Már megint lángol a fejem. Remek.

- Hát… nem is tudom, ha nem nagy kitérő, akkor… nagyon köszönöm, elfogadom.

Kiszélesedett a mosolya.

- Rendben – bólintott - Fél óra múlva érkezik az anyukám. Hamarosan lejövök a jégről, átöltözök – mondta, majd visszakorcsolyázott középre, és elkezdett egy forgást gyakorolni. Egy pár másodpercig még néztem őt – egyszerűen sosem tudtam megunni a látványát – aztán elvittem a pulcsit a raktárba. Nagyon örültem neki, hogy megkérdezte ezt. Nem is tudom elhinni, hogy egy srác hogy lehet ilyen… tökéletes, mint ő. Biztos vagyok benne hogy vannak neki is hibái. De egyelőre képtelen voltam látni őket.

Amíg Yuzu átöltözött és lezuhanyozott, én gyorsan felsöpörtem a padok körül. Még nem is végzett, mire az anyukája megérkezett, és belépett a pálya ajtaján. Egy átlagos, alacsony kis japán nő volt, egy egyszerű virágos nyári egyberuhában.

Most Ő nem tudja hogy én ki vagyok. Mégis bemutatkozzak annak ellenére hogy nincs itt Yuzu? Megint olyan hülye helyzet ez…

Szerencsére nem kellett tovább stresszelnem, mivel az említett kissé még vizes hajjal, de megérkezett.

- Anya! Szia – szólalt meg japánul Yuzu (legalábbis úgy tudom, ezt mondta), és átölelte. Nagyon aranyosnak tűnt az anyukája, és látszott, mennyire szereti a fiát. Ezután valamit japánul kezdett hadarni, és rám mutatott - gondolom elmagyarázta ki vagyok, és hogy hazavihetnek-e.

Az anyukája rám nézett, kedvesen mosolygott és felém nyújtotta a kezét. Meghajolva bemutatkoztunk egymásnak, majd bátran hívott magukkal a kocsiba.

Az úton végig japánul beszélgettek, így egy árva kukkot sem értettem. Iszonyú fura nyelv ez, sosem tetszett igazán, de Yuzutól mégis valahogy szebben csengett.

- Itt, itt vagyunk. Köszönöm szépen… Arigatou – mondtam nekik, és úgy látszott nagyon tetszett nekik hogy japánul próbálkoztam, mivel lelkesen felnevettek. – Jó éjszakát!

- Jó éjszakát Lisa – integetett még egy utolsót a lehúzott ablakon keresztül nekem Yuzu, és elhajtottak. Sötét mandulavágású szemének pillantása megmaradt az elmémben.

***

- Neked tetszik ez a lány – mosolygott Yuzu édesanyja, miközben az utat nézte a volán mögül.

- Mi? Honnan veszed? – kerekedtek ki Yuzuru szemei. - Ez nem igaz – tette keresztbe maga előtt a kezét, és zavarában minél inkább a mellette lévő ablakon bámult kifelé.

- Ismerlek, Hanyu Yuzuru – borzolta meg gyorsan hajkoronáját az anya, mire Yuzu duzzogva levette magáról a kezét.