Zongoralecke - 4. rész

     - Nocsak, az esküvői évfordulónkra kapott ruhádban kell menni randizni, Loren? – szólalt meg részeges hangon. Fintorral néztem a lepukkant, borostás férfi szemébe.

    - Semmi közöd hozzá – válaszoltam közönyös hangon, és mintha nem is foglalkoznék vele, levettem szandálomat. Bár legbelül szétmart a feszültség, ezt igyekeztem nem mutatni.

     - Ha jól emlékszek, hm… - dörzsölte meg a borostáját - …talán még azt a cipőt is az én fizetésemből vettük. – mondta gúnyos hangon.

     - Akkor tessék, itt van – rúgtam felé a két cipőt, és rá se nézve indultam ideges léptekkel a mosogató felé, ahol megnyitottam a vizet, és elkezdtem kezet mosni.

      Volt férjem kuncogott egyet, majd nagyot szippantott a füstölgő cigarettájába, és az egyik kint maradt mosatlan tányérba elnyomta. Kislányom félénken befogta orrát, Niall pedig a lehető legtávolabb hajolt a fehér füstgomolyagtól.

     - Na, és hogy tetszett a kedves leendő „új apukának” a kinyalt éned? Sikerült meggyőzni annyira hogy megfektessen? Biztos porosodhatsz már odalent – nevetett fel harsányan.

     Gyomromban hatalmas ideggóc képződött, mely csakis arra várt, hogy kirobbanhasson onnét. Határozott, ideges mozdulattal zártam el a csapot. Lecsuktam szemeimet, megszívtam magam, és megfordultam volt férjem felé; majd a pultnak támaszkodva nyitottam fel pilláimat, melyek mögül mérhetetlen gyűlölet áradhatott.

     Megpróbáltam nem tudomást venni az undorító beszólásáról, és egyelőre még halk hangon szólaltam meg.

     - Hányszor mondtam, hogy ne gyere ide?

     - ÉN ne jöjjek ide? – mutatott mellkasára tágra nyílt szemekkel, majd ismét felkacagott, és fel akart állni, mire gyermekeim leugrottak öléből, és szorosan egymás mellett állva figyelték az eseményeket. – Elfelejtetted, hogy annak idején kinek a pénzéből is vettük meg ezt a csinos kis lakást, Loren? Hm?  - volt férjem egyre közelebb jött felém, mire a gyomrom teljesen görcsbe rándult, de még mindig figyeltem rá, hogy félelmemet ne vegye észre. Fejemet enyhén felszegve, kezeimet magam előtt karba fonva álltam undorító, a piától vöröslő tekintetét. – Hát mit képzelsz te? Azt hiszed te megtilthatod nekem, hogy ide jöjjek? Ne röhögtess – ismét nevetett, és immár egészen közelről érezhettem alkoholos-dohányos szagát. – Miért baj, ha néha kicsit átugrok, hm? – váltott „ál-babázós” hangnemre, és végigsimított az arcomon egyik kezével, mire összerezzentem, és azonnal lelöktem a kezét magamról. Továbbra is ugyanazzal a villámokat szóró tekintettel lepleztem belső rettegésemet.

      Akkoriban minden áldott nap ezt az érzést kellett átélnem.

     - Mert mást se tudsz csinálni, csak bebüdösíted az egész házat, és újra és újra felidézteted bennünk a jelenléteddel, hogy pokol volt veled az életünk – mondtam halkan, bár hatalmas feszültséggel teli hanggal.

     - Igen, Loren? Pokol? – váltott vissza komoly hangnembe, és immár feljebb emelte a hangját. - Vajon a gyerekek is így gondolják? - A gyerekek felé fordult, és közelebb lépett hozzájuk, akik erre kissé összerezzentek. - Pokol volt az élet az apátokkal, drágáim? Utáljátok a papát?

     A kicsik egy ideig csak pislogtak, nem tudták mit mondjanak szegények.

     - Na mi van? Ilyen nehéz a válasz?! – emelte még feljebb a hangját, és közelebb hajolt hozzájuk.

     - Hagyd őket békén!! – váltottam én is hangosabb hangnembe. Ezután Mike visszafordult hozzám.

     - Tudom hogy te neveled ellenem őket – mutatott felém, és ismét közelebb jött hozzám. – De megmondtam. Megmondtam már nagyon-nagyon sokszor neked, és most is elmondom: hiába minden próbálkozásod, mert ez a két gyerek nálam fogja végezni, ha felnő. Melletted semmi jövőjük nincsen!

     - Ezek a gyerekek már most gyűlölnek azért amit tettél Mike, és ha felnőnek, nemhogy kimenni nem fognak veled, de egy szót nem fognak váltani veled – mondtam mondatom utolsó felét lassan taglalva, és visszavágólag én is közelebb hajoltam arcához. Ezután már éreztem mi jön: ugyanis felismertem azt a pillantást, ami ekkor Mike szemeiben megjelent. Kissé hátrébb lépett tőlem, orrlyukai kitágultak, és kissé oldalasan nézett rám. Megszívta magát, és kezeit maga mellett ökölbe szorította.

     - Te kis kurva!! Most aztán megbánod mit mondtál az előbb!! – kezdett el ordítani, és megindult felém. A gyomrom teljes görcsbe rándult, szemeimet összeszorítottam, torkomban pedig egy pillanat alatt gombóc keletkezett. Azonban ez alatt a pár másodperc alatt hallottam a bejárati ajtó mögül futó lépteket, és már épp a vállam szorította Mike egyik keze, amikor valaki berontott a bejárati ajtón. Kinyitottam a szemeimet, és megláttam Mr. Leet, az én kistáskámmal a kezében.

     Mike durva mozdulattal elengedett, és nevetve fordult az imént betorpant személy felé.

     - Ez az? Ez a kis rizsevő nyutvasz?!

     Nem bírtam tovább: könnyeim patakozva folytak végig orcámon és remegő államon, miközben Mr. Lee felé néztem, aki idegesen összevonta szemöldökét, és lassan lerakta a konyhaasztalra a táskámat. „Menjen el…” – tátogtam felé fejemet csóválva, de úgy tűnt, most nem igazán szeretné teljesíteni a kérésemet.

     - Azt hiszem ki kell hogy javítsam uram, mert a nevem nem „nyutvasz”, hanem Aston Lee. – szívta meg magát közelebb lépve Mike felé. Volt férjem – aki valóban jóval termetesebb alkatú volt nála - továbbra is csak nevetett.

     - Nem hiszem el Loren, komolyan – fordult vissza felém, és ismét vészesen közeledett. – Utánam… ezzel voltál kiporoltatni magad? Hát nézz már rá! – Ezután ismét komorrá vált a tekintete, és hirtelen elkapta az arcomat egyik kezével, állam alá helyezve. – Ráadásul abban a kibaszott ruhában, amit kibaszottul tőlem kaptál, baszd meg!! – ordította a képembe, és egyik kezét felemelte, mire én ismét összeszorítottam a szememet.

     Mr. Lee odalépett, és volt férjem karját erősen megragadta, majd elvonta tőlem.

     - Vegye le róla a kezét – nézett rá az idegtől megfeszülve.

     - Hogy mit csináljak? – vonta össze Mike a szemöldökét, és Mr. Lee felé kezdett lépkedni, aki egy pillanatra sem hátrált meg. Már egészen közelről néztek egymás szemébe. – Mit gondolsz ki vagy te itt, hm? Azt hiszed attól hogy megdugtad a nejemet, van bármi szavad? Elmondom, én megtettem ugyanezt több százszor! Vagy… ezerszer? Kit érdekel! Abból az ezerből meg még ezek is sikerültek itt! – mutatott az összebújt gyerekekre, akik csendesen pityeregtek a konyha egyik sarkában. – Hát kinek van itt szava? Neked? – mosolyodott el gúnyosan, és széttárta kezeit.

     Látszott, hogy Mr. Leeben  mérhetetlen düh fortyog.

     - Bár nem tartozom magyarázattal, de elmondom, hogy amit állít, nem történt meg. De ha így is lett volna, nem számít; mert az az erőszakos, undorítóan agresszív viselkedés amit tanúsít, mind arról tesz bizonyítékot, hogy ön még arra sem méltó, hogy ezzel a nővel egy levegőt szívjon; és bárki mást ezerszer jobban érdemelne meg, mint önt.

     Furcsálltam, hogy még mindig formális módban beszél vele, miután ilyen dolgokkal illette őt Mike, azonban az amit mondott, teljes mértékben leépítette az én buta volt férjemet.

     - Miket hordasz itt össze, te kis senkiházi?! – ordította a férjem, és hirtelen nagyot lendített egyik öklével, és egyenesen Mr. Lee arcába ütött, aki erősen hátrahőkölt.

     - Istenem…!! – kaptam a szám elé a kezem, és hangosan zokogni kezdtem. – Mike, hagyd békén!!

     Mr. Lee letörölte szája széléről a kiserkent vért, és pár pillanatig kissé zilálva a padlót vizslatta.

     - Látod, mekkora egy pina vagy – nevetett gúnyosan volt férjem. – Még egy ütést sem bírsz el, te szerencsétlen!

     - Innen is látszik – vágta rá rögtön – hogy tudja hogy igaz amit mondtam. Nem tud mással válaszolni, csak erőszakkal. Ez a gyenge emberek ismérve – lépett közelebb ismét a szemébe nézve.

     - Nézz már magadra!! – ordította el magát ismét Mike, és megint bevert egyet Mr. Leenek, aki majdnem elesett. Én nem bírtam nézni, arcomat kezeimbe temetve szaladtam zokogó gyermekeimhez, és bevittem a szobájukba. Visszafutottam a konyhába.

     - Megüthet engem akárhányszor, attól még ugyanúgy tudja, hogy igazam van!! – emelte meg a hangját Mr. Lee.

     A férjem az idegtől zilálva, felfújva állt előtte pár másodpercig, majd lassan felém fordult.

     - Ha ez kell neked, ez kell neked Loren – lépett közelebb – te döntöttél így. Majd meglátod, hogy mennyi sikered lesz egy szerencsétlennel. De áldjad, hogy nem Angliában dolgozok hanem Írországban. Mert így csak akkor jövök ide, ha épp haza jövök. De ha itt  lennék… - egészen közel hajolt hozzám, és taglalva folytatta: - …minden egyes nap idejönnék, mert éppen így tartaná kedvem. És azt csinálnék, amit akarnék, mert így tartaná kedvem. Ez az én házam. Az én gyerekeim laknak benne. – Ezután Mr. Lee felé fordult egy pillanatra. – Ismétlem: az ENYÉIM. – Visszafordult hozzám. – És akkor látom őket és viszem el, amikor akarom. Világos? Mert jogom van hozzá. És ezt neked egyetlen szó nélkül el kell tűrnöd. Ne próbálj meg előlem elmenni, mert tudod, hogy megtalállak.

     Elindult a bejárati ajtó felé, de megállt Mr. Leenél, és fintorogva végigmérte.

     - Te szerencsétlen. Meglátod, hogy neked is ugyanaz lesz a sorsod.

     Ezután fogta magát, és kiviharzott az ajtón.

     - Ó, édes Istenem… - temettem ismét kezeimbe az arcomat, és térdre rogytam. Teljesen kitört belőlem a zokogás. Mr. Lee azonnal odajött hozzám és a hátamra tette kezét.

     - Ne aggódjon, minden rendben. Most már nincs itt.

     - Annyira sajnálom… annyira… - csak ezt tudtam hajtogatni, miközben a könnyimet tenyerembe eresztettem. Testem rázkódott, és kétségbe estem.

     Ezért nem akartam hogy velem legyen. Hogy ne keveredjen bele. Ez egyszerűen elkerülhetetlen.

     - Jöjjön, üljön le, nyugodjon meg – vezetett a kanapéhoz, és leültetett. - Mindjárt jövök, megnézem a gyerekeket.

     Hallottam, hogy kedvesen beszél hozzájuk, így éreztem, hogy elég ha ő megy oda. Én képtelen lettem volna felállni most onnan. Lábaimat magamhoz felhúzva kuporogtam a kanapé szélén, és térdeimre helyeztem arcomat. Mikor még Mikekal éltem, akkor is mindig itt végeztem a veszekedések után… csak akkor már általában vérző arccal, és sajgó tagokkal.

     Nem tudtam abbahagyni a zokogást. Pár perc múlva éreztem, hogy Mr. Lee leül mellém, és átkarol.

     - E- ettől féltem… neh… nem akartam, hogy belekeveredjen…

     - Én viszont igen – simogatta a hátamat. – Már mikor elbúcsúztunk, éreztem, hogy valami nincs rendben. Azt gondoltam nem zavarok inkább, mert nagyon látszott hogy nem akarja hogy bemenjek. Azonban jól kihasználtam az alkalmat, mikor félúton hazafelé észrevettem, hogy bent hagyta a kocsiban a táskáját – mosolyodott el enyhén vérnyomos szájával.

     - Nem lesz vége soha. Újra és újra jönni fog, mint mindig, és ugyanezt fogja művelni – remegett meg az állam. – Ráadásul most még önt is megütötte…

     - Legalább nem önt bántotta – kuncogott egy pillanatra Mr. Lee.

     - Maga nem tudja mit csinál. Tényleg nem tudja, mire képes az én volt férjem! – hajtottam le a fejemet, miközben a könnyeim sorra csöpögtek ki szememből. Ismét elfogott az erős zokogás.

     - Ha rajtam múlik, többé nem lesz egyedül – húzott kicsit közelebb magához. Annyira el voltam gyengülve, és most rettenetesen jólesett, hogy itt van valaki. Hogy nem a díszpárnámat kell magamhoz szorítanom, és némán elaludnom a kanapén, hanem van valaki, aki hozzám szól, megvigasztal, és megvéd.

     Lehunytam szemeimet, és erőtlenül dőltem Mr. Lee felé, aki egy kicsit mégközelebb vont magához. Hosszú ideig így voltunk némán, mígnem erőtlen testemet elnyomta az álom.

     Reggel már egyedül ébredtem a kanapén fekve, és betakarva. Miután kinyitottam szemem, rögtön felültem, és Mr. Leet kerestem.

     Felálltam, és járkálni kezdtem a nappalival egybe nyitott konyhában, de nyoma sem volt. Bíztam benne hogy itt maradt, hogy talán lefeküdt valahol, de egyik szobában sem találtam. Azonban az nyugtató volt számomra, hogy a gyerekek pizsamában öltözve szundítottak ágyukban, és tudtam, hogy ezt is a tanár úrnak köszönhettem.

     Egyszer csak miközben csináltam magamnak egy kávét, észrevettem a konyhaasztalon egy cetlit, amelyen egy üzenet állt: „Remélem jobban van, Miss Camwell. A gyerekeket az éjjel lefektettem, miután ön elaludt. Minden jót kívánok, és bármi baj van, nyugodtan hívjon. Oh, majd elfelejtettem: várom a gyerekeket a zongoravizsgára! Az időpont: kedd, délután kettő óra.

Üdv! Mr. Lee”

     Már a sorok olvasása nyugtatóan hatott számomra. Fáradt, halvány mosollyal hajtottam össze az apró cetlit, és indultam a kávéfőző felé, ahol már el is készült a kávém.

     Aznap igyekeztem annyira összeszedni magam, hogy ne látsszon a munkahelyemen, hogy megviselt vagyok. Már visszament, most egy ideig nem fog jönni – mondtam magamba, mint mindig, mikor látogatást tett. Mike Írországban talált állást magának miután elváltunk, és csak ennek köszönhetem, hogy nem zaklat folyamatosan - csak akkor, ha épp van ideje visszajönni Angliába. Ez általában két-háromhavonta történik meg, de kivétel nélkül, mindig eljön ide. Simán be tud jönni a házba, és nem tilthatom meg neki, mert joga van a gyerekeit látni. A gyerekek pedig nem nyilatkoznak róla: nem mernek se rosszat, se jót mondani az apukájukról – bár inkább a jót, mert úgy gondolják, ezzel talán fenntarthatják a békét. Én tudtam hogy legbelül rettegnek tőle, és ezért mondtam dühömben Mikenak azt, amit. Ha felnőnek, és megértik mit is tett az apjuk velük, soha nem fogják megbocsájtani neki.

     - Üdvözlök minden kedves gyermeket és szülőt a zongoravizsgán – szólalt meg barátságosan Mr. Lee a zongora mellett állva, egyenesen az előtte ülő szülő-gyerek had felé fordulva. – Hát eljött a nagy nap. De nem kell izgulni, mindenki remekül el fogja játszani a darabjait, igaz? – mosolyodott el.

     Olyan furcsa volt most ott látni őt, mint tanár, és belegondolni, hogy a hétvégén mi történt. Láttam, hogy a szája szélén a seb már szinte teljesen begyógyult. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Amikor arra gondoltam, mi történt közöttünk a házában, bizsergős érzés futott végig rajtam – és akaratlanul is száját néztem, mindvégig, miközben beszélt. Ádámcsutkája mozgását, finom, férfias kezének gesztikulálását, arca mimikáját. Nem is fogtam fel, mit mondott, annyira elvette az eszemet teljes lénye. Ahogy telt az idő, és egyre közelebb kerültem hozzá, annál inkább kezdtem vonzódni iránta.

     - Akkor hát nem is húznám tovább az időt, talán olvasnám is a névsort, ami alapján elkezdjük a koncertet. Elsőként a legkisebbek jöjjenek…

     Egy aprócska kislány jött elsőként, és ült fel a zongorához. Nagyon aranyos volt, ahogyan szinte le se ért a lába a székről.

     - Jajj anya – szorította a kezemet Flora izgatottan. – Én annyira izgulok! – súgta oda.

     - Nem kell izgulni, nyugi! Ugyanúgy kell eljátszanotok most Mr. Leenek, ahogy órán szoktátok, csak most más is hallani fogja.

     - Teljes közönségünk van! – szólalt meg Niall kicsit hangosabban a kelleténél, én pedig szám elé tettem mutatóujjamat.

     - Halkabban! Hallgassátok a többieket is.

Még egy gyermek után már az én Florám jött. Próbált határozottan odaülni a hangszerhez, és elkezdeni a kis darabkáját. Mivel én nem értettem hozzá, nem tudtam mennyit rontott, de Mr. Lee arcát néztem, aki tanulmányozó szemmel nézett kislányom felé. Miután befejezte, és felállt a széktől, Mr. Lee elégedetten bólogatott.

     Niallről tudtam hogy nagyon izgul – talán még jobban mint Flora – de ő sosem vallotta volna be hangosan. Talán egyszer el is ronthatta, mert hirtelen megszűnt a zene, Mr. Lee szemöldöke felszaladt, és némán tátogta kisfiam felé, hogy „nem baj, folytasd!”. Végül valahogyan mégis csak a végére ért, és ő is kapott egy kis tapsot, mint mindenki.

     - Nagyon büszke vagyok rátok! – suttogtam erősen nekik, és mindkét csemetém fejére nyomtam egy-egy puszit. Mr. Leere is ránéztem, hátha idepillant, de csak bőszen jegyzetelt a naplójába. Biztos nagyon koncentrált, hogy minden gyereket végighallgasson megfelelően.

     A vizsga végén boldogan álltunk fel a székünkből, mikor az eredményhirdetésen kiderült, mindkét gyermekem ötöst kapott zongorából.

     - Aston bácsi! Aston bácsi!! – futott oda Flora és Niall a tanár úrhoz, mikor végre sikerült nekünk is utolsóként szóba elegyedni vele, a többi szülő után. A terem szinte teljesen kiürült ekkorra már.

     - Gratulálok nektek! Nagyon ügyesek voltatok – mosolygott kicsinyeimre szeretetteljesen. Imádtam, amikor így nézett rájuk.

     - És eldöntötte már hogy ki ülhet fel Mozartra? Ki volt a legszorgalmasabb? – kérdezte izgatottam Flora. Halálosan komolyan vette ezt, és erre várt egész félévben. Niall is kíváncsian pislogott Mr. Leere.

     - Háát… - simított végig saját állán Mr. Lee morfondírozó arckifejezéssel, mint aki tényleg keményen tanakodik valamin. – Nem is tudom. Ez egy nagyon nehéz kérdés. Nehéz dönteni, mivel mindketten nagyon szorgalmasak voltatok. Ezért úgy gondolom, talán mindketten felfértek a hátára.

     - Komolyan?! – ragyogott fel gyermekeim arca, és kivillantak Flora apró tejfogai. – Jajj de jó!

     - Sok dolga lesz Mozartnak ha minden gyereknek ezt megigérte! – kuncogtam Mr. Leere.

     - Igazándiból csak nekik mondtam ezt – lépett picit közelebb hozzám, és halkabban kezdett beszélni.

     - Nahát! De hogyhogy? – lepődtem meg.

     - Valahogy szóba jött, hogy Flora szereti a pacikat, és ekkor meséltem neki hogy van lovam. Úgyhogy, valamelyik nap át is jöhetnének. Én már a hétvégén is ráérnék.

     - Komolyan? Oh… nagyon köszönjük – mosolyodtam el, és átkaroltam két kisgyermekem vállát. – Oda melyik busszal lehet kijutni, azt esetleg tudja?

     - Jaj, hát persze, el is felejtettem mondani, én kimegyek magukért.

     - Ah, igazán nem ke-

     - Mondjuk valamikor kora délután ott leszek – vágott a szavamba, és rám mosolygott. – Például kettőkor.

     - Rendben – tűrtem el a fülem mögé a hajamból egy tincset egy apró bólintás kíséretében.

     - Itt is volnánk! – szólalt meg Mr. Lee, miután befordult kocsijával a „birtokára”. Most sokkal tisztábban láttam mint este, és még jobban elámultam. A háza nem csak belülről, de kívülről is nagyon szép – ráadásul ott volt mellette a hatalmas füves terület, és az istálló.

     - Mozart! Jövök hozzád! – kiabált Flora miután kiszálltunk a kocsiból.

     - Psszt! Ne ilyen hangosan, kicsim – szóltam rá.

     - Mekkora udvar! – ámult el Niall.

     - Ezt a házat és a területet a nagyszüleimtől örököltem. Mozart is az övüké volt, épp frissen betört csikó volt, mikor megkaptam – mesélt Mr. Lee, miközben beengedett bennünket a kapun.

     Utunk egyenesen az istálló felé vezetett, amelyhez egyre közelebb érve megéreztem a jellegzetes ló-szagot. Ritkán jártam ilyen helyen, és tetszett az egésznek a hangulata.

     Az épületbe belépve rögtön megpillantottan a gyönyörű, sötét-pej lovat, aki kíváncsian kukucskált kifelé a bokszából, egy-két szalmaszállal a szájában.

     - Szevasz kis jószág – közeledett teljes közvetlenséggel hozzá Mr. Lee, és megsimogatta az orrát. Ahogy láttam, az állatokhoz is mérhetetlen kedvességgel viszonyult. Kislányom szorosan fogta kezemet, és tátott szájjal bámulta a hatalmas lovat, Niall arcáról pedig le nem lehetett volna mosni a vigyort.

     - Gyönyörű ló! – dicsértem meg én is. Bár kissé féltem a lovaktól, így megtartottam a tisztes távolságot.

     - Köszönöm. Akkor rögtön fel is nyergeljük őt, mit szóltok? Akartok segíteni?

     - Igen! – vágták rá a srácok rögtön, bár én kicsit vonakodtam tőle.

     - Nem is tudom… nem túl veszélyes ilyen piciknek bemenni egy ekkora állathoz?

     - Ne aggódjon, Mozart a légynek sem ártana. – nézett rám nyugtatóan Mr. Lee. – Mindjárt jövök, csak gyorsan átöltözöm, és hozom a kellékeket, egy pillanat – mondta, és egy pár percre elszaladt az istálló hátsó részébe.

     Hamarosan vissza is tért egy nagy nyereggel és pár kellékkel a kezében, valamint most valóban igazi lovas ruhában volt, amit szokatlan volt rajta látnom az elegáns „tanáros” öltözék után. Fekete lovas csizmát viselt drapp színű lovas nadrággal, amely egészen feszülősnek volt mondható a lábán, és meg is akadt a szemem rajta egy pillanatra. Ehhez társult egy sima fekete póló, amely jól kiemelte felsőtestének alakját. Tüzetesen néztem Mr. Leet ebben a szerelésben, és rá kellett jöjjek, hogy egyre és egyre jobban tetszik nekem.

     Talán… tényleg teljesen belehabarodtam. Azt hiszem menthetetlen vagyok.

     Mr. Lee elmagyarázta és megmutatta, hogyan kell helyesen felnyergelni a lovat. Olyan jól magyarázott, hogy szinte úgy éreztem, én is fel tudnék rögtön nyergelni egyet – nem csoda, hiszen tanár. Gyerkőceim egy-egy mozzanatban be is segítettek, amit nagyon élveztek, és sokat simogatták Mozartot, aki tényleg nagyon jól tűrt szinte bármit – legalábbis eddig.

     Nemsokára már teljes felszerelésben vezette ki Mr. Lee lovát, mi pedig mentünk utána. (Bűnös szemeim egy pillanatra meg is akadtak a tanár úr így hátulról kivételesen jól szemügyre vehető hátsó felén is, melyen szépen feszült a lovaglónadrág. Szinte kezdtem saját magam előtt zavarba esni.)

     - Na, gyerünk! Ki akar az első lenni? – kérdezte a tanár úr, miután a karámba értünk.

     - Én! – tette fel egyszerre kezét rögtön mindkét gyermekem, mire Mr. Lee kuncogott egyet.

     - Na jól van, mivel Niall is úriember, ezért engedjük, hogy először a hölgy üljön fel. Mit szólsz? – simogatta meg Niall fejét Mr. Lee, aki bár kissé sajnálattal, de bólogatott egyet.

     Mr. Lee sok-sok körön keresztül vezette körbe Mozartot, Flora pedig olyan volt, mintha nem is evilágon lenne. Niall félénkebb volt, de láttam, hogy ő is élvezi, Mozart pedig tényleg rettentő higgadtnak tűnt.

     - Aston bácsi is tud lovagolni, igaz? – kérdezte a fiam, miután a tanár úr leemelte a lóról.

     - Bizony, tudok.

     - Mutassa meg nekünk Aston bácsi, hogyan lovagol! – kérlelte Flora, mire Mr. Lee elmosolyodott.

     - Hát, tulajdonképpen mutathatok valamit.

     - Ez az! – örültek gyermekeim.

     - De nem túl nagy szám ám! – mondta, miközben odament az egyik padhoz a karámon kívül, felvette magára a lovaglósisakját. Ezután visszaballagott a nyugodtan álldogáló Mozarthoz, majd lábát a kengyelbe tette és egy határozott mozdulattal a nyeregbe ült. Kesztyűs kezével szakszerűen megfogta a kantárszárat. A lovon ülve nagyon imponáló hatást festett.

     Szájával noszogató hangokat kiadva és sarkával enyhén megérintve a ló oldalát elindult a karámban. Látszott, hogy Mozart vele sokkal kevésbé megy óvatosan, és mennyire össze vannak szokva. Átváltottak ügetésbe, majd nem sokkal utána vágtába.

     Úgy tűnt, Mr. Lee egészen profi módon üli meg a lovat. Totálisan tudta hogy mit csinál. Szinte ámulva néztem őt, mert ha a zongoránál ülve láttam, sosem tudtam volna így elképzelni.

     A karám közepén állt egy ugrató, amely felé közeledni kezdett, és átugratta azt Mozarttal. Ez nagyon tetszett a gyerekeknek, mert kisebb kiáltás is elhagyta a szájukat ennek láttán. Ezután Mr. Lee és Mozart ismét felénk közeledett egyre lassítva, majd meg is álltak. Mr. Lee zilálva mosolygott ránk egyet.

     - Maga mindent ilyen profin tud csinálni? – kérdeztem ámulva.

     - Ez igazán kedves! De ez még elég messze áll a profitól. Bár én nem is akarok profi lovas lenni, ez csak a szórakozásom. Teljesen ki tud kapcsolni.

     - Azt elhiszem, mert látszott, hogy nagyon élvezi – mosolyodtam el.

     - Anya, te nem ülsz rá? – bökött meg kislányom, mire felvont szemöldökkel lenéztem rá.

     - Mi? Nincs az az Isten! Nagyon szép, de én félek a lovaktól. Még odamenni is, nemhogy felülni!

     - Biztos nem akarja? – kérdezte Mr. Lee, én pedig aggodalmas tekintettel ránéztem. – Nyugodjon meg, Mozart nagyon szelíd. Ágyúdörgés is szólhatna a füle mellett, akkor sem ágaskodna fel. Jöjjön csak! – ugrott le a lóról.

     - De… teljesen egyedül? Én nem tudom irányítani a lovat! Mi lesz ha elkezd futni?! – kezdtem kétségbeesni.

     - Akkor üljön mögém, és akkor biztosabban érzi magát. Így már jó lenne? – nézett a szemembe bizalomkeltően.

     Most komolyan üljek fel a lóra? Jézus Isten…

     - Hát… nem is tudom… - tűrtem el hajam egyik tincsét vonakodva.

     - Gyerünk, jöjjön! – intett egyet, és ismét helyet foglalt a lovon. Felém nyújtotta egyik kezét, és ennek már nem tudtam nemet mondani. Kissé remegő lábakkal a lóhoz léptem.

     - Lépjen bele a kengyelbe – bújtatta ki egyik lábát – aztán határozottan rúgja el magát és tegye át a másik lábát a lovon. Szorosan kapaszkodjon a derekamba, és nem eshet bántódása.

     - Rendben – bólogattam, és megpróbálkoztam azzal amit mondott. Bár nem sikerült elsőre, de a lényeg hogy a végén a lovon ültem. Alap esetben félénken karoltam volna át Mr. Lee derekát, de most rákényszerített a félelem hogy rögtön jó szorosan átöleljem. Kicsit furcsa is volt a közelsége számomra, de nagyon élveztem.

     - Azta! Mint egy herceg és egy hercegnő! – kiáltotta el magát csodálkozva Flora, mire odakaptam a fejemet, Mr. Lee pedig csak kuncogott.

     - Mehetünk? – szólt hátra szelíden, mire félve bólintottam. Mikor elindult a ló, alig hallhatóan elsikkantottam magam, de biztos voltam benne hogy az előttem ülő hallja, ugyanis éreztem, hogy rázkódik a mellkasa a kuncogástól.

     Elsőre nagyon félelmetes volt, de az idő elteltével kezdtem ellazulni. Mr. Lee mondta, hogy nyugodtan szóljak bármikor ha meg akarok állni, de a végén már egyáltalán nem akartam. Mosolyogva élveztem a kilátást a ló hátáról, a finom ringatását léptének, valamint egyben Mr. Lee biztonságot adó közelségét. A végén teljesen elszállt a félelmem.

     Jó pár kört mentünk így, mire leszálltunk. Az élmény a végére tökéletesen pozitív volt számomra, és azt gondoltam, nagyon szívesen csinálnám majd újra valamikor. Persze ezt nem várhattam el Mr. Leetől, eszem ágában sem volt konkrétan megkérni őt, ezért csak bíztam benne, hogy talán lesz még alkalom.

     A lovaglás és a ló lepucolása után a tanár úr beinvitált bennünket egy kis teára és uzsonnázásra a házba. A zongora láttán felidéződtek bennem a legutóbbi emlékek, melytől rögtön elpirultam. A gyermekeim mindenhez odafutottak és tüzetesen megvizsgálták, mint mindig mindent.

     Mr. Leenek volt egy belső vendégszobája, ahová uzsonna után elvonultak a gyerekek játszani, így pedig tudtunk magunk között is beszélgetni.

     - Megkérdezhetem… feltűnt azóta a volt férje? – kezdett bele a kényes témába félénken, miközben újabb adag teát töltött ki magunknak a konyhaasztalánál. Aprócska ideg futott végig a gyomromon, de tudtam, hogy erről beszélnünk kell, mert megtörtént, és egy pillanatra sem esett szó róla azóta.

     Megráztam a fejemet.

     - Nem jött. Ilyenkor, ha meglátogat, utána szinte biztos hogy több hónapig nem is jön, mivel kint dolgozik Írországban, ahonnan csak néha engedik haza őt. Azonban akkor mindig sikerül sajnos betérnie.

     - És gondolom maga nem tud ellene semmit sem tenni, hiszen a gyerekek láthatásához joga van – mondta Mr. Lee, és összeráncolt szemöldökkel beleszürcsölt forró teájába. – Ez szörnyű lehet.

     - Tudja, én nem akarom eltiltani a gyerekektől, mert az apjuk. Még ha bántotta is őket sokszor és nem igazán foglalkozott velük… azért biztosan szereti őket. Bár neki a gyerekek is általában a versengés tárgyai voltak, mint minden.

     - Istenem. Sosem fogom megérteni az ilyen embereket – csóválta a fejét elégedetlenül. – Ő… mindig ilyen volt?

     - Hm – mosolyodtam el cinikusan. – Tudom, miért kérdezi. Csodálkozik rajta, hogy is tudtam vele összekerülni. Nos, sokszor ezt magamtól is megkérdezem. Tudja… nagyon fiatal voltam még. Tizennyolc évesen összekerültem vele, és tizenkilenc évesen terhes lettem Niallel. Már akkor sem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de a gyerek mindent megváltoztatott… és végül elvett feleségül. De azt is csak a szülei hatására, akik bigottak, és mindenképp azt akarták hogy összeházasodjunk. – Sóhajtottam egyet. – Tudtam hogy már akkor rossz ötlet volt, gyerek ide vagy oda… - a múlt idézéseitől kicsit elérzékenyültem, és éreztem, hogy apró gombóc keletkezik a torkomban. Nem akartam sírni, de minél inkább erőltettem hogy ne, annál jobban növekedett… - Egyedül sokkal többre mentem volna, mint vele. Ez nagyon csúnyán fog hangzani, de az egyedüli dolog ami sokszor motivált arra, hogy vele maradjak, a pénz… egyedül nem bírtam volna még ekkor eltartani magunkat a gyerekekkel – hajtottam le a fejemet, és éreztem, hogy kiszivárognak a könnyeim.

     - Nem, nem hangzik csúnyán. Ez teljesen érthető – váltott még az előzőnél is gyengédebb hangnemre Mr. Lee. – Nem akar inkább a kanapéra ülni? Az kényelmesebb.

     Bólintottam, és a bögrénket megfogva át is vonultunk oda. Próbáltam összeszedni magam valamennyire, és lehajtott fejjel bámultam a padlót, míg vártam, hogy a könnyeim megszáradjanak.

     - Miss Camwell – szólított meg  Mr. Lee. – Ne szégyellje magát. Mondjon el bármit, ami jól esik. Sírja ki magát. Nincs értelme bent tartani a dolgokat, mert az rossz hatással van magára, és az egészségére.

     A szavai még inkább ösztönöztek, és a fájdalmam egyre inkább kezdett kibontakozni a mellkasomból. Egy bőgőmasinának éreztem magam, de akkor is eluralkodott rajtam a sírás.

     - Tudja, én csak… úgy érzem ennek sosem lesz vége… sosem fogok tőle megszabadulni – kezdtem el síró hangon. – Amikor ott volt és kezet emelt rám, amikor hozzám ért, minden alkalommal összezsugorodik a gyomrom, és visszaidéződnek bennem azok az emlékek amelyeket azalatt a hét év alatt kellett kibírnom vele. Amikor a felmosó nyelét is eltörte rajtam, vagy a kést a torkomnak szegezte villódzó tekintettel… el sem tudja képzelni, micsoda rettegésben éltünk mi akkor. És mindezt a gyerekeknek is végig kellett néznie! – néztem könnyes szemeimmel Mr. Lee arcára a padlóról, akin egyszerre láttam sajnálatot, és összeszorított ajkai belső dühéről is árulkodtak. – És mikor ön megjelent… Istenem, én annyira örültem neki, fogalma sincs mennyire – töröltem le könnyeimet. – Köszönöm. És… sajnálom hogy annyira elküldtem a találkozónk után.

     - Ne is foglalkozzon azzal, értem hogy miért történt – ült kicsit közelebb hozzám. – Mondja… aznap este, mikor itt voltunk… ezért sietett el annyira? Emiatt aggódott?

     A hirtelen témától kicsit végigfutott gyomromban az ideg, és egy pár pillanatig néma maradtam. Lesütöttem szemeimet, és enyhén ajkamba harapva lassan bólogattam.

     - Annyira illetlen voltam… sajnálom. Tudja, én… rettenetesen élveztem azt az estét. Annyira, mint még soha. – Határozottan a szemébe néztem. – Még senki sem volt velem olyan odaadó, figyelmes és kedves mint maga. Mint egy mesében. Még most is… itt ül, és figyel rám, minden mozzanatomra, tudja éppen mi lenne a jó számomra, foglalkozik vele hogy mit szeretnék… és ráadásul a gyerekeimet is szereti, és úgy tud velük bánni mint még soha senki. Tudja… sokszor hiszem azt hogy szinte maga… nem is valós – néztem szemébe kissé elrévedve, és utólag zavarba éreztem magam attól, hogy miféle „vallomás áradatot” zúdítottam most rá. Egyszer csak Mr. Lee szélesen elmosolyodott, és kuncogni kezdett. Értetlenül néztem rá, hogy vajon mi vicceset mondhattam, de ő csak tovább folytatta, és kuncogása nevetésbe torkollott.

     - Mi… az, talán rosszat mondtam…? – kérdeztem motyogva.

     - Jaj, istenem, elnézést kérek – köszörülte meg a torkát Mr. Lee – Csak… - ült még közelebb hozzám, és lassan átkarolt engem. – Mi lenne… ha végre tegeznénk egymást? – kérdezte halkan, majd egyre közelebb és közelebb hajolt hozzám. Kijelentésére én is elmosolyodtam, és csak lassan bólintottam egyet, majd készségesen adtam át magamat gyengéd, lágy csókjának.

Vége 

Ballada - 1. rész: Helló Torontó!

2015. Június 3. Torontó

A teremben csak a halk, kellemes bemelegítő zene és a korcsolyák jégen való suhogása hallatszott. A három fiú mozdulataiból csak úgy áradt a finomság és az elegancia. Úgy siklottak a jégen, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, és hajszál pontosan egyszerre követték az előttük korcsolyázó edző által mutatott gyakorlatokat. Izomzatuk gyönyörűen kidolgozott volt, testalkatuk tökéletes. Nagyon jól esett nézni őket. Főleg... Őt.

Még mindig nem tudom felfogni, hogy lehet ezt ilyen könnyedén csinálni. Én egy lábbal megérintem a jeget, és eltaknyolok. Bár nem meglepő, mert amúgy is csak szerencsétlenkedni tudok mindenben... - sóhajtottam tűnődésem közben.

Még mindig elég fura volt belegondolni, hogy Kanadában csücsülök egy padon a torontói Cricket, Skating & Curling club műjégpályájának a szélén, ahol világbajnok korcsolyások edzenek. Úgy, hogy a büdös életben nem érdekelt engem a műkorcsolya...

Hogy mit is keresek én itt?

Először is: nem egy sima járókelőként sétáltam be ide - az itteni edző, és világbajnok visszavonult műkorcsolyás, Brian Orser nem más, mint az én nagybátyám. Ő édesanyám testvére. Egészen kicsiként állítólag nagyon szerettem, amikor mi is még Kanadában éltünk, de már elég régóta kiköltöztünk Angliába apa állása miatt, és azóta szinte nem is találkoztunk. Talán csak egyszer-kétszer ugrott be hozzánk, mikor épp pont Angliában járt. Nem igazán emlékszem rá - hiszen alig voltam nyolc éves, mikor elhagytuk az országot -, csak annyira, hogy mindig megnevettetett, és játszott velem. Felnőtt fejjel nem is ismerem, és fura is belegondolni, hogy most csak úgy becsöppentem az életébe, és a házában lakom majd több hónapig.

De akkor mégis minek jöttem én ide? Hát... nehéz is lett volna otthon maradnom, ha közben buldózerrel bombázzák a fejem felett a házat! Ugyanis átépítik és felújítják az egészet. Anyuék üzleti útra mentek Finnországba, én pedig Angliában nem tudtam kihez menni. Így mi maradt? Hát Torontó! Brian szívesen fogadott, mivel azt mondta, most úgysem utazik túl sokat a nyáron, csak eddz - a sűrű szezon késő nyáron-ősszel kezdődik. Azt gondoltam, talán nem is fog ártani hogy az otthoni környezetemből kimozdulok, mert a lélekállapotom kezdett kissé depressziós jellegbe átmenni a tanulmányaim és a szociális életem szánalmas helyzete miatt.

Egyelőre az állapot ugyanaz, főleg ezeket az eredményes, az útjukon sikeresen, száguldó üstökösként előre törtető bajnokokat elnézve itt előttem a jégen, amilyen zongorista én nagyon valószínű, hogy soha sem leszek.

A szemem főként egy bizonyos személyen állapodott meg - méghozzá egy vékony, nyúlánk japán srácon, akit úgy hívtak, Yuzuru Hanyu. Ami azt illeti, sajnos - de még mennyire sajnos! - csak tegnap tudtam meg, hogy ő egyáltalán létezik a földön. És nem mellesleg olimpiai bajnok. És rengeteg rajongója van, aki most a fél karját odaadná azért, hogy az én helyemben ülhessen... amikor megnéztem az első videót róla, azt hiszem megértettem, hogy miért.

Szégyen-nem szégyen, egészen eddig semmit nem tudtam az ég világon a mai műkorcsolyáról. Azonban mielőtt eljöttem, azért gondoltam utána nézek, kiket is edz most Brian, mivel mondta a telefonba, hogy ha van kedvem, megnézhetek egy-két edzést. Persze az ő versenyfelvételeit többször is láttam már, hiszen Anya otthon mindenkinek mutogatja, milyen menő bátyja van - és eddig is láttam már műkorisokat a tévében, mikor pont oda kapcsoltam. Szépek voltak és ügyesek, elképesztő dolgokat műveltek, de valahogy egyikük sem fogott meg igazán annyira, mint amikor tegnap este a laptopom előtt ülve először megpillantottam Yuzuru korcsolyázását.

A tavalyi szocsi-i olimpián előadott "rövid" programját néztem meg elsőként (akármit is jelentsen ez), mivel azt dobta ki a YouTube. (Elsőre egyébként azt hittem, hogy maximum tizenhat-tizenhét éves lehet, aztán mikor megtudtam hogy ő is húsz, akárcsak én, alig hittem el... ezek az ázsiaiak örök fiatalok.) Mikor láttam az feszültséget az arcán, és hogy mennyi ember előtt kell megmutatnia magát, nekem is előjött az ismerős érzés a gyomromban. Hatalmas nyomás amikor te vagy a figyelem középpontjában. De amikor elkezdett korcsolyázni... az egész, mintha elszállt volna. A szemében, az arcán tüzes eltökéltség és magabiztosság tükröződött. Iszonyatosan szuggesztív volt, különleges kisugárzás áradt belőle. Valahogy... ő nem csupán csak korcsolyázott. Ő teljes mértékben előadott, és az egész lényét beletette az előadásába. Szinte megigézett, és elérte, hogy ne tudjam róla levenni a szemem.

Azt gondoltam, Istenem... mit meg nem adnék azért, hogy egy nap ilyen magabiztossággal zongorázzak.

Brian többi tanítványát is megnéztem, de valahogy egyikük sem fogott meg annyira, mint ő. Javier és Nam is elképesztő, de folyton visszatértem az ő videóihoz. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már vagy a huszadikat nézem végig, és maradt kb. három órám aludni. Mikor sikerült végre rávennem magam, hogy álomra hajtsam a fejemet, nagyon izgatott voltam. Szinte el sem hittem, hogy akár már holnap élőben láthatom majd Yuzuru Hanyut, és folyton azon gondolkoztam, mégis hogy lehet, hogy én még sosem hallottam erről a fantasztikus emberről.

Most pedig itt ülök, ő pedig előttem siklik a jégen.

Minden mozdulatát figyeltem. Még akkor is, amikor ugyanazt csinálták mindhárman, ő számomra valahogy kitűnt. Nem tudom megmagyarázni mitől, de bármit csinált, más volt.

- Oké srácok, akkor most nézzük először Yuzut, addig ti gyakoroljatok a szélen - mondta Brian hangosan, a tanítványok pedig csak bólintottak egyet. Yuzu a pálya közepe felé vette az irányt, a többiek pedig félrehúzódtak.

Ez az! - mosolyodtam el magamban.

Brian a zenelejátszóhoz ment, lekapcsolta a bemelegítő zenét, majd rám nézett egy pillanatra, intett Yuzunak hogy várjon kicsit, és sietve odajött hozzám.

- Figyelj, nem muszáj ám itt maradnod, ha unatkozol. Nyugodtan elmehetsz máshová is - mondta halkan, hozzám közelebb hajolva.

Viccel?

- Nem-nem, én nagyon is élvezem! - ráztam meg a fejemet. - Ha nem zavarok, akkor maradok - mosolyogtam rá félénken. Még mindig nem voltam feloldódva vele szemben. Milyen furcsa... pedig a rokonom.

- Oké. Bármi van, szólj nyugodtan - mosolygott vissza rám, és visszament a pálya legszéléhez.

Nem csoda hogy szerettem kicsiként, Brian tényleg aranyosnak tűnik.

Yuzu tett egy pár kisebb kört a pálya közepén, kezét csípőre téve, belemélyedve gondolataiba. Ezalatt feltűnt egy másik férfi is a színen, akit Brian öleléssel és mosollyal üdvözölt. Úgy tűnt, ő is valamiféle edző lehet, mivel korcsolya volt a lábán. Brian megkérdezte Yuzut, készen áll-e, mire ő bólintott, majd beállt a kezdő pózába, és lehunyta a szemét. Az imént érkezett férfi elindította a zenét.

Dobok csendültek fel, melyre Yuzu egy határozott kézmozdulat kíséretében felnézett. Szemében szigor és határozottság tükröződött, mozdulatai élesek voltak, akár csak egy szamuráj kard. Valamiféle ősi keleti zene szólt a hangfalakból, talán furulya (vagy fuvola?) és dobok keveréke.

Azta. Ez gondolom egy új koreográfia, amit legközelebb visz a versenyekre - gondoltam, és kissé kényelmes testhelyzetemből áthelyezkedve, a lehető legélénkebben figyeltem minden mozdulatát.

Azt kell mondjam, élőben még elkepesztőbb amit ez a srác művel. Úgy ugrott a levegőbe és érkezett a jégre, mint ha ez gyerekjáték lenne. Feszes tréningruhája alatt látszott, miként dolgozik vékony testén minden egyes izma, hogy ezeket a fantasztikus dolgokat végrehajtsa. Egészen máshogy hatott így, mint a videókban. Hallottam a penge suhogását a jégen, az érkezés huppanását, hogy milyen iszonyatos erővel csinálja mindezt. Hallottam a lélegzetvételét, láttam az izzadtságcseppeket az arcán, ahogyan fekete tincsei nedves bőrére tapadnak, miközben forog.

Egyszer csak az egyik ugrásnál elesett. Testének jégre csapódásakor hirtelen összerezzentem, és megijedtem. Úr Isten. Nem lett baja?!

Azonnal felkelt, és folytatta, majd Brian leállította, és szépen nyugodtan magyarázni kezdett neki. A jégre lépve mozdulatokat mutatott, mire Yuzu csak bólogatott, és kesztyűs kezével eltűrte nedves hajtincseit szeme elől. Én még mindig csak pislogtam, hogy ennyi? Egy ilyen esés után ennyi? Valahogy a videókban sokkal kevésbé tűnt félelmetesnek...

Később rájöttem, hogy ez tényleg egy átlagos dolog. Brian gyakoroltatta az ugrást Yuzuval, és sorozatban vagy háromszor-négyszer elesett. Bár mindegyiknél azt gondoltam, hogy most biztosan megsérült, akkora erővel huppant a jégre. Nagyon féltettem, hisz olyan volt, mint egy műalkotás, amelyből nincs másik a világon.

Egyszer csak Yuzuru odajött a pálya széléhez, ahol Brian állt és a másik edzővel - akiről idő közben megtudtam, hogy David a neve, és valószínű koreográfus - beszélgetett. Megfogta a földről a vizes üvegét, és miközben a tetejét csavarta, észrevettem, hogy rám pillantott. Hirtelen az arcomba szökött a vér, de fogalmam sincs, hogy miért. Konkrétan éreztem, hogy ég a fejem.

Ezután megtapogatta Brian vállát, és kérdezett tőle valamit. Brian visszakérdezett, majd ő finoman felém mutatott egy pillanatra.

Várjunk csak, most... most engem kérdez, hogy én ki vagyok?

...Brian ide nézett. Tuti hogy engem kérdez.

Lefagyva néztem, ahogy a nagybátyám magyarázza neki, mit keresek itt.

Te jó Isten, most rólam beszélnek... ne, ne - gondoltam, és legszívesebben elbújtam volna. - Komolyan, szerintem tényleg lángol a fejem. - Megérintettem az arcomat a tenyeremmel. Komolyan forró volt! - Van itt poroltó?!

Yuzu csak bólogatott, majd visszament a jég közepére.

*

Egészen az edzés végéig ott maradtam, megnéztem a többieket is. Ők is szuperek voltak, de persze sokszor leginkább a mellettük gyakoroló Yuzurura siklott a szemem. Ez a bizonyos koreográfus egyébként nagyon jó fejnek tűnt, sokszor megnevettette a srácokat.

Miután haza mentünk a jégpályáról, este Brian szuper terülj-terülj asztalkámat készített vacsorára. Szerintem mindent kirakott, ami otthon létezett és ehető volt nála.

- Jézusom, nem kellett volna ennyi mindent kitenned, tényleg - mondtam kissé ámuldozva a sokféle kaja láttán.

- Figyelj... végre van kinek kikészíteni - nevetett keserédesen. Tudtam, hogy most nincs senkije, és egyedül él - illetve eleve az is kínos volt neki, hogy tudjuk, a férfiakat szereti. Így inkább nem akartam firtatni a dolgot.

- Fantasztikus amit ezek a srácok művelnek a jégen. Tényleg, meg hát amit te is csináltál régen... nem is tudom, eddig nem igazán követtem ezt a sportot, de mostantól biztosan fogom - mondtam, és nekikezdtem egy szendvics elkészítésének. - Ez számomra lehetetlenségnek tűnik, de ők olyan könnyedén csinálják, mint más a sétálást. Főleg az a japán srác, Yuzuru.

- Na valahogy sejtettem, hogy ő tetszett a legjobban - kuncogott Brian - neki már kész rajongótábora van. Komolyan, olyan mint egy popsztár. Te is "fangirl" lettél mi? - nézett rám huncutul kenyere kenése közben, én pedig ismét elpirultam.

- Nem igaz! - mondtam, majd gyorsan beleharaptam a szendvicsembe.

- Dehogyisnem. Na majd összehozunk vele valamit. - Itt majdnem megfulladtam a falattól, ami a számban volt. NEM Brian biztos hogy nem, majd egy ilyen lúzerrel mint én, fog egy olimpiai meg mindenbajnok haverkodni, hát persze! - Tényleg, van már férj jelölt otthon? Valami jó kis brit gentleman?

- Ah.. nincsen - mondtam hadarva, és lesütöttem a szemem. Uuutáltam ezt a témát.

- Nem is volt? - úgy tűnt őt annyira nem érdekelte, mert csak kérdezett tovább.

- De, volt, de annak vége. Illetve, ő nem volt gentleman, egy cseppet sem.

Ah... nem is akarok visszagondolni arra a tahóra.

Brian szuggerálva nézett rám, várva a kifejtésemet.

- Ah, semmi, csak... ő egyáltalán nem kultiválta az én művészi pályámat. Folyton azt mondta, hogy hülyeség, és ez nem is igazi munka. Meg... na mindegy, a lényeg, hogy rájöttem, rohadtul nem való hozzám.

- Hát akkor jó hogy otthagytad - mosolygott rám. - Tényleg, hogy megy a zongora? Emlékszem, régen még a kis "Twinkle twinkle little star" dalocskát játszottad nekem otthon folyton, és mutogattad, milyen ügyes vagy. - Mindketten felnevettünk. - Biztos csodásan játszhatsz már, ennyi idő után. Főleg, hogy fel is vettek az egyetemre.

- Igen, nos ez attól függ honnan nézzük... én sajnos nem érzem ezt - komorodtam el. Basszus, pont azért jöttem el otthonról, hogy kiszakadjak ebből, erre az első este már erről kell beszélnem.

- Na. Mégis miért?

- Hát... Még mindig nagyon izgulok a színpadon. Egyszerűen nem megy az előadás. Belebukok minden egyes alkalommal.

Ahogy elkezdtem róla beszélni, megint felvillant minden egyes kudarcom képe, amit átéltem. Azok a koncertek, vizsgák, amikor csak ülök a zongorabillentyűzet előtt hevesen dobogó szívvel, remegő kézzel és izzadt tenyérrel, és úgy érzem, nem megy tovább. A gombóc a torkomban, a görcs a gyomromban, és a könnyek a mosdóban kuporogva. Nem akarok ezekre gondolni soha többé. Nem akarom átélni soha többé. Hiába mondja bárki is, hogy tehetséges vagyok.

- Hm - szűkítette össze szemeit Brian miközben elgondolkozott, és evett tovább. Ő azért biztosan érti miről van szó, hiszen tudja, milyen előadni valamit, és ráadásul még edző is. Még ha tudna is tanácsot adni, akkor is... én nem akarom most ezt felemlegetni. A zongora itt számomra most olyan, mintha nem létezne. - Erről még majd beszélünk később. Fogok rajta gondolkozni. Te is gondolkozz - mondta rám mutatva, és hirtelen témát váltott, az otthoniakra.

Oké Brian, gondolkozok. És mindent megteszek hogy ezt lehetőleg ne vegyük elő többet...

*

Másnap vajon hol voltam délután? Hát persze, hogy a cricket clubban! (Főleg, miután este ismét Yuzuru után kutattam az interneten, és már az összes létező előadását megnéztem.) Simán végignéztem a három órás gyakorlást és edzést, és nem bántam meg egyetlen percét sem. Yuzuru olyan volt, mint egy gép; elképesztő, hogy mennyire hajtott. Amikor a többiek már szinte összeestek, ő az utolsó csepp erejéből ugrott fel. Az az ember volt, akinek a munkamorálját nézve elszégyelled magad, hogy egy lusta disznó vagy.

Az edzés végén Brian odajött hozzám.

- Figyelj, mit szólnál ha elmennénk Javival és Yuzuval egy vacsorára? Sikerült rávennem őket. Van egy szuper étterem itt a közelben, voltunk egy párszor már.

- Mi? - kerekedtek ki a szemeim. - Velük? Mármint Yu...

- Igen, vele is. Na ne izélj már, gyerünk te kis "fangirl" - vágott a szavamba nevetve, és miközben felálltam a padról, megfogta a vállamat.

Úr isten ez nagyon... nagyon fura lesz. Már most tudom!

Zongoralecke - 1. rész

     - És anya, a zongoratanár az bácsi lesz vagy néni? – nézett rám jobb kezem felől apró kislányom, miközben a zeneiskola felé ballagtunk.

     - Nem tudom kicsim biztosan, de én azt hiszem bácsi lesz. Úgy emlékszem, ezt mondták.

     - Uu… én félek a tanár bácsiktól – biggyesztette le alsó ajkát Flora. – Az oviba is az óvó bácsitól félt mindenki!

     Felkuncogtam.

     - Attól hogy bácsi, még nem kell félni tőle. Biztosan nagyon aranyos lesz, meglátod – simogattam meg feje tetejét.

     - Félős Flora! Félős Flora! – szólalt meg hangosan bal oldalam felől kisfiam, húga felé hajolva és mutogatva.

     - Niall, elég! – szóltam rá.

     Már kezdett a nap lemenni, a késő délutáni órákban vakító fénnyel világította meg az iskola kapuját, amelyen beléptem csemetéimmel oldalamon.

     - Azt mondták, a 23-as termet kell keresnünk… - pásztáztam a szememmel az ajtókat. Nemsokára oda is értünk az említett ajtóhoz, ahonnan már ki is szűrődött az erőteljes, és hallhatóan profi zenész által játszott zongoramuzsika. Határozottan kopogtattam be az ajtón, de miután gondoltam hogy nem hallja az illető a hangos zene miatt, inkább vettem a bátorságot és magamtól benyitottam.

     A zongoránál egy sötét hajú fiatalember ült, láthatóan belemerülve a játékba, de amint hallotta hogy bejöttünk, levette kezeit a zongora klaviatúrájáról, és tekintetét is felénk fordította, majd felállt a székről.

     Egy pillanat alatt végigmértem őt. Bár korához képest nem volt túl fiatalosan felöltözve - csak egy egyszerű fehér, hosszú ujjú inget viselt, fekete szövetnadrággal – az arca alapján nagyon fiatalnak tűnt, ezért azt gondoltam, hogy biztosan valamelyik felsőbb éves diák lehet. Szemei és arckaraktere arra utaltak, hogy valószínűleg félig-meddig ázsiai származású. Haja elegánsan ketté volt választva, és enyhén hátrasöpörve.

     - Jó napot – köszöntem neki kissé bizonytalanul. – Mi órára jöttünk, és a zongoratanárt keressük. Tudja esetleg, hogy merre lehet?

     A fiatalember halványan elmosolyodott.

     - Én volnék az – lépett kicsit közelebb, majd kezet nyújtott. – Aston Lee vagyok, örvendek.

     - Ah… - pislogtam sűrűen zavaromban, és éreztem, hogy enyhén elönti arcomat a pír. – É… értem, elnézést, én csak… - kezdtem el makogni, de inkább előbb elfogadtam a kézfogást, mint elkezdjek magyarázkodni. – Loren Camwell vagyok – bólintottam enyhén, és a földet kezdtem el pásztázni.

     Mr. Lee felnevetett.

     - Ne aggódjon, nem ön az első aki nem hitte, hogy tanár vagyok… hát ilyen ez, ha az ember most kezdi a pályáját, fiatalon.

     Szemem megakadt egy pillanatra ragyogó mosolyán, mely csak egy másodperc erejéig tűnt fel arcán, majd tekintete átsiklott a mellettem megilletődötten pislogó gyermekeimre.  Barátságosan elmosolyodott, és leguggolt hozzájuk.

     - És… ők lesznek az új zongoristák? – szólalt meg gyermekibb hangnemben.

     - Igen, mindketten – simogattam meg gyermekeim fejét. – Köszönjetek szépen a tanár bácsinak, és mutatkozzatok be.

     - Az én nevem Aston Lee – nyújtott kezet feléjük – de szólítsatok engem Aston bácsinak.

     - Na, gyerünk kicsim – suttogtam kislányomnak a hátát simogatva.

     - Flora vagyok – nyújtotta oda kis kacsóját, melyet Mr. Lee gyengéden megfogott és megrázott. Lányom apró keze elveszett a tanár úr nagy tenyerében.

     - Nagyon szép név, Flora!

     - A teljes neve Flora Janes, de mindenkinek csak ennyit mond… ezt még meg kell tanulnia – mondtam.

     - Te kínai vagy? – kérdezte teljes gátlástalansággal a kislányom, mire az én arcom szerintem falfehér lett a megrökönyödéstől.

     - Flora… Ilyet nem illik kérdezni! – hajoltam oda kislányomhoz, erőteljesen suttogva fülébe.

Mr. Lee csak nevetett.

     - Nem, én nem vagyok kínai. Az én anyukám koreai volt, és ezért nekem is ilyen ferde szemem lett, mint a kínaiaknak – mutatott a szemeire Mr. Lee, és látszott rajta, hogy abszolút nem sértette meg a dolog, csak hát… akkor is.

     - Ne haragudjon – makogtam halkan, de szerintem nem hallotta.

     - És a fiatalúr? – fordult kisfiam felé szintén felé nyújtott tenyérrel.

     - Az én nevem Niall Janes – rázott kezet a tanár úrral kissé kevésbé félős, de még mindig megilletődött fiam.

     - Rendben. Akkor azt hiszem kezdhetjük is, ugye? – állt fel Mr. Lee. – Ön az óra erejéig itt marad a gyerekekkel?

     - Nos, nem is tudom… mennyi idő a két tanóra együtt?

     - Egy-másfél óra.  

- Akkor én lehet, hogy inkább elmennék elintézni még egy-két dolgot és visszajövök a értük. Talán jobb is ha nem zavarok be, a gyerekek is jobban el tudnak lazulni ha nem figyelem őket állandóan – böködtem meg kisfiam arcát. - Hét órára elég, ha visszaérek?

     - Persze, bőven – mosolyodott el.

    - Akkor hát… nagyon köszönöm – mosolyodtam el én is.– Oh, még annyit szeretnék kérdezni, hogy… maradhatna így ez az időpont? A két gyereket akkor nem kellene külön hoznom, hanem egyben letudhatnánk…

     - Hogy ne maradhatna. Így legalább egymás óráján is részt vehetnek.

     - Köszönöm. Akkor majd érkezem.

     Vásárolni mentem, míg a gyerekek az órán voltak. A tanár úr nagyon barátságosnak tűnt, így teljesen nyugodt voltam felőlük. Bár még mindig nagyon furcsa volt belegondolni, hogy a gyerekeim tanára talán még nálam is fiatalabb.

    Csak nem lehet annyira fiatal… Pályakezdő. Biztosan most diplomázott… mennyi lehet, talán huszonhárom? Huszonnégy?

     A zöldségek válogatása közben azon kaptam magam, hogy már percek óta ezen a tanáron gondolkozom, és idézem vissza magamban a vele kapcsolatosan szerzett első benyomásomat. Nevető arca fel-felvillant elmémben.

     Na jó, most állok le. Témaváltás az agyamban, és kész! – gondoltam, majd az imént összeszedett zacskónyi paradicsomot határozottan beletettem a bevásárlókosárba, és tovább toltam azt.

     - Anya! – futottak felém gyermekeim Mr. Lee és a zongora mellől, majd átölelték a derekamat, és hozzám bújtak.

     - Anya, eljátszottam egyedül egy dalt! Teljesen! Ugye milyen ügyes vagyok? – mesélte lelkesen kislányom, felfelé nézve rám.

     - Úgy látom, tetszett az óra – simogattam meg a kis fejét mosolyogva, majd Mr. Lee-re siklott a tekintetem. – Mondja, hogy legalább itt nem olyan rosszcsontok mint otthon – kérdeztem viccelődve.

     - Ne aggódjon, olyanok voltak mint a kisangyalok – állt fel a tanár úr is a székről, és mosolyogva közelebb jött felénk. Csak ekkor tűnt fel számomra, hogy milyen magas. – Aztán otthon tessék gyakorolni amit mondtam, rendben?

     - Én már el is felejtettem, annyi mindent mondott! – fogta fejét kisfiam ártatlanul, mire kissé kínosan kezdtem érezni magam helyette.

     - Niall…

     - Akkor nem te fogsz ülni Aston bácsi lovára, hanem én! – szólt bátyjához Flora, majd ismét felém fordult, és megmarkolta a kabátom alját. - Anya, anya képzeld Aston bácsinak van egy lova, és azt mondta hogy aki a legszorgalmasabb lesz, az majd felülhet rá! – mesélte lelkesen, mire az én szemöldököm felszaladt a hirtelen információtól.

     - Tényleg? – néztem kérdően a tanár úrra, mire ő megvonta a vállát.

    - Valamit valamiért, nem igaz? – nevette el magát ismét, és újból feltűnt számomra a meglehetősen szépnek tűnő mosolya.

     - Nahát, akkor lesz miért dolgozni kicsikéim – karoltam át gyermekeimet. – Köszönöm Mr. Lee, akkor legközelebb csütörtökön ismét ekkor jövök velük. Ugyanide kell jönnünk akkor is?

     - Igen, ugyanebbe a terembe.

     - Rendben. Akkor hát… – indultam ki a teremből.

     - Az igazat megvallva én is épp most távozom, mert nincs több diákom a napra – fogta a fekete hosszú kabátját valamint barna táskáját Mr. Lee, és az ajtóhoz jött mellénk, majd lekapcsolta a teremben a villanyt.

     Végig mentünk a folyosón, ahol a gyerekek persze végig futkostak. Biztosan nehéz lehetett nekik végigfigyelni és ülni azt a másfél órát, ismertem őket – de úgy látszott, a tanár úr remekül bírt velük.

     - Annyira aktívak – szólaltam meg Mr. Lee mellett sétálva, és a gyermekeimet nézve. – Nehéz nekik koncentrálni, vagy végigülni valamit. Többek között ezért is írattam be őket zeneiskolába… hogy ezt gyakorolják valahol.

     - Csak tudni kell velük bánni, és kenyérre lehet őket kenni – nézte ő is őket mosolyogva. Látszott az arcán, hogy nagyon szereti a gyerekeket. Ez ritka az ilyen fiatal férfiak körében… és hogy ilyen módon értsen hozzájuk.

     - Azt hiszem… jó helyre jöttünk ez ügyben – szántam egy aprócska bókot a tanár úrnak, mire ő kissé felkuncogott.

     - Ez hízelgő.

     Kiértünk a folyosó végére, ahol megálltunk.

     - Én még leadom a portán a kulcsokat, és egyebek. Nagyon örültem, és akkor csütörtökön várom önöket. További szép estét!

     - Viszont! – bólintottam egyet egy mosoly kíséretében, és gyerekeimet kézen fogva kisétáltam a zeneiskola kapuján.

     Nagyon kedvesnek tűnik.

     Nem sokára haza is értünk, majd rögtön az asztalhoz ültünk és vacsoráztunk. A gyerekeket lefektettem aludni, majd végre én is adtam magamnak egy pár percet, amit csak magamra szántam. Lezuhanyoztam, és fáradtan dőltem be az ágyamba, egy könyv társaságában.

     Nekiálltam olvasni a kedvenc regényemet, de egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy egyszerűen nem tudom felfogni a mondatokat, amelyeket már egyszer elolvastam. Folyton visszaugrottam egy-egy bekezdést, hogy újra értelmezzem, de ahogy végigértem rajta megint csak nem sikerült teljesen felfognom. Máson járt az agyam… olyanon, amin nem akartam, de már előre sejtettem hogy járni fog; és próbáltam nem foglalkozni vele.

     A ma frissen megismert Mr. Lee személye járkált a gondolataim között. Újból lejátszódott egy-egy pillanat lelki szemeim előtt első találkozásunkból, ahogyan zongorázott, ahogyan mosolygott a gyerekeimre barátságosan… ahogyan nevetett. Valamiért nagyon megfogott a személye engem, és mivel ismertem magam, tudtam, hogy ez mit jelent nálam.

     Teljesen hülyének éreztem magam… főleg úgy, hogy fél év sem telt el a válásom óta. Furcsa volt ez az egész, mert azóta egyáltalán nem foglalkoztam férfiakkal, és nem is volt olyan, aki bármi ilyet váltott volna ki belőlem.

     Eleve elhatároztam a férjemtől való elválás után, hogy jó ideig nem lesz senkim. Inkább a karrieremre és a gyerekekre koncentrálok. Nem is lenne időm egyáltalán randizni, vagy bármi, és nem is akarok. Főleg nem a… gyerekeim tanárával.

     Mit gondolok én?! Ez a gyerekeim tanára! Ráadásul valószínűleg fiatalabb nálam. Egyáltalán honnan tudjam, hogy nem házas-e, vagy bármi? …Egyáltalán miért gondolkozok ezen, ha nem akarok semmit? Miért is akarnék ha még csak egyszer találkoztam vele, és - még egyszer elismétlem – A GYEREKEIM TANÁRA?

     A könyvet összecsaptam, és a szekrényemre raktam, mert tudtam, hogy az olvasás halott ötlet lesz az este további folyamán. Így inkább le is kapcsoltam a kisvillanyomat, és a takarót magamra húzva kényelmesen elhelyezkedtem az ágyban.

Az elmémet megpróbáltam kitisztítani, és nem gondolni semmire.

     Ez csak egy hülye gondolat, ami most megjelent a fejemben, és kész. Nem változik semmi, el fog múlni.

           

     Sajnos az ekkori elhatározásom – várhatóan – nem úgy alakult. Másnap ugyanúgy az eszembe jutott, egészen addig, míg a gyerekeket el nem vittem az iskolába, és be nem mentem a munkahelyemre, ahol némileg jobban lefoglaltam az agyamat, és nem volt időm gondolkozni.

Egy hülyének éreztem magam, és nem akartam ezt. Nem vágytam bármi ilyesmire, de egyszerűen a gondolataimnak nem tudtam parancsolni, így hát végül kénytelen voltam elfogadni magamban a tényt, hogy a gondolata ott kering a fejemben.

     Majd szépen elmúlik, és kész. Csak valamiért túl erős volt számomra az első benyomása.

     Azonban ebben is tévedtem, mert ahogy közeledett a csütörtöki nap ahhoz a ponthoz ahol újból találkozom vele, észrevettem, hogy izgatottá válok.

     Hát ez már tényleg egy vicc, Loren… - kuncogtam fel magamban, mikor a zeneiskola épülete felé lépdelve a gyomrom enyhén görcsbe rándult. – Ez csak egy tanár! Egy tanár, aki… szimpatikus, és semmi több!

     Nemsokára már a huszonhármas terem előtt álldogáltunk, ahonnan ezúttal nem jött zongoraszó. Halkan bekopogtam, azonban már benyitnom sem kellett, mert egy fiatal kislány éppen kifelé tartott onnan, kottákkal a kezében.

     - Oh, jó napot – mondta vékonyka hangján, majd tovább is állt.

     További izgatottsággal magamban léptem be a küszöbön, és a zongora felé pillantottam, ahol Mr.Lee ült, és éppen a kottáit rendezgette. Ez alkalommal is ugyanabban az öltözékben volt, mint a múltkor: fehér, hosszú ujjú ing, és egy sötét nadrág.

     - Öhm, Jó napot, Mr.Lee – köszöntem mosolyogva, majd követtek engem gyermekeim is.

   - Jó napot, szervusztok – nézett felénk, majd felállt a zongoraszékről, és barátságos arckifejezéssel gyermekeimre nézett. – Na, ki gyakorolt?

     - Én! – szólalt meg egyszerre mindkét gyermekem.

     Mr. Lee erre felnevetett, mire a szívem talán mintha dobbant is volna egyet. Elég legyen! – szóltam magamra.

     - Remek, Mozart már nagyon várja hogy valaki ráüljön! Úgyhogy akkor nézzük is meg, a gyakorlás eredményét, mit szóltok?

     - Igen! Én kezdek – futott oda a zongorához kisfiam, mire Flora rögtön követte őt, miszerint ő szeretne az első lenni. Én még mindig a ló nevén voltam leakadva.

     - Mozart? – pislogtam értetlenül.

     - Ez a lovam neve. Talán kicsit bénán hangzik, de… a kedvenc zeneszerzőmről neveztem el  – vakarta zavartan nevetve a tarkóját Mr. Lee.

     - Nem, épp ellenkezőleg, szerintem nagyon ötletes – nyugtattam meg. – Mr. Lee… lehetne egy kissé, hát, talán kínos kérésem?

     - Persze, mi lenne az?

     - Tudja, nekem most el kellene mennem valahová, de nem biztos hogy hétig végzek. Alap esetben ilyenkor ha otthon vannak a gyerekek, a szomszéd vigyáz rájuk, de most értük sem fogok tudni jönni hogy csak hazavigyem őket… Nem lehetne, hogy esetleg csak egy fél órával tovább maradjanak? Csak így tudnám megoldani… tudja, mondtam nekik hogy ma lehet hogy akkor nem fognak tudni jönni órára, de teljesen kétségbeestek, mert már nagyon várták. Nem kérném ingyen…

     - Jaj, ne hülyéskedjen. Persze hogy maradhatnak a tücskök, jól elleszünk – mosolygott rám.

     - Tényleg? – ragyogott fel tekintetem. - Oh… ez nagyon… remek. Köszönöm szépen, akkor… én nagyon sietni fogok, ígérem.

     A zeneiskolából kisietve nem olyan érzelmekkel jöttem ki, mint amilyenekkel terveztem, hogy jönni fogok.

     Miért ilyen kedves? Miért ilyen segítőkész? Miért? Ah… - csóváltam meg a fejemet, majd sietősre vettem a tempómat, hogy odaérjek a megbeszélésre.

     A gyerekek továbbra is nagy lelkesedéssel voltak a zongoraórák iránt. Ahhoz képest, hogy a legtöbb gyerek nem szokta szeretni, ők kifejezetten várták minden hétfőn és csütörtökön. Azt hiszem, ez mind Mr. Leenek volt köszönhető. Valamit tudhatott, az biztos… főleg, hogy az én kis hiperaktív lurkóim így megszerették.

     Az én érzéseim, amiket magam sem értettem mik voltak, nem múltak el – sőt. Talán már én is ugyanúgy vártam a zongoraórákat, mint maguk a gyerekek, és ez megrémisztett. Én is egyre közvetlenebb kapcsolatba kezdtem kerülni Mr. Leevel. Általában útban kifelé az iskolából mindig szóba elegyedtünk valamivel kapcsolatosan, és csaknem plusz fél órát mindig beszélgettünk a porta előtt. Ezek nem valami bennfentes, személyes dolgok voltak – csak az élet dolgai, a gyerekek, vagy az iskola. Róla nem tudtam meg túl sokat, és nem is akartam kérdezni bármit is, mert azt gondoltam: miért tenném? Nincs közöm hozzá, és ő sem érdeklődik felőlem – akkor nekem miért kéne?

     Pedig kíváncsi lettem volna mindenre. Kíváncsi lettem volna… Rá. Meg akartam volna ismerni, de be kellett érnem azzal, amiket az én kis gyerekeim elkotyogtak vacsora közben nekem.

     - Jajj, annyira várom már hogy láthassam Mozartot! – áradozott mellettem a széken kis hercegnőm. – El fogok neki is játszani egy dalt, amit Aston bácsi tanított! Már nagyon sokat tudok, igaz anya?

     - Igen kicsim, nagyon ügyes vagy, és szorgalmas. De ne csak Mozart miatt csináld!

     - Nem, nem csak azért – rázta meg két copfocskáját Flora. – Én szeretek zongorázni, mert Aston bácsi nagyon aranyos és vicces!

     - És te hogy gondolod, Niall?

     - Igen, én is szeretem Aston bácsit. Csak kár, hogy ma megint jött az a néni az óra közben – húzta el a száját fiam a tányérján lévő étel piszkálása közben, mire én érdeklődve néztem rá.

     - Néni?

     - Aston bácsinak mostanában van egy néni aki mindig jön. Olyankor Aston bácsi nem olyan kedves mint szokott… - magyarázta kislányom.

     - Veletek nem olyan kedves, mint szokott? – Ez egyre érdekesebben hangzott, és csalódás-szikra kezdett el bennem felgyúlni. Milyen nő? És attól miért lenne kevésbé kedves az én gyerekeimmel?

- Nem, velünk mindig kedves! Csak amikor a néni jön akkor inkább rosszkedvű lesz… és a nénivel nem kedves.

     Na jó, ez érdekessé kezd válni. Minek jön egyáltalán egy nő az órára? És vele beszélget, az én gyerekeim óráján? Netán veszekedik vele?

     - De anyával mindig olyan kedves – szólalt meg kisfiam, hallhatóan nekem célzottan, és mindketten felkuncogtak.

     - Inkább egyetek, ne a szátok járjon! – szóltam rájuk, majd kissé zavart gondolatokkal folytattam a vacsorát.